NFL: Ez nem a búcsúzás ideje, hanem egy új kezdeté – Brees

Talán emlékeznek még erre a jelenetre szűk két hónappal ezelőttről, a New Orleans Saints–Tampa Bay Buccaneers NFL-meccs utánról. Ha már egyszer véget kell érjen egy pályafutás, nehéz volna ennél szebb és szimbolikusabb befejezést találni: a sportoló a szívéhez nőtt, és őt szó szerint mindenkinél jobban imádó város kiürült stadionjában teheti le végleg a lantot, megannyi feledhetetlen emlék és rekorddöntés helyszínén, az utolsó mérkőzés után már civilben, lába körül rohangászó négy kisgyermekével fogadva az egyetlen, nála is vitán felül nagyobb legenda őszinte elismerését, amelynél értékesebb aligha létezik ebben a műfajban. Egy utolsó összeölelkezés, a gratuláló legenda, kábé minden idők legjobb amerikaifutball-játékosa, dob egy tökéletesen helyezett touchdown-passzt az egyik kölyöknek, aztán biccent és megy a dolgára, hősünk még lődörög kicsit a pályán, aztán a srácokkal meg az asszonnyal elindul az élsport utáni élete felé.

Szépséges és szimbolikus. Csak hát kicsit fájdalmas, elvégre ha már egyszer véget kellett érjen a 42. életévét napra pontosan két hónappal ezelőtt betöltött Drew Brees karrierje, a New Orleans Saints irányítójának talán kijárt volna a valamivel sikeresebb elköszönés az amerikaifutballtól.

Hogy január végén, Brees utolsó mérkőzésén a Saints az NFL Nemzeti főcsoportjának elődöntőjében 30–20-ra kikapott a Tampa Bay Buccaneerstől, ezzel szertefoszlatva a még egy utolsó Super Bowl-diadalról szövögetett álmokat, az egy dolog. (Egyébként is: a Tampa Bay irányítója, az elején említett legenda, Tom Brady maga is efféle álmokat szövögetett, csak azóta valóra is váltotta őket.) Ám Brees nemcsak Brady és a Buccaneers előtt kényszerült fejet hajtani, hanem egy még inkább legyőzhetetlen ellenfél, az idő múlása is maga alá gyűrte. A focitörténelem legmegbízhatóbb irányítója (tényleg az: utcahosszal vezeti a passzpontosság-örökranglistát) élete utolsó meccsén már csak egy korán kopaszodó, futballmércével mérve apró középkorú uraságra emlékeztetett, aki három labdát is eladott, és pályafutása legrosszabb playoffbeli statisztikai mutatóival zárta a találkozót. Ez van: nem indul el egy óra sem visszafelé, és már az is lenyűgöző, hogy Brees ennyi idősen még pályára lépett irányítóként a playoffban. Rajta kívül már ezt is mindösszesen csak két ember mondhatja el magáról a több mint százéves NFL-történelemben.

BUDAPESTTŐL A KOMÁROMI ELÁGAZÁSIG DOBÁLT

Jó néhány dolgot pedig senki sem. Húszéves profi pályafutása során Brees 80 358 yardnyi passzt adott, ami elsőre csak egy jó nagy szám, de képzeljük el, ahogy emberünk egy elkapó társaságában nekiindul a budapesti Clark Ádám térről, és néha két-, néha ötméternyire passzolva áthalad az Alagúton, időnként egy-egy ötvenméteres szivárvánnyal eljut a BAH-csomópontig, majd apránként ki a városból az M1-es autópályán, túlhalad Budaörsön, Bicskén és Tatabányán, és még mindig csak dobálja a labdákat, majdnem a komáromi elágazásig. 7142 pontos passza is rekord: a Vatikán minden egyes lakójának jutna nagyjából kilenc Brees-átadás, a Szent Péter teret takarító utolsó utcaseprőtől a pápáig, aki egyébként egyszer, ha tévedésből is, de kifejezte elismerését a mellesleg mélyen és nyíltan hívő Brees csapatának.

Drew Brees azonban nem holmi passzpontossági mutatóktól az NFL-történelem egyik legnagyobb egyénisége, és nem mindenféle összehajigált yardok miatt övezi szinte felfoghatatlan szeretet New Orleans városában. Nem is a 13 Pro Bowl-részvétel dobogtatja meg a louisianai szíveket (bár ez a második legtöbb a történelemben), sem az Év embere, Év sportolója, Év támadójátékosa vagy Év visszatérője-díjak, touchdown-szezoncsúcsok meg hasonlók, amelyekból annyi van, hogy lelógnak a Wikipedia-oldaláról. És még csak nem is a legértékesebb játékos címe a lassan 11 évvel ezelőtti XLIV. Super Bowlon, vagy önmagában a nagydöntőbeli diadal, amely New Orleans történetének egyetlen bajnoki címe amúgy.

Hanem az, amilyen futballista és amilyen ember egyébként Drew Brees: sokkal több, mint szimplán egy átlag feletti tehetséggel megáldott irányító, aki jókor, jó helyre képes hajigálni a tojáslabdát. De ahhoz, hogy ez kiderüljön, előbb egy elképesztően balszerencsés és a pályafutását is veszélybe sodró sérülésnek kellett megtörténnie.

AZT MONDTÁK, MÁR SOSEM LESZ A RÉGI

Emberünk ugyanis, bár mostanra összeforrt a neve a csapattal, természetesen nem volt mindig a New Orleans Saints irányítója. A 182 centijével kissé mélynövésű, sovány testalkatú kissrácból, akit alapesetben kenyérre lehetett kenni, legalábbis amíg neked nem ugrott, amiért gúnyolni kezdted az arcán lévő furcsa anyajegy miatt (ez bevallása szerint többször megesett), szülei szándéka szerint elkapó kellett volna váljon: még a keresztnevét is Drew Pearson, a hetvenes évekbeli dallasi receiverlegenda után kapta. Ám nagyapja hírneves fociedző volt, anyai nagybátyja meg a Texas egyetem irányítója, ő maga pedig kiskorában két és fél évvel fiatalabb öccsének dobálta a labdát, méghozzá térden állva, hogy egyenlőek legyenek a feltételek – szóval minden afelé terelte, hogy belőle is irányító váljék. Gimnázium végére már csodájára jártak, milyen erővel és pontossággal hajítja el a labdákat, de – talán a családi örökségnek köszönhetően – még ennél is jobb szeme és esze volt a játékhoz. Ám harmadikos korában, 1996-ban elszakadt a térdszalagja, ki kellett hagynia az országos felmérő táborokat, így hiába nyert meg amúgy 29 gimnáziumi meccséből 28-at (az utolsó is döntetlen lett), a Purdue volt az egyetlen egyetem, amely ösztöndíjat ajánlott neki, és esélyt is, hogy pályára kerüljön, így ezt választotta – annak ellenére, hogy azt sem tudta, hol kell keresni a térképen az egyetemet, és akkor már több mint egy évtizede csak vergődő futballcsapatát. Négy évre rá ellenben egy virágzó egyetemi fociprogramot hagyott a háta mögött, amelynek együttese a hatvanas évek óta először pályára léphetett az egyik legrangosabb év végi címmeccsen, a Rose Bowlon is, Breest pedig egyszer a negyedik, egyszer a harmadik legjobb egyetemi focistának szavazták meg az országban.

A 2001-es játékosbörzén hősünket a San Diego Chargers választotta ki a második kör legelején (a közvélekedés túlságosan nyúlbélának tartotta ahhoz, hogy hamarabb elvigyék), de nem váltotta meg a világot: hol kezdő volt, hol kispados, ráadásul a nyakára hozták a csodagyereknek kikiáltott Philip Riverst, és bár egyszer playoffba vitte az akkor már kilenc éve hiába próbálkozó Chargerst, semmi sem utalt rá, hogy több lesz belőle vállalható NFL-irányítónál.

Aztán 2005 utolsó napján nyolc másodperc alatt minden megváltozott: már az sem volt biztos, hogy élsportoló lehet még belőle valaha. Egy amúgy már tét nélküli meccsen az állása megtartásáért küzdő Brees rávetődött saját elejtett labdájára, de közben nekirontott az ellenfél 150 kilós falembere is, az irányító karja pedig természetellenes szögben kicsavarodott – azonnal érezte, hogy nagy a baj. A dobó válla gyakorlatilag kiszakadt a helyéből, aminél rosszabb egy quarterbackkel nem nagyon történhet. Mint utóbb kiderült 500 hasonló esetből egyszer történik ilyesmi – a hihetetlen balszerencse következtében azonban Breesnek a pályafutása is veszélybe került. A műtétét végző, mindent és mindennek az ellenkezőjét is látott Dr. James Andrews, az NFL leghíresebb orvosa is azt mondta neki, nincs rá esély, hogy százszázalékos állapotban térjen vissza.

És ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele.

Tényleg. Bár hősiesen végezte a rehabilitációt, ilyen előzmények után kellett ugyanis leülnie tárgyalni a szerződéshosszabbításról a Chargers vezetőségével, amely épp a sérülésére hivatkozva cserejátékosokhoz illő, nyomorult kétmillió dolláros ajánlatot rakott elé, úgyhogy Brees a távozás mellett döntött. Ma már talán kijelenthető, hogy hiba volt lemondani róla: konkrétan a San Diego Chargers sem létezik már, miközben a kiebrudalt irányítóból legendás játékos lett.

BETÉVEDT A ROMOK KÖZÉ, ÉS ÚGY ÉREZTE, OTT A HELYE

Hősünknek az akkoriban korrekt középcsapatnak számító Miami és a másfél évtizede jobbára csak gyengélkedő New Orleans udvarolt, ám a Dolphins orvosai végül nem látták megfelelőnek a válla állapotát, így inkább bizonyos Daunte Culpeppert szerezték meg a Minnesotától. Az orvosilag kiválóan megfelelt Culpepper alig négy meccsen volt képes pályára lépni, mielőtt egész szezonra kidőlt volna, és sosem húzta fel magára többet a Miami mezét.

Eközben New Orleansban tárt karokkal várták Breest – ha valahol, ott pontosan tudták, milyen egy súlyos traumát követően magadra hagyatva keresni a kiutat. Elvégre alig fél évvel jártunk az 1800 halálos áldozatot követelő, a város teljes kerületeit letaroló és 85 százalékát elárasztó Katrina hurrikán pusztítása után, amelyet követően ráadásul a szenvedélyességéről nevezetes New Orleans lakói úgy érezték, lemondtak róluk és nem kapnak segítséget a bajban az ország vezetésétől.

Sean Payton, a reményteljes fociedző ilyen körülmények között vette át az akkor épp otthontalan csapatot (mert a hurrikán az egyébként is az otthon nélkül maradtak átmeneti táborává átalakított helyi aréna tetejéből is letépett egy jó darabot), és égető szüksége volt egy irányítóra. New Orleansból azonban ekkortájt menekült, aki tehette, nemhogy igyekezett volna oda költözni: a város lakossága egyharmadát veszítette el a hurrikán utóhatásaként. Így aztán Payton is igyekezett az épen-szépen maradt környékekre terelgetni kiszemeltjét, az ekkor még a Miamitól is javában csábított Drew Breest az ismerkedő-városnéző sétán. Ám egy ízben rossz sarkon fordultak be, és miközben Payton arról győzködte a focistát és feleségét, hogy nincs is szebb a világon, mint New Orleansban élni, hirtelen egy romhalmaz közepén találták magukat. „Azt hittem, azonnal vihetem is őket Miamiba” – emlékezett vissza utóbb az elsőre kétségbeesett edző, ám Breeséket éppen ez a látvány fogta meg.

„Mintha egy második világháborús dokumentumfilmbe csöppentünk volna. Abban a pillanatban rádöbbentünk a feleségemmel, hogy pontosan ezt a mélyebb értelmet kerestük a velem történtek mögött – mesélte utóbb Brees, aki már a sérülés utáni napokban azért imádkozott a Jóistenhez, hogy az mutassa meg, milyen céllal állította efféle próbatétel elé. – Egyből azt éreztem, ide tartozom, nemcsak egy újjáépülő csapathoz, hanem egy városhoz is.” San Diego-beli luxuslakából a Brees egy szimbolikus gesztussal egy száz évvel korábbi, a hurrikán után újjáépítésre szoruló tradicionális kúriába költözött, majd úton-útfélen elmondta, milyen csodálatos helyre került, szinte futballozó nagykövetévé válva a városnak, és arra biztatva mindenkit, ne a tévében látott pusztítás alapján ítéljék meg New Orleanst, hanem aszerint, ami az itteni emberek szívében lakik. Hát persze, hogy minden New Orleans-i azonnal a szívébe zárta!

Na meg az sem ártott, hogy a pályán is varázsolt. Már első valódi hazai mérkőzése, a 2006. szeptember 25-i, az Atlanta Falcons elleni 23–3-as győzelem is valódi népünnepéllyé, New Orleans újjászületésének szimbólumává vált: „Varázslatos este volt, mindenki átérezte, mit jelentett: hogy New Orleans újra él!” – emlékezett Brees. Az irányító már első szezonjában playoffmeccset nyert a Saintsszel (amire a csapat előző 38 éves történetében is csak egyszer volt példa), és Az év emberének is megválasztották az NFL-ben, de a java még csak eztán jött.

A KARNEVÁL IS ELTÖRPÜLT A BAJNOKI ÜNNEPLÉSHEZ KÉPEST

A 2009-es szezonban ugyanis Brees és a Saints az addig szinte elérhetetlennek vélt álmot is valóra váltva meg sem állt a Super Bowl-győzelemig, 31–17-es diadalt aratva a fénykorát élő Indianapolis Colts felett – és ezzel végképp visszatéve a térképre New Orleanst, és megpecsételve a város újjászületését. Az utóbbi éveket menhelyeken, szükséglakásokban átvészelő, sok esetben mindenüket elveszítő drukkerek az utcán ünnepelték az Indianapolis Colts elleni, 10–0-s hátrányból fordítva aratott 31–17-es diadalt, a csapat hazatérte utáni győzelmi parádéhoz képest pedig még a hagyományos New Orleans-i karnevál, a Mardi Gras is eltörpült.

Brees ezzel végképp hőssé vált, a város megmentőjévé, akit az utcán ölelgetnek a drukkerek, róla nevezik el a gyermekeiket (ahogy ő is egy focistáról kapta a nevét annak idején), és példaképként állítják őt eléjük. Az irányító pedig büszke volt rá, hogy nemcsak egy csapatnak, de egy városnak is irányt mutathat.

„Tudom, hogy a gyerekek csüngenek minden szavamon és tettemen, a felnőttek közül pedig sokan azt várják, mikor hibázok, mikor teszek már valamit, amit kiforgathatnak – mondta egyszer. – De ezzel nincs semmi baj: nem esik nehezemre példaképnek lenni, mert számomra ez az élet a természetes, én ilyen vagyok. Nem azért nem kábítószerezem például, hogy le ne bukjak, hanem mert nem egy jó ötlet.” És ehhez is tartotta magát az azóta eltelt bő évtizedben is: példás családi életet élt, egyetlen lehetőséget sem mulasztott el bármiféle jótékonykodásra, iskolákat és kórházakat látogatott, vagy éppen járta a világot, hogy külföldön állomásozó amerikai katonákkal találkozzon. Hírnevét felhasználva rengeteg munkát fektetett abba, hogy New Orleans más milliomosait is rávegye, segítsenek a bajba jutott városon.

De legfőképpen otthon volt – otthon, a városban, amely magához ölelte.

Talán Tim Williamson, egy helyi üzletember fogalmazta meg a legjobban: „A város legkorábbi napjaitól kezdve sem találni olyat, legyen fekete vagy fehér, férfi vagy nő, aki arra inspirált volna egy egész várost, hogy gondolkodjanak magukról másképpen, és igyekezzenek jobb emberekké válni. Ugyanúgy példaképe a város kisvállalkozóinak, mint a gyerekeknek az utcán. A legjobbkor érkezett közénk: a New Orleans-i emberek alapesetben hihetetlenül kitartóak és bizakodóak, de kellett nekik egy ilyen hihetetlen vezéregyéniség, épp akkor, mikor a csapás után csak keresgélték önmagukat, aki megtestesíti, hogy igen, érdemes küzdeni és dolgozni, mert meglesz az eredménye.”

Az más kérdés, hogy minden küzdés és munka ellenére a pályán végül nem sikerült megismételni a legnagyobb diadalt. Bár Breest 2008 után 2011-ben is megválasztották az év legjobb támadójának, és még nyugdíj felé közeledve, 2017 és 2020 között is négyszer vezette csoportgyőzelemre a csapatát, többször már nem jutott be a Super Bowlba. (2018-ban volt hozzá a legközelebb, amikor a Saints hosszabbításban bukta el a főcsoportdöntőt a Los Angeles Rams ellen.) Erről persze nem elsősorban maga az irányító tehetett: a 2011-es vérdíjbotrány (amikor az edzői stáb tagjai pénzt ígértek azoknak a játékosoknak, akik meccs közben sikeresen sérülést okoznak az ellenfélnek) és Sean Payton edző egyéves eltiltása évekre hanyattlökte a következő öt szezonból négyszer playoffba sem kerülő csapatot, hiába termelte Brees szorgosan a yardokat és a touchdownokat. Időközben azonban egyre több apró sérülést szedett össze, utolsó három szezonjában egyaránt ki kellett hagynia néhány mérkőzést, a 2020-as idényben pedig több bordája is betört és a tüdeje is összeesett egy ütközés után – egy bő hónap elteltével azonban már ismét ott volt a pályán.

RAGÁLYOS MAXIMALIZMUSA VITTE ELŐRE

De hát sosem volt egy feladós típus: tehetsége mellett alighanem épp a megalkuvás nélküli, ragályos maximalizmusa vitte előre. Magának sem kegyelmezett: egy dolog, hogy edzések után fejben újrajátszott minden játékszituációt, amíg csak elégedett nem volt a végeredménnyel, de az eladott labdák, bután eldobott passzok után büntetősprinteket írt elő magának, és le is futotta őket. Sőt ugyanezt az elhivatottságot várta el az edzőitől is, akiknek olykor a munkaidő lejártával még egy teljes órán keresztül kellett válaszolniuk Brees keresztkérdéseire arról, pontosan hogyan is tervezték ezt vagy azt az akciót. A végtelenül profi felkészülésnek köszönhetően pedig sugárzott róla a magabiztosság: bár első ránézésre előbb keltette egy kilencvenes évekbeli német rockzenekar elveszett tagjának benyomását, mint a falon is áthatoló sportemberét, amint megszólalt az akciók közötti összekapaszkodásnál, minden csapattársa elhitte, hogy nincs előttük akadály.

Sőt, még a tavaszi magánedzőtáborokban is Brees fújta a passzátszelet, pedig magával csaknem hasonszőrű klasszisokkal dolgozott együtt: „Csak próbáltam tartani vele a lépést, olyan keményen melózott: ő a fővezér köztünk, vezérek között” – emlékezett vissza például Aaron Rodgers, aki hasonló korszakos ikon a Green Bay Packersnél, mint hősünk New Orleansban. Na meg Brees mindig, mindenben nyerni akart: már kiskorában betegre zabálta magát a nagymama szilvafájáról, csak hogy ő nyerhesse meg a családi szilvamag-távolbaköpő versenyt, és versenyszelleme felnőttként sem lankadt egy cseppet sem, egészen addig, míg be nem kellett ismernie, hogy túl a 42. születésnapján már nem képes azt a teljesítményt nyújtani, amelyet elvárna magától. És miután az utóbbi hetekben már sejteni lehetett, hogy valóban leteszi a lantot, végül vasárnap késő este tette hivatalossá a döntését.

„Mindennap szívemet-lelkemet tettem bele abba, hogy az irányítótok legyek – írta búcsúüzenetében, amelyet napra pontosan 15 évvel azután tett közzé, hogy aláírta első szerződését New Orleansban. – Az utolsó pillanatig mindent beleadtam a Saintsért, a csapattársaimért és New Orleans csodálatos városáért. Olyan csodálatos pillanatokat éltünk meg együtt, amelyek örökké beleégtek az elménkbe és a szívünkbe, és örökre a részünkké váltak. De csak a futballtól vonulok most vissza, nem New Orleans városától. Ez nem a búcsúzás ideje, hanem egy új kezdeté.”

Mert afelől ne legyen kétségünk, hogy fogunk még hallani Drew Breesről. A hírek szerint a következő szezonban szakkommentátorként dolgozik majd az NBC tévécsatornánál, és közben intézi rákos betegeket és hátrányos helyzetű családokat segítő alapítványa ügyeit – miközben legutóbb épp a koronavírus elleni védekezésbe segített be ötmillió dollárral Louisiana államnak. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy nemcsak New Orleans köszönhet rengeteget Breesnek, de Brees sem lehetett volna az a legenda, akivé vált, New Orleans és lakói nélkül. Nem csoda, hogy még könyvének előszava is így végződik: „Végül, de legkevésbé sem utolsó sorban szeretnék köszönetet mondani New Orleans városának, amely akkor ölelt magához, amikor arra a legnagyobb szükségem volt. Ti mentettetek meg.”

Azóta sokszorosan meghálálta.