A United Way helyett a Mourinho Way: csapatai után magát is kiégette

José Mourinho Manchester Unitedje mindent megtett annak érdekében, hogy össze lehessen keverni a Hull Cityvel az Anfielden, így az, hogy José Mourinhónak ajtót mutattak, nem akkora meglepetés. A világ egyik legnagyobb labdarúgóklubja számára eléggé megalázó, ha a pályán nyomorult, ötlettelen-emészthetetlen vergődést tud felmutatni pár százmillió font elköltése után, a világ egyik legnevesebb edzőjével a kispadon.

Nem meglepő, ha repül az edző. Még akkor sem, ha a United – ritka öngólt elérve – idén hosszabbította meg Mourinho szerződését, így anyagilag biztosan nem jön ki jól a váltásból. Szakmailag-erkölcsileg viszont valószínűleg igen.

Tisztázzunk mindenekelőtt egy dolgot. A Manchester United Ferguson utáni problémáinak nem José Mourinho az okozója, sőt, Mourinho egy szakmai-vezetői-szervezeti válság sújtotta óriásklub kispadjára ült le, hogy először felcsillantsa a reményt, aztán szétverjen mindent maga körül. Ez a klubvezetés részéről kármentés – lehet, azért, hogy megakadályozzák méregdrágán vett játékosok távozását. A végére maradt a United Way helyett a Mourinho Way: savanyú, rosszkedvű, defenzív játék, savanyú, rosszkedvű, defenzív edző. Minden, ami a Manchester United klubfilozófiájának ellentéte.

És nem jöttek a nagy eredmények.

Márpedig a portugál edző filozófiája a siker. Lehetett arrogáns, lehetett utálni, de nem lehetett elvitatni azt, hogy nyer. Mourinhót szerződtetni olyan volt, mint egy „SIKER” matricát rátenni a klubra. Közel tizenhét év edzősködés (leszámítva a kezdeti szárnypróbálgatásokat beugróként a Benficánál, majd az Uniao Leiriánál), két BL-serleg, nyolc bajnoki cím négy országban, UEFA-kupa, Európa-liga, rengeteg „kisebb” trófea. Pazar kollekció.

Ez az, amiért „elviselték” a klubok Mourinhót és konfliktuskereső stílusát, amellyel mindenhol ugyanúgy gyűjtött utálókat és ellenségeket, mint rajongókat. Mert működött. Mert nyert. Ráadásul fel tudta használni a konfliktusosságát saját csapata érdekében: volt Mourinho és bandája, meg volt a világ, és előbbi összezárt a világ ellen, meghódítva közben jó néhány csúcsot. Hogy ez „kiégette” a játékosokat, és előbb-utóbb szétrobbantotta az edző-futballista, illetve edző-vezető kapcsolatokat, az más kérdés. De működött.

Portói áttörése óta az MU Mourinho első olyan klubja, amellyel sem bajnokságot, sem Bajnokok Ligáját nem tudott nyerni. Ez a legérzékenyebb pontján erodálja a hitelességét. Ráadásul vagy ő mozdult el a passzívabb-reaktívabb futball irányába, vagy a labdarúgás tart egészen másfelé, de az egykor irigyelt edzőből olyasvalaki lett, aki mintha a fonalat és a játék szeretetét is elvesztette volna. Futballgrincs lett belőle, sebzett ember, akit a saját egója és nárcizmusa, illetve az azt tápláló eredmények elapadása közötti feszültség tép szét.

Hogy hol sebezték meg, kérdés. Lehet, a Real Madridnál, ahol a végsőkig fokozta az ellenségeskedést a Barcelonával, végsőkig vitte a „mi a világ ellen” stílust, magát minden téren anti-Guardiolaként meghatározva. A végén – saját bevallása szerint az (addigi) legrosszabb szezonja után – úgy távozott, hogy az öltöző is kihátrált mögüle. Kihátrált ezt követően a Chelsea-nél és most a Manchester Unitednél is, ráadásul már az eredményekre sem tud mutogatni. 2003 és 2015 között Mourinhónak nem volt egyetlen olyan befejezett bajnoki szezonja sem, amelyet ne a dobogón zárt volna aktuális csapatával, 2007-ben úgy kellett távoznia a Chelsea-től, hogy csak egy bajnoki veresége volt abban az idényben.

Azóta egy teljes szétesés a Chelsea-vel, egy három trófeát hozó idény az MU-val, egy ezüstérmet, de rém unalmas futballt hozó évad, most pedig újból a szétesés. A mostani a megszerzett pontokat tekintve egész pályafutása második legrosszabb (fél)idénye. Bajnokságot 2014–2015 óta nem nyert, Bajnokok Ligáját pedig 2009–2010 óta. Idestova tíz esztendeje.

Itt bökjük közbe, hogy elsősorban az eredményességgel törődő, sőt, defenzív vagy reaktív futballt játszató edzőnek lenni nem az ördögtől való dolog. Közel sem. Vannak edzők, akik mindent megtesznek azért, hogy a kézjegyüket és stílusukat a csapaton hagyják, vannak, akik számára a stílus másodlagos, az eredmény mindenekfelett. Ellentmondó elképzeléseik, dinamikájuk, versengésük a futballvilág egyik mozgatója.

Most a stílusedzők vannak a hullám tetején: a tulajdonosok, befektetőkörök nemcsak eredményt, hanem vonzó játékot is elvárnak, szórakoztatást, csillogást, azt, hogy egy klub (vagy ma már egyre inkább brand) trófeái mellett felismerhető futballjával is vonzza az új szurkolókat. Vagy fogyasztókat.

Ez nem Mourinho ideje. Akkor sem, ha elmondhatja (és el is fogja mondani), hogy több trófeát nyert a Manchester Uniteddel, mint (például) Jürgen Klopp a Liverpoollal vagy Mauricio Pochettino a Tottenhammel. Már csak azért sem az ő ideje, mert amikor interjúiban előszeretettel emlegette fel korábbi eredményeit és sikereit, csak kontrasztosabbá tette azt a tényt, hogy mennyire „kifakult” közben. A BL-győztes Porto vagy Internazionale? A szinte legyőzhetetlen gépezetté gyúrt Chelsea? A kolosszális erejű, gólszóró Real Madrid? És most ez a színtelen, szagtalan, nézhetetlen, emészthetetlen Manchester United?

Nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz. És most már a csapatépítésre is nehezen lehetett hivatkozni, különösen az elszórt százmilliók fényében.

Nem csoda, ha az Old Traffordra járó hűségeseknél is egyre jobban betelt a pohár, mert lehet ugyan rendkívül drágán pocsék és eredménytelen futballt nézni, csak éppen nem érdemes, már ha valaki nem mazochista. És még mindig a közönség körében maradhatott Mourinhónak a legtöbb támogatója: a csapat valószínűleg már jóval korábban hátat fordított neki (bármennyire is ennek az ellenkezőjét állította – a kérdésen is megsértődve – utolsó MU-edzői, meccs utáni értékelésekor), most pedig a vezetőség is megfújta a sípot, és megírta az elbocsátó üzenetet.

Hogy innen merre megy tovább, az nagy kérdés. Mourinhót szerződtetni most rossz PR, és a klubok erre különösen kényesek lettek. Miért választanának egy konfliktusos, arrogáns, defenzívnek bélyegzett edzőt, miközben hozhatnak fiatalabb, vonzóbb, attraktívabb játékkal kirukkoló trénert? Hitele két helyen tart ki biztosan: Milánóban és Portóban. Az Intertől nem haraggal, hanem legendaként vált el, Portóban meg ugye van Isten, és őutána Mourinho.

Minden más helyen Mourinho inkább kockázat, mint biztos befektetés, az MU-drukkerek pedig előrehozott karácsonyi ajándékként ünneplik a távozását.

Ennél jobb illusztráció nem is kell ahhoz, hogy mekkorát bukott.

Hogy újjá tudja-e építeni magát, be tudja-e foltozni a saját legendáján ütött léket, nem tudni. Megvan-e benne a rugalmasság? Nem veszett-e bele túlzottan tévedhetetlensége saját maga által épített mítoszába, saját ellenségképeibe, saját keserűségébe?

Afelől ne kételkedjünk, lesz még csapat, amely José Mourinhóban látja a megoldást. De hogy a csúcson levő, arrogánsan is sármos, szenvedélyes, győztes edzőt, vagy a negativitást sugárzó, sértődékeny, nézőriasztóan rossz futballal próbálkozó trénert kapják meg, azt nem tudni.

Márpedig ez dönti el, hogy Mourinho marad-e az elit edzők szűk körében, vagy egy olyan figura lesz, aki nyert ugyan rengeteg trófeát, de csapatai után saját magát is kiégette.