NHL: mindenki a fánkjáról ismeri Wayne Gretzky kőkemény példaképét

EGYENLETES FEJLŐDÉS UTÁN SZÖRNYŰ SÉRÜLÉSEGYENLETES FEJLŐDÉS UTÁN SZÖRNYŰ SÉRÜLÉS

Miles Gilbert Horton 1930. január 12-én született az Ontario állambeli Cochrane-ben. A kisvárosban izgalommentesen zajlott az élet, a férfiak a helyi bányában dolgoztak, a nők otthon voltak, a gyerekek a befagyott tavon jégkorongoztak. A kis Tim (akit édesanyja már születése előtt így becézett) is két út közül választhatott: vagy a bánya, vagy a sport. Ő a hokira tette fel az életét, amit meglehetősen komolyan is vett.

Horton az első játékosok közé tartozott, aki felsőtestre is keményen edzett, amit a játékostársai eleinte nem nagyon értettek. Aztán mindenki számára összeállt a kép, amikor meglátták Hortont élesben játszani.

Már a fiatalok között is kiemelkedett fizikai erejével, amire a Toronto Maple Leafs játékosmegfigyelői is felkapták a fejüket.

Akkor még nem volt újonckiválasztó és draft, mindenki olyan ifjút igazolt le, amilyet akart. Az NHL akkori hat csapata, az Original Six (Toronto Maple Leafs, Montreal Canadiens, Detroit Red Wings, Boston Bruins, Chicago Blackhawks, New York Rangers) közül a zöldfülűek számára a Maple Leafs volt az egyik legvonzóbb, ők ugyanis fejlett utánpótlás- és oktatási rendszerrel rendelkeztek.

Horton 1947-től a Leafs kötelékébe tartozó St. Michael's College-nél folytatta pályafutását, második évében az ontariói juniorliga legjobb védőjének választották. A Leafs meghívta a nagycsapat edzőtáborába is 1949-ben, de hiába szerepelt kiválóan, az együttes védelme akkor bivalyerős volt, Horton esélytelenül pályázott a hat hely egyikére, így a Toronto farmcsapatához, az AHL-ben szereplő Pittsburgh Hornetshez irányították. 1950. március 26-án végre bemutatkozhatott az NHL-ben, de ekkor még csak egy meccs jutott neki.

Még azon a nyáron, valamint egy évvel később is megüresedett egy hely a hátsó sorban: először Garth Boesch döntött úgy 30 évesen, hogy inkább elmegy farmernek, majd Bill Barilko szenvedett halálos balesetet mindössze 24 évesen, amikor fogorvosával együtt lehuzant a kisgépük egy horgásztúráról hazafelé jövet.

Horton ideje viszont csak egy évvel később, 1952-ben jött el, de nem épp a legjobbkor. A Leafs az azt megelőző nyolc szezonból ötször lett bajnok, az '50-es évek közepére viszont beköszöntött az ínséges időszak. Horton gyorsan felvette a ritmust, második évében tagja volt a szezon második számú álomcsapatának, aztán egy súlyos sérülés visszavetette a fejlődését, amikor a New York Rangers védője, Bill Gadsby letarolta:Hortonnak eltört a lába, a válla és az állkapcsa is.

Az addig sem túl jó látása tovább romlott (az ütközést is azért kapta, mert a kontaktlencséje elcsúszott és nem látta az érkező Gadsbyt), évekig az is nehezére esett, hogy a szemével követni tudja a korongot. Az ereje viszont megmaradt, sőt, egyre csak nőtt. Csapattársai és ellenfelei is úgy emlékeznek rá, mint a legerősebb ember, akivel valaha találkoztak. Nem volt alattomos, soha nem ütközött hátulról, nem ment fejre és nem is könyökölt. Nem akart sérülést okozni, ő csak az ellenfelet szerette volna megakadályozni a gólszerzésben.

Kifejlesztett egy hatékony fegyvert, a medveölelést: ha a csatár megpróbálta mellette elvinni a korongot, akkor ő egyszerűen csak elkapta, magához szorította, majd belevezette a palánkba, ügyelve, arra, hogy ne sérüljön meg. Néhány másodpercig ott tartotta, majd távozott.

Ha az ölelés után a pakk véletlenül a csatárnál maradt volna, akkor azt is elvette tőle a palánknál.
Verekedni viszont nem szeretett, ott is az ölelést alkalmazta. Persze nem barátilag, inkább a szuszt akarta kiszorítani ellenfeléből. Herkulesnek és Supermannek becézték földöntúli ereje miatt, de egyáltalán nem volt egydimenziós játékos.

Tim Horton teljes történetét IDE KATTINTVA elolvashatja!