Van a szokásos tengerentúli élsportolói élettörténet, ugye: az egyszeri fiúcska fejébe veszi, hogy NFL-játékos lesz, elkezd ismerkedni az amerikai futballal, kiemelkedik a sulicsapatból, nevet szerez az egyetemi bajnokságban, kiválasztják a játékosbörzén, beverekszi magát a kezdőbe a profik között, és a millió dolláros szerződést aláírva sztár lesz, aki aztán az egész ország szeme láttára megnyer egy fontos meccset a csapatának.

Erik Harris története nem ez a történet.

Kizárólag az eleje és a vége stimmel: tény, hogy már kiskorában a fejébe vette, hogy NFL-focista válik belőle és az is tény, hogy nemrég, a Los Angeles Chargers elleni, országos tévéeseménynek számító rangadón ő szerezte csapata, a végül 26–24-re diadalmaskodó Oakland Raiders első touchdownját, ráadásul hátsó védő, vagyis safety létére az idényben már a másodikat. De ami a kezdő- és a végpont között történt, azzal egy valamirevaló filmproducer elzavarná a forgatókönyvírót, hogy ez már tényleg szirupos túlzás.

NÉGY ÖCSIKÉT NEVELT, AMÍG AZ ANYJUK DOLGOZOTT

A kis Eriket édesanyja egyedül nevelte, akárcsak a nővérét és négy kisöccsét. A mama, Christine éjszakai műszakban dolgozott csomagolóként egy burgonyaszirom-készítő üzemben, és amikor a nővér kiröppent a családi fészekből, a legnagyobb fiúra maradt, hogy jószerével felnevelje az öcskösöket: vacsorát csinált, ágyba dugta a kicsiket, elmosogatott, majd rendbe rakta a házat, mert a mamának sem ideje, sem ereje nem lett volna rá – miközben maga is iskolába és fociedzésre járt. Olykor el is késett, de évekig nem is árulta el dühös edzőjének, miért nem ér oda időben a tréningekre – nem akarta az anyukáját kellemetlen helyzetbe hozni.

Mellesleg a focipályán is megállta a helyét, viszont amikor elvégezte a gimnáziumot, nem kapkodtak érte az egyetemi csapatok: mivel szédítő rugói és remek eredményei voltak, inkább távolugróként számítottak volna rá. Az SAT nevű, nagyjából a központi érettséginek megfelelő tesztjének eredménye nem lett valami fényes, és titokban gimnáziumi edzője is úgy vélte, nemigen állná meg a helyét az egyetemi csapatokban, így nem lobbizott érte az ismerős trénereknél, ahogyan az szokás, azaz Erik sehová sem kellett.

Édesanyja azonban azt mondogatta neki, „nem érhet így véget az álmod, fiam!”, és tett is azért, hogy ne így történjen: fogta a srác gimnáziumi meccseiről szóló újságkivágásokat meg a legjobb megmozdulásainak videofelvételeit, és egy szívhez szóló, az Erik családfői tevékenységét is megörökítő levél társaságában elküldte egy kis pennsylvaniai egyetemnek, amely a focibajnokság másodosztályában szerepelt, vagyis nem fért be az ország 256 legjobbja közé... A sulinak ráadásul nem volt pénze ösztöndíjat adni, így Harris egy darabig maga finanszírozta a sportolást, de amikor a pályán is bizonyította – főleg kemény ütközésekkel –, mire képes, az első adandó alkalommal kiutaltak neki havi 1500 dollárt.

Szüksége is volt rá, mert nem sokkal a beiratkozás után autóbalesetbe keveredett. Ő maga megúszta némi agyrázkódással, ám egykori gimis iskolatársból lett barátnője, a szülésznőnek készülő Theresa súlyos agysérülést szenvedett: még négy éven át esett össze és kapott rohamokat a legváratlanabb helyzetekben, így szó sem lehetett róla, hogy egyetemre vagy dolgozni menjen – mostanra viszont nemcsak teljesen rendbe jött, hanem már négyszeres anyuka, mellesleg Erik Harris hites felesége.

LEÜLT A HEGYOLDALBAN, ÉS CSAK ZOKOGOTT

Kezd irreálisan sok lenni a drámai fordulat, igaz? Nos, nem sokon múlott, hogy az egyetem után Erik története véget is érjen.

A másodosztályból érkezve nem volt sok esélye, hogy felfigyeljen rá az NFL, ráadásul még egyszerre játszott linebackert és safetyt, vagyis középső és hátsó védőt, márpedig a profiknál az efféle mindenesekre a játékosmegfigyelők nem pazarolnak energiát: elvégre, ha igazán tehetséges lenne bármelyik poszton, csak azon szerepelne. Így előbb a 2012-es játékosbörze három napját ülte végig hiába a telefon mellett, egy nyomorult edzőtáborba sem hívták meg, pedig azokban csapatonként vagy száz reménybeli focista megfordul a draft rostáján kihullottak közül.

Végül csak megcsörrent a telefonja: az ügynöke kereste, hogy tudassa vele, ideje polgári foglalkozás után néznie, mert az NFL-álom nem jön össze. Erik elrohant egy közeli hegyig, amelyen az alapozó edzéseket végezte mindig, és addig futott és futott felfelé, ameddig csak a tüdeje bírta és zokogva össze nem roskadt.

Ha mindenki elképzelte magában a kiválóan bevilágított, mégis teljesen valószerűtlenül hollywoodi jelenetet, akkor megyünk tovább – miközben muszáj megismételnünk, hogy a valóságban minden pontosan így történt.

Szóval, Erik munkába állt, méghozzá ugyanúgy egy csipszgyárban, mint korábban az anyukája. Az első napján a betanított munkások sorshúzással döntötték el, ki hová kerüljön, és hősünk a „kukoricakeverő” pozíciót húzta, ami elsőre nem tűnt vészesnek – míg meg nem látta a kollégák együtt érző arcát.

A kukoricakeverő ugyanis a 300 fokos kemencék felett dolgozik úgy 45 fokos melegben, ahonnan 25 kilós kukoricalisztes zsákokat önt a keverőbe, és belelapogatja a gépbe a darát. Harris mindezt az éjszakai műszakban művelte, majd bement az egyetemre megszerezni a hiányzó krediteket (azóta végzett kriminológus), hogy aztán egy edzést is letudjon – mert az álmáról nem tett le.

Amikor pedig 2013 tavaszán értesült róla, hogy a kanadai bajnokságban szereplő Hamilton Tiger-Cats nyílt próbajátékot tart, kocsiba vágta magát, felautózott a szomszéd országba, befizette a 80 dolláros beugrót, és két napra rá a csapatban találta magát.

VÉGRE RÉVBE ÉRT, AZONNAL MEGSÉRÜLT

Ott barátkozott össze egy Delvin Breaux nevű védőjátékossal, akit két évre rá elvitt az NFL-ben szereplő New Orleans Saints, Breaux pedig addig mesélt az edzőknek a szívós, szorgalmas, alázatos és kőkemény egykori társáról, amíg Harrist is ki nem próbálták. Sőt, szerződtették is a tartalékcsapatba, majd amikor a nagyoknál megnyílt előtte a hely, felhívták a legjobbak közé. Úgyhogy fogta a feleségét és a gyerekeket, mindenkit bezsuppolt egy teherautóba, és családostul áthurcolkodott New Orleansba. Ahol az első edzésen elszakadt a térdszalagja.

Mire felépült, már nem volt a Saints játékosa, de az Oakland Raiders tett vele egy próbát. De nem védőként: gyakorlatilag csak a speciális csapatrészbe fért be, kicsit sprintelt, ütközött valakivel, mindezt az NFL-minimálbérért – ennyi. Viszont amikor a százmillió dolláros edzőlegenda, Jon Gruden került 2018 elején a Raiders kispadjára, már az első, ismerkedő edzésen kiszúrta magának, beszédesen nyilatkozva róla: „Aki igazán jó benyomást tett rám, az Erik Harris – most próbálok utánanézni, egyáltalán ki ez a srác...”

Azóta már tudja. A srác olyannyira remek játékkal hálálta meg (és hálálja meg azóta is) a bizalmat, hogy az idei idény előtt ötmillió dolláros szerződésajánlatot kapott a Raiderstől, amelyet csak aláírva vissza kellett volna küldenie. Ezt pedig már tényleg nem fogják elhinni: a nyomtatóból kifogyott a tinta. Nagy nehezen sikerült találni egy barátot, aki kiprintelte és átvitte Harriséknek az ötmilliós dokumentumot, amelyet már csak be kellett volna szkennelni a küldéshez – de a lapolvasó nem tudott csatlakozni a számítógéphez.

Végül négyórás tortúra után sikerült eljuttatni a szerződést az Oaklandhez, és Erik Harris nem sokkal a 29. születésnapja előtt végre elégedetten hajthatta álomra a fejét: „Megcsináltam, sikerült biztosítanom a gyerekeim jövőjét.”

És hát végül is mi volt ez a négyórás küzdelem az előző csaknem húsz évhez képest?