„Emlékszem, ahogy Lengyelországban még gyerekként láttam David Seamant, Thierry Henryt, Dennis Bergkampot és a többieket játszani az Arsenalban. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer lehetőségem lesz abban a klubban futballozni, amelyiknek kisgyerekként szurkoltam.
Amikor kétezer-ötben az Arsenal megkeresett, az egész világ megváltozott körülöttem. Tizenhat éves fiúként kezdtem a pályafutásom az Arsenal akadémiáján, reménykedve abban, hogy egyszer majd a felnőttcsapatban is szerepelhetek. Esténként Jack Wilshere-rel jártunk futni East Barnetben. Egyáltalán nem sejtettük akkor, hogy pár évvel később megverjük a Barcelonát a Bajnokok Ligájában úgy, hogy én viselem az egyes, ő pedig a tízes mezt.
Már tizenegy éve annak, hogy az Arsenal játékosa lettem, és sohasem gondoltam, hogy eljön az a nap, amikor távozom a klubtól. Mindent, amit tudok, mindent, amivel rendelkezem, az Arsenalnak, Arsene Wengernek, Liam Bradynek, David Courtnak, Bob Arbernek, Steve Bouldnak, Neil Banfieldnek, Mike Salmonnak, Tony Robertsnek, Gerry Peytonnak, Pat Rice-nak, és sok más személynek köszönhetek. El nem lehet mondani, mennyire hálás vagyok ezeknek az embereknek, és hogy mennyire szeretem ezért a klubot.
Ma továbblépek, készen állok egy új kihívásra az életemben, és csak a jó emlékeket, valamint egy jó adag tapasztalatot viszek magammal. Remélem, hogy azok az idők, amikor Bergkamp, Henry, Seaman és mások játszottak, még visszatérnek az Emirates Stadionba, és az Arsenal ismét megnyeri a Premier League-et.
Lehet, hogy már nem vagyok az Arsenal labdarúgója, de képviselni fogom az Arsenal nevet, bármerre is járjak a világban, és mindezt büszkeséggel fogom tenni.
Once a Gunner, always a Gunner (Most és mindörökké »ágyús« – a szerző)!”