Emlékszünk még, milyen szkeptikusan fogadta a közvélemény Claudio Ranieri kinevezését a Leicester City élére? Nem volt ez másként akkor sem, amikor az Arsenal fiziológusát, Bertie Mee-t tették meg a csapat menedzserének 1966 júniusában. „Kinevezték az orvost” – viccelődött Bill Shankly, aki éppen akkor lett három év leforgása alatt másodszor bajnok a Liverpoollal.
A skót védő, Frank McLintock és csapattársai szintén nem nagyon tudták, mire véljék a jelenséget. Úgy mentek el a nyári szünetre, hogy közben arra számítottak, valami nagyágyú érkezik majd a főnöki székbe, és 1953 után először ismét bajnoki címig viszi a csapatot. „Már csak az volt a kérdés – írta önéletrajzában –, hogy az Alf Ramsey- vagy a Don Revie-korszak veszi-e kezdetét.” Ehhez képest olyasvalakit neveztek ki, aki összesen tizenháromszor lépett pályára, méghozzá 1938-ban és a Mansfield harmadosztályú csapatában.
Maga Mee sem nagyon bízott magában, ezért bevetetett egy záradékot a szerződésébe, amely szerint visszamehet régi állásába, ha valami miatt nem működik a történet. „Azt hittem, valami idióta tréfával tesznek próbára minket” – írta McLintock.
Öt évvel később azonban, hogy egészen pontosak legyünk, 1971. május 8-án már senki sem nevetett.
Többek közt McLintock csapatkapitány sem. Őt ugyanis az Év legjobbjának választották az angol sportújságírók.
Aztán Shankly és a Liverpool sem. Ők csak álltak döbbenten a Wembley gyepén, miután Charlie George időntúli bombája a bajnoki cím mellé FA-kupát is hozott az Arsenalnak. De lefagyott a mosoly a Tottenham arcáról is. Öt nappal korábban 1–0-s legyőzésével tette biztossá bajnoki címét a londoni rivális a White Hart Lane-en.
Bertie Mee elkpesztő sztorija elolvasható a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!