Ferguson-búcsú: 26 év az MU-nál - és ami mögötte van

 

Alex Ferguson talán legismertebb védjegye – no, persze az elmaradhatatlan rágózással együtt – a gólöröme. Ma, a hetvenen túl (Szilveszter napján ünnepelte a 71. születésnapját) is ugyanúgy felugrik minden gólnál – legyen az Ligakupa-meccs vagy BL-döntő –, hogy két kezét a magasba emelje, pacsizzon és ölelkezzen a mellette ülőkkel. A skót menedzser pályafutását méltató összefoglaló munkák közül egyik sem felejtette el kiemelni: Ferguson egyik nagy titka az örök győzni akarás. Lehet, hogy van, volt nála nagyobb taktikus; lehet, hogy van, volt nála nagyobb diplomata; de motivátor nagyon kevés. Hozzá foghatóan csak nagyon kevesek képesek átültetni játékosaikba éveken át ugyanazt a tüzet, ugyanazt a győzelembe vetett rendületlen hitet.

Azt a győztes mentalitást, amelynek köszönhetően például az Aberdeen megnyerte az említett, Bayern elleni összecsapást vagy a Manchester United 1999-ben rossz játékkal, ugyancsak a bajorok ellen a BL-finálét. A példákat szinte a végtelenségig sorolhatnánk, és alighanem ez a legfőbb kulcsa annak, hogy az elmúlt 26 évben a Manchester United a viszonylagos szürkeségből a világ legnagyobb klubjai közé emelkedett.

Alex Ferguson manchesteri pályafutása nem a kezdetektől fogva sikertörténet. Bár az első szezonjában a kieső, 21. helyről átvéve a csapatot végül a 11. pozícióban zárt, 1990-ig nem nyert semmit a gárda, holott kritikusai szerint a csapat többre lett volna hivatott (1988 nyarán Mark Hughes például klubrekordot jelentő összegért tért vissza a „vörös ördögökhöz”).

„Kifogások három éve, és mindig csak a duma… Bla-bla, Fergie” – volt olvasható a szurkolói felirat 1989 decemberében az Old Traffordon. Ferguson közel volt a kirúgáshoz, de január elején az MU-nak némi meglepetésre sikerült idegenben 1–0-ra legyőznie az FA-kupában a Nottingham Forrestet, s a korabeli sajtóhírek szerint ez megmentette állását. A bajnokságban ugyan csak a 13. helyen zártak a manchesteriek, de a szezon végén a Crystal Palace ellen megismételt mérkőzésen (3–3, 1–0) sikerült elhódítani az első kupát, egy évre rá pedig 1968 után újra csúcsra ért a klub egy nemzetközi sorozatban: arotterdami KEK-fináléban, hosszabbítás után 2–1-re múlta felül az FC Barcelonát.

Lassan kikristályosodott egy új nagycsapat, amelyben Hughes, Steve Bruce, Gary Pallister, Bryan Robson, Eric Cantona, Paul Ince mellett már ott volt Denis Irwin, Ryan Giggs, majd nem sokkal később Roy Keane is. 1993-ban, 26 év után bajnokságot nyert a csapat, egy évre rá pedig zsebben volt az első duplázás.

Alex Ferguson egyik legnagyobb erénye, hogy remek szeme van a fiatalokhoz, és mindig is kiemelkedő módon bízott bennük. Pályafutása elején már a St. Mirrennél is azzal tűnt ki, hogy rendkívül sok fiatallal jutott fel az élvonalba, közülük többen követték is őt az Aberdeenhez, majd az első, MU-nál töltött szezonjában is fiatalításba kezdett. Ama bizonyos, Hansen által kritizált, Aston Villa elleni kezdőben négy játékos (Gary és Phil Neville, Nicky Butt, Paul Scholes) sem töltötte még be a 21. életévét, és a csereként pályára küldött David Beckham és John O’Kane sem (amúgy előbbi ekkor szerezte első bajnoki találatát az MU-ban).

Ez a fergusoni szemlélet egyébként a későbbiekben sem változott. Bár Paul Scholes és Ryan Giggs pályafutása jó példa rá, hogy a „Boss” szereti, ha vannak sokat megélt játékosai a zöld gyepen, ám sosem félt megválni egy-egy idősebb játékostól, hogy fiatalabbakkal helyettesítse (lásd Pallister, Hughes, Sheringham, Van Nistelrooy könnyű szívű elengedése). Ha pedig úgy érezte, hogy valaki a viselkedésével a saját tekintélyét vagy a csapategységet veszélyezteti (lásd Beckham-, Stam-, Keane-eset), annak rövid időn belül nem volt maradása. (De Ferguson ugyanígy, olykor arrogánsan lépett fel a sajtóval szemben is; a BBC-nek évekig nem nyilatkozott, a Giggs-botrány kapcsán is egyszerűen nemkívánatosnak minősített egy újságírót, akit szinte kipenderítették ezért az Old Traffordról.)

Hansen alighanem már nem sokkal később visszaszívta volna sokat citált szavait. A karácsony előtt a bajnoki címért folyó harcban tízpontos hátrányban lévő „Fergie-bébik” Cantona visszatérése után mind inkább belelendültek, és márciusra, a St. James’ Parkban aratott győzelmükkel egy pontra dolgozták le a Newcastle Uniteddel szembeni hátrányt. Az idény végén a Man. United nemcsak a bajnoki címet gyűjtötte be, hanem Cantona Liverpool elleni góljával az FA-kupát is.

Az újabb duplázás után sorozatban jöttek a trófeák, 1999-ben pedig – az 1992-ben ifi FA-kupát nyerő generáció csúcsaként – a felejthetetlen triplázás. Addigra kiderült: Fergusonnál szinte senki sem tud jobban csapatot építeni, a skót pedig nemcsak arra volt képes, hogy a csúcsra vezesse együttesét, hanem hogy ott is tartsa. 1999. június 12-én – a nagy előd, Matt Busby nyomdokaiba lépve – menedzseri tevékenységéért megkapta a lovagi címet.

Angliában messze nem Alex Ferguson a csúcstartó egy csapat kispadján ülve. Tízen is előtte vannak, a rekorder Fred Everiss 1902 augusztusától 46 szezonon át szolgálta a West Bromwich Albiont. A tízek közül azonban egy kivételével mindannyiuk kinevezése bőven több mint száz évvel ezelőtt történt, azaz még a futball hős-hőskorában.

A Premier League bevezetése óta egy menedzser átlagosan 3.80 szezont tölt el egy csapatnál, az összes angol profi ligánál ugyanez a szám 3.95 (az elmúlt öt szezonra levetítve). Egy számítás szerint Ferguson manchesteri kinevezése óta az angol ligarendszerben, azaz a profi ligákban több mint 1050 menedzsert rúgtak ki, ennyi szakvezető mondott le vagy távozott közös megegyezéssel.

2002-ben, amikor felvetődött Ferguson esetleges visszavonulása, a United vezetői informálisan felvették a kapcsolatot Sven-Göran Erikssonnal, ám Fergie végül meggondolta magát. Eriksson pedig az angol válogatottól való távozása (2006) óta megjárta a Manchester Cityt (11 hónap), a mexikói (10 hónap) és az elefántcsontparti válogatottat (3 hónap), a Notts Countyt (futballigazgatóként, 7 hónap) és a Leicester Cityt (12 hónap), illetve a thaiföldi Tero Sasanát (klubigazgatóként, két hónap) és a dubai székhelyű al-Naszrt (január óta dolgozik ott klubigazgatóként). Hat év alatt nyolc állomás négy kontinensen.

Ferguson nemrégiben, amikor arról faggatták, milyen legyen az utódja, azt mondta: „Nagyon tapasztaltnak kell lennie. Nem fiatal menedzsernek való munka lesz.” Frank O'Farrell, aki annak idején Matt Busbyt követte Manchesterben – és szűk másfél évig húzta az MU kispadján – arról beszélt: Ferguson követőjének még annál is nehezebb dolga lesz, mint amilyen neki volt.

„Amikor megérkeztem, Matt ott volt a menedzseri irodában, és a munkások építették a folyosón az új, kisebb irodát az új menedzsernek, azaz nekem. A harangok már akkor szóltak... Matt már nem volt menedzser, de az iroda még mindig őt illette. (...) Ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra. Sir Alex számára szinte lehetetlen lesz, hogy egyszerre maradjon a klub kötelékében és legyen csupán tanácsadója és pártfogója játékosainak.”