Nyerő emberek – csapatsportok bajnoki rekorderei Schlossertől Gentón át Russellig

BILL RUSSELL (kosárlabda, NBA) 11 bajnoki cím

Feleslegesen nem fecsérelte a drága idejét, az egyszer biztos. Az idén július 31-én, 88 esztendős korában elhunyt Bill Russell tizenhárom szezont húzott le a parketten az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban, ebből tizenegyszer meg sem állt a bajnoki címig, és a maradék két évadban sem kellett szégyenkeznie – 1958-ban döntőt játszott, 1967-ben, első játékos-edzői idényében pedig a Keleti főcsoport döntőjéig jutott.

Ám Bill Russell nem csak azért lett már életében legenda és két lábon járó intézmény az egyetemes kosárlabdasportban, mert a mai napig nem akadt nála sikeresebb játékos az NBA-ben, s mert a szó szoros értelmében minden ujjára jutott egy bajnoki aranygyűrű (csak a pontosság végett: az egyikre kettő is). Ennél sportolóként és emberként is jóval többet tett: a pályán forradalmasította a védekezést, nagyban hozzájárulva a kosárlabda fejlődéséhez és szintlépéséhez, a pályán kívül pedig az emberi jogok elszánt harcosaként küzdött az egyenlőtlenségek megszüntetéséért.

A 208 centi magas centernek kikövezett útja volt a halhatatlanságig, gondolhatnánk, ehhez képest középiskolás korában még azzal hajtották el a palánkok alól, hogy nem elég ügyes. Csakhogy ő már akkor sem hagyta magát. Pedig lehetett volna belőle klasszis magasugró is, ha inkább az atlétikára „fekszik rá”. 206 centi volt a rekordja – a ma is használt Fosbury-technika nélkül. De Russell kosárlabdázó akart lenni, ezért visszaverekedte magát a csapatba, és profi karrierje végéig nem is engedte lazára a gyeplőt. Kétszer nyert egyetemi bajnoki címet, 1956-ban tagja volt a Melbourne-ben olimpiai bajnok amerikai válogatottnak, s még ugyanabban az esztendőben a draft második választottjaként csapott le rá a St. Louis Hawks – majd szinte azzal a lendülettel el is cserélte a Boston Celticshez. A többi már történelem: a zseniális edző, Red Auerbach vele megtalálta kirakósának utolsó, hiányzó darabját, a Celtics azonnal, 1957-ben megnyerte fennállása első bajnoki címét, hogy aztán a liga emblematikus és – a Los Angeles Lakersszel társbérletben – legsikeresebb franchise-ává avanzsáljon.

Mindez aligha történt volna meg Bill Russell nélkül, aki ugyan karrierje egyetlen idényében sem jutott 19 pontos meccsenkénti átlag fölé, s a Wilt Chamberlain-féle 100 pontos meccsrekordot sem veszélyeztette sohasem, ellenben mozgékonyságát, gyorsaságát és remek testfelépítését kihasználva megteremtette az ideális védő archetípusát. Tökélyre fejlesztette a blokkolást (nincs pontos statisztika, de mérkőzésenként hat-nyolc dobáskísérletet hatástalanított) és új szintre emelte a lepattanózást: meccsenkénti 22.5 gyűrűről, palánkról visszavágódó labdát gyűjtött be átlagban, ami a nagy ellenlábas Chamberlain 22.89-es mutatója mögött a második legjobb a liga történetében. S ha már Wilt Chamberlain! A két utánozhatatlan, ám teljesen más játékfelfogású center rivalizálása sokat tett a liga elismertségének növeléséért, valamint a kosárlabda fejlődéséért. Egyúttal még értékesebbé teszi a Boston sikerkorszakát, s persze Russell tizenegy diadalát, hiszen nem egy harmatgyenge mezőny fölötti uralom szülte az évtizedes dominanciát, hanem éppen ellenkezőleg: Wilt Chamberlainek és Oscar Robertsonok között volt Russell és a Celtics a király.

Hogy mi volt a center titka? Talán az, hogy az erőforrás-menedzsmentben (hatékonyság, motiváció, céltudatosság) riválisai fölé kerekedett. Beszédes adat, hogy karrierje során egyszer sem veszített mindent eldöntő hetedik mérkőzést a rájátszás végjátékában, pedig öt főcsoportdöntőben és öt fináléban is eljutott a végső összecsapásig. Aligha véletlen, hogy a saját palánkja alatt szerzett labdáival a gyors indításokat preferáló, ezáltal afféle mélységi irányítói szerepkört is betöltő, a játékot a szó szoros értelmében olvasó ötszörös MVP-ből a hatvanas évek második felére tökéletes Auerbach-utód vált: utolsó három idényében játékos-edzőként önmagának is adott utasítást. Edzőként, noha a Seattle-nél és a Sacramentónál is tett rá kísérletet, nem tudott kiteljesedni, emberi jogi aktivistaként azonban bátran és hangosan hallatta a szavát a bőrszíne miatt oly sok méltatlan támadást kapó klasszis. Határozott volt és kérlelhetetlen ebben is, akárcsak a palánk alatti játékban, s ha kellett, saját bostoni szurkolóival is szembeszállt. Jellemző, hogy amikor később egy (fekete) játékos arról panaszkodott, hogy az európaiak elveszik a helyet a hazaiak elől a ligában, Russell csendben csak annyit mondott: „Fiam, neked aztán tudnod kell, milyen kirekesztettként élni – te nem lehetsz kirekesztő.”

HENRI RICHARD (jégkorong, NHL) 11 bajnoki cím

Először azt hitték, eltévedt. Aztán meg, hogy csak a 15 évvel idősebb, 8 centivel magasabb és 9 kilóval nehezebb bátyja, a Rakétának becézett Maurice Richard „kegyelméből” tűrik meg a jégen. Ehhez képest Henri Richard húsz éven át (1955–1975) tartó profi pályafutása alatt számtalanszor bizonyította, önerőből is megállja a helyét az NHL-ben. Sőt! A karrierje során kizárólag a Montreal Canadiens 16-os mezét viselő, 1256 mérkőzésen 1046 pontot termelő Zsebrakéta rekordot jelentő 11 alkalommal hódította el imádott csapatával a bajnoki címet – 1956 és 1960 között megszakítás nélkül ötször, éppúgy, ahogy a Real Madrid labdarúgói a BEK-serleget. „Tizenegy Stanley-kupa a Montreallal... Mi lehetne ennél jobb?” – tette fel a költői kérdést a klasszis center, amikor néhány évvel a visszavonulását követően arról faggatták, nem fáj-e a szíve, amiért nem kapta meg azt az anyagi megbecsülést, ami tudása alapján megillette volna. 2020 márciusában, 84 esztendősen hunyt el.

TOM BRADY (amerikafutball, NFL) 7 bajnoki cím

Nagy edzők nélkül nincsenek nagy sportolók – ha csak a mostani listát nézzük, az egyaránt dinasztiát építő Red Auerbach vagy Sir Alex Ferguson „kézjegye” éppúgy felfedezhető, mint a New England Patriots amerikaifutball-csapatából hatszoros NFL-győztest faragó Bill Belichické. Meg persze Tom Bradyé. Az irányítóé, akit a 2000-es játékosbörzén csak a 199. választottként vitt el a Patriots, és akinek legfeljebb epizódszerepet szántak a Hazafiaknál. Állítólag az első edzőtábor végén be akart mutatkozni a csapattulajdonos Robert Kraftnak, aki leintette, tudja, ki ő, most draftolták a hatodik körben. Mire Brady: „És ez volt a franchise valaha volt legjobb választása.” A kissé nagyképű kijelentésből már a második idényére prófécia vált, ugyanis az irányító (vetélytársa sérülését kihasználva) győzelemre vezette a New Englandet a Super Bowlban. A Patriots 12-ese 2002 után aztán 2004-ben, 2005-ben, 2015-ben, 2017-ben és 2019-ben is aranyba öntötte február első vasárnapját, majd 2021-ben, 43 és fél évesen, miután áttette a székhelyét Massachusettsből Floridába, a Tampa Bay Buccaneers quarterbackjeként megszerezte a hetedik aranygyűrűjét is. Az elsőt Bill Belichick nélkül. A legutóbbi idény végén bejelentette visszavonulását, de aztán 40 nappal később meggondolta magát – végül is 45 évesen tényleg nem kell ezt a döntést elkapkodni.

PELÉ (labdarúgás, világbajnokság) 3 győzelem

Arról nemhogy napestig tartó vitát, hanem egyenesen szemesztereken átívelő szemináriumsorozatot lehetne indítani, hogy ki minden idők legjobb labdarúgója. Mostani összeállításunknak viszont szerencsére nem ez a témája, így csak mellékesen jegyezzük meg: a világbajnokságok történetének legsikeresebb futballistája, a trófeát egyedülálló módon háromszor is a magasba emelő brazil Edson Arantes do Nascimento, közismertebb nevén Pelé abban az összevetésben is a főszereplők között lenne emlegetve. Itt viszont emlegessük megkoronázása három esztendejét. 1958-at, amikor a világ először borult a 17 esztendős tini varázslatos lábai elé. A torna elején még térdsérüléssel bajlódó majdani Fekete Gyöngyszem a szovjetek elleni, harmadik csoportmérkőzésen mutatkozott be a világbajnokságon, a Wales elleni negyeddöntőben már győztes gólt szerzett, a franciáknak mesterhármast hintett, s a svédek elleni, 5:2-re megnyert döntőben is kétszer „íratta ki” a nevét az eredményjelzőre. Minden idők leg­fiatalabb vb-résztvevője minden idők legfiatalabb világbajnokává vált. Négy évvel később viszont csupán egy gólt tett hozzá a címvédéshez, mert a második, csehszlovákok elleni csoportmeccsen (a későbbi döntő „odavágóján”) izomszakadást szenvedett. 1966-ban már az első csoportmeccsen kidőlt (bár akkor is ő kezdte a gólgyártást), a második, magyarok elleni partit a biztonság kedvéért ki is hagyta – de hála Bene, Farkas és Mészöly góljának (ki ne tudná, Magyarország 3:1-re nyert), a portugálok elleni visszatérése sem mentette meg a címvédőt az újabb vereségtől és a kieséstől. Hogy ne így érjen véget Pelé vb-története, arról 1970 és Mario Zagallo szövetségi kapitány pazar válogatottja gondoskodott. Természetesen az akkor 30 esztendős Pelével a fedélzeten, aki négy góllal és érett játékkal járult hozzá a selecao és önmaga harmadszori megkoronázásához.

FRANCISCO GENTO (labdarúgás, BEK/BL) 6 kupagyőzelem

A Real Madrid tizennégyszer nyerte el a BEK-/BL-serleget, 1956 és 1966 között hat, 2014 és 2022 között öt diadalt aratva – meglepetés lenne, ha nem a blancók valamelyik nagy menetelését végigélő játékos közül kerülne ki a sorozat legsikeresebbje. Meglepetés, hogy nincs meglepetés: Francisco Gento, a klasszikus Real idén január 18-án, 88 esztendős korában elhunyt egykori klasszis szélsője a rekorder a maga hat Bajnokcsapatok Európa-kupájában aratott diadalával. 1953 és 1971 között állt a klub alkalmazásában, együtt futballozott többek között Puskás Ferenccel (1958 és 1966 között) és Alfredo Di Stéfanóval (1958–1964). Paco – merthogy így becézték a haláláig a madridi klub tiszteletbeli elnökét – mind a hat megnyert BEK-döntőjében a kezdőcsapat tagjaként szerepelt (de a két elveszítetten is), 1957-ben a Fiorentina, majd 1958-ban az AC Milan ellen gólt is szerzett.

RYAN GIGGS (labdarúgás, Premier League) 13 bajnoki cím

A Manchester Cityben kezdett el futballozni, hogy aztán a város másik emblematikus klubjánál, Sir Alex Ferguson istápoló gondoskodása mellett váljon a brit futball egyik legnagyobb alakjává, egyszersmind
a Premier League legsikeresebb, 13 bajnoki címet nyerő játékosává.

A balszélsőként, majd középpályásként foglalkoztatott Giggs igazi metamorfózison esett át, hiszen amíg karrierje elején a skót menedzser egy szélfútta ezüstpapírt kergető spánielhez hasonlította, 2014-es visszavonulásakor egy igazi nagykutyát és a Walesi Varázslót tisztelte benne a publikum.

Kár, hogy napjainkban, amikor éppen párkapcsolati erőszak vádja miatt áll a bíróság előtt (s ami miatt le is mondott a walesi válogatott szövetségi kapitányi posztjáról), nem a tisztelet szó jut elsőként az emberek eszébe a neve hallatán.

THOMAS MÜLLER (labdarúgás, Bundesliga) 11 bajnoki cím

Gerd Müller bombázói tevékenysége után kevesen hitték, hogy a német labdarúgásban akadhat majd egy újabb Müller, aki sikert sikerre halmoz. Ehhez képest a Bayern München alkalmazásában álló, világbajnok és kétszeres BL-győztes Thomas Müller, úgy is, mint a futballtörténelem egyik leginkább alulértékelt játékosa, ma már ott tart, hogy 32 megnyert trófeájával minden idők legeredményesebb német labdarúgójának vallhatja magát. A kiemelkedően sok gólpasszt adó, több különböző poszton is klasszis teljesítményre képes, éppen ezért jobbára beskatulyázhatatlan Müller a német bajnoki címekben is verhetetlen. 2010-ben emelhette először magasba a salátástálat, majd két év szünetet követően 2013-tól 2022-ig minden idény végén aranyat ünnepelhetett.

FRANCISCO GENTO (labdarúgás, Primera División) 12 bajnoki cím

A legrangosabb európai klubtrófea mellett spanyol bajnoki címből is Paco Gento gyűjtötte a legtöbbet, szám szerint tizenkettőt.

A Primera Divisiónban 1954-ben ért fel a csúcsra először az évad elején a Racing Santandertől elszipkázott balszélső, aki húszévesen inkább csak remélte, mintsem sejtette, hogy a blancók közé kerülve a bajnoki aranyvonatra is jegyet vált.

A Realban 427 bajnokin 127 gólig jutó, 44-szeres spanyol válogatott Gento 1961 és 1968 között valósággal tarolt – csak 1966-ban nem akasztottak a nyakába aranyérmet. 1969-ben nyert utoljára bajnoki címet, karrierjét két évvel később, 1971-ben fejezte be.

GIANLUIGI BUFFON (labdarúgás, Serie A) 10 bajnoki cím

Ha a gyarlóságnak asszony, az elpusztíthatatlanságnak alighanem Buffon a neve, és ebben talán a nagy William Shakespeare sem találna semmi kivetnivalót. Tény, Gian­luigi Buffon 44 évesen is aktív futballkapus, jelenleg a Serie B-ben szereplő AC Parma keretének tagja, ahogy 1991-ben is az volt, amikor 13 évesen az ifikhez került. 1995-ben, gólt sem kapva mutatkozott be az olasz élvonalban a AC Milan ellen, hogy aztán 657 élvonalbeli mérkőzéssel a kesztyűjében, világbajnokként és Eb-ezüstérmesként, 176-szoros olasz válogatottként emlékezzen rá az utókor. Ja, és tízszeres olasz bajnokként (valamennyit a Juventus játékosaként nyerte) vezeti a Serie A örökrangsorát!

SCHLOSSER Imre (labdarúgás, NB I) 13 bajnoki cím

Az első nemzetközi szinten is ismert és jegyzett magyar labdarúgó („Jetz kommt der Slózi!” – ijesztgette a derék sógorokat az 1909. november 7-i magyar–osztrákon Késmárky Ákos, közismertebb nevén Dudus, amikor 1:1-es állásnál nevezett Slózi, vagyis Schlosser Imre támadásba lendült, majd az akció végén be is talált) karrierje lényegében lefedte a honi futball hőskorát.

A jellegzetes mozgású, mondhatni, karikalábú balösszekötő már 1906. február 25-én, 15 évesen bemutatkozhatott az első osztályban, és bizony nagyon elszontyolodott, mert azon a Postás elleni meccsen nagyon nem ment neki a játék. „Ne sírj, fiam! Minden gyümölcsnek érnie kell!” – kapta biztatásul. És lőn!

A Ferencváros játékosaként hétszer nyert bajnokságot, majd amikor 1916-ban összerúgta a port a vezetőséggel, és a rivális MTK-hoz szerződött, további hat NB I-es első helyezéssel fejelte meg máig páratlan kollekcióját.

De a 68-szoros válogatott támadó a gólkirályi címekben is a hazai örökrangsor élén áll: hét idényben bizonyult a legjobb mesterlövésznek a nem csak pontosan célzó, de kiismerhetetlenül is cselező közönségkedvenc játékos.

1928-ban, 38 esztendősen vonult vissza a Budai 33-ból.