MLB: legendás rekordot üldözött, halálos fenyegetéseket kapott

 

Az Indianapolis Clowns játékosai békésen megreggeliztek az Egyesült Államok fővárosában, s várták, hogy elálljon az eső, mehessenek a dolgukra. A zenei aláfestést az ez idő alatt a tányérokat a földhöz vágó és lármázó konyhai személyzet szolgáltatta. Persze 1951-ben a feketéknek fenntartott mezőnyben, a „Negro League”-ben szereplő Clowns játékosainak egyértelmű volt, miért a törést-zúzást választották két ajtóval arrébb a víz helyett: a sötét bőrű játékosok szája hozzáért a villákhoz, amelyek nyilván érintették a tányérokat, ez pedig egyesek számára szentségtöréssel ért fel.

A spílerek közt volt az akkor még mindenki által Henrynek szólított, később Hank Aaronként ismertté váló ígéret, aki hiába húzott le 1954 és 1976 közt 23 évet az észak-amerikai baseballbajnokságban, az MLB-ben, és döntött meg annyi csúcsot, mint égen a csillag, sosem felejtette el, hogy a hivatalosan az egyenlőség és a szabadság elveit hirdető ország fővárosában egy kutyánál is koszosabbnak tartották egyesek – hiszen még az eb után is csak elmosták, nem pedig eltörték volna a tányérokat…

BOHÓCOK, BOHÓCOK

Persze, a huszadik század közepén érvényesülni próbáló afroamerikai sportolóknak ebben nem volt semmi új, folyamatosan szembesültek az őket övező gyűlölettel.

Hősünk a nem éppen a haladó gondolkodásáról ismert alabamai Mobile-ban nevelkedett hét testvérével. Az afroamerikai közösség többi családjához hasonlóan Aaronék háza táján is egy lyukas garas jutott minden gyerekre, nem pedig az éppen divatos baseballkesztyű vagy laszti. Így az egyébként állandóan a pályára vágyó srácoknak a leleményességükre kellett támaszkodniuk. Hank és a szintén az MLB-ig jutó öccse, Tommie ütő és labda hiányában a környéken talált kupakokkal és botokkal gyakorolták mesterségüket.

Gimiben annyit változott a felállás, hogy ekkor a szülei már be tudták íratni egy helyi csapatba, a Mobile Black Bearsbe, ahol annyiszor küldte világ körüli útra a felé repülő labdát, hogy az MLB-ben vitézkedő Brooklyn Dodgers már 15 évesen próbajátékra hívta. Ugyan ekkor még nem tört utat magának a profik közé, de egy iskolaváltás után szinte rögtön aláírta az első olyan szerződését, amely kis díjazást is ígért: először a Pritchett Athletics nyomott a markába minden meccs után két(!) dollárt, aztán a másfélszer ennyit kínáló Mobile Black Bears csábította el.

Végül a korábbi csapataihoz hasonlóan a Negro League-ben szereplő Indianapolis Clowns egy akkor visszautasíthatatlan, havi 200 dollár kicsengetéséről szóló szerződéssel szakította ki Alabamából. Az ott töltött három hónap során – az együttes nevéhez méltón – olyan gyakorisággal csinált bohócot ellenfeleiből, hogy két profi csapat, az akkor még Bostonban játszó, később Milwaukee-ba, majd Atlantába költöző Braves és a New Yorkból idővel San Franciscóba költöző Giants is felkapta a fejét a teljesítményére. Végül a havonta 50 dollárral többet ajánló Braves mellett döntött, pedig minden adva volt ahhoz, hogy az akkor tájt vele együtt feltörekvő, szintén alabamai és szintén fekete fiatal sztárral, a pályafutása során nála csupán eggyel kevesebbszer, 24-szer a legjobbakat felvonultató All Star-gálára beválasztott Willie Maysszel párban jusson a csúcsra a Giantsben. Ahogy ő fogalmazott: „Ötven dollár választott el attól, hogy Willie Mays és én csapattársak lehessünk.”

BABE NYOMÁBAN

Miközben lépkedett előre a Braves tartalékcsapataiban, nem volt nap, hogy ne érzékeltették volna vele: négerként másodrangú polgár. Amikor Jacksonville-ben portyázott az együttes B-alakulatával, egyedüli fekete játékosként a fénykorukat élő szegregációs és rasszista törvények miatt társaitól külön kellett intéznie szállását. Az egyetlen dolog, amiben úgy kezelték, mintha fehér lett volna, az a koreai háború után is folytatott katonai sorozás volt, amit csak azért úszott meg, mert a Puerto Ricó-i ligában lehúzott 1953-as nyara után olyan spílerként tért vissza Atlantába, akit a Braves már a profik közt szeretett volna látni, ezért a vezetőség lezsírozott mindent a katonasággal…

Az 1954-es szezon előtt meg is kapta élete első, nagyfiúknak járó szerződését, és pénteken 64 éve, hogy lejátszotta első meccsét az MLB-ben, a Cincinnati Reds ellen. Már csak azért is érdemes hangsúlyozni az Atlanta akkor soros ellenfelét, mert az ohiói együttes valahogy mindig kéznél volt, amikor Aaron pályafutása legfontosabb mérföldköveihez érkezett.

Ellene mutatkozott be, és az álomhatárnak tekintett 3000. ütését is a Cincinnatinek kellett végignéznie 1970-ben, 12 évvel azután, hogy Stan Musial nyolcadikként eljutott a harmadik ezresig. Sőt, mondunk jobbat: a Reds akkor is tálcán kínálta magát, amikor a Braves korosodó 44-ese – aki egyébként öt idényben is pont 44 hazafutásig jutott – a legendás Babe Ruth csúcsot jelentő 714 hazafutását üldözte. Az 1974-es bajnokságnak ennél csupán eggyel kevesebbel nekifutó Aaron a Cincinnati elleni szezonnyitón érte utol minden idők legjobbját, hogy az év első hazai meccsén a Houston Astros ellen egy megdönthetetlennek tartott rekordot átadjon a múltnak.

MINT A POLITIKUSOK

Persze ahogy egyre közelebb ért történelmi tettéhez, megint azokkal találta magát szembe, akik korábban is próbálták megkeseríteni az életét: a tányérokat porrá zúzó konyhai munkásokkal, az őt a bőrszíne miatt eleinte külön ligába száműzőkkel, s a feketéknek szállást sem adókkal.

Miután egy híján utolérte sokak hősét az 1973-as szezon végére, a következő idény elejéig eltelő időszakban 930 ezer levéllel bombázták az őt támadók, illetve támogatók, s ezzel a posta állítása szerint mindenkit felülmúlt, a legismertebb politikusokon kívül. Aaron ugyan időnként már az életét féltette a halálos fenyegetésektől, de kitartott, s nem csak megdöntötte a rekordot, de meg sem állt 755 hazafutásig, amivel 2007-ig, az örök rosszfiú Barry Bonds (bizonyítottan doppinggal felpörgetett) befutásáig őrizte a trónt.