Ancelotti összerakta: liverpooli a PL második legjobb csapata is

Kacsának hangzott.

Mit keresne a Napolitól éppen csak kirúgott, korábban három Bajnokok Ligája-címet is nyert Carlo Ancelotti az Evertonnál? Talán inkább az Arsenal jöhet szóba. De leginkább az sem. Valahogy így gondolkodott az ember. Aztán bejelentették: december 21-étől az olasz szakvezető a hagyományosan kisebbnek tekintett, ugyanakkor városi riválisánál korábban alapított liverpooli klub, az Everton FC menedzsere.

Az azóta eltelt hónapokban a drukkerek nem tudnak elég hálásak lenni Marco Silvának a remek ütemérzékhez. Az idényt még a csapat élén kezdő, december 5-én leköszönt portugál edző pont akkor állt fel a kispadról, amikor Ancelotti már elérhetővé vált, viszont az olasznak még nem volt túl sok opciója. Gyakorlatilag csak a már említett Arsenal, esetleg néhány közel-keleti „kihívás” és egy hosszú fizetett nyaralás…

Érkezése óta az Everton nyolc bajnokit játszott le, ezeken csak a Manchester City elleni idegenbeli találkozón szenvedett vereséget. Öt mérkőzést megnyert, kettőt döntetlenre adott. A meggyőző eredménysorba egyedül a Liverpool elleni FA-kupa-búcsú rondít bele. A liverpooliak 17 pontot szereztek nyolc forduló alatt, előtte 18 mérkőzésen csak kettővel többet. Ami pedig ennél is jobban hangzik – nem csalás nem ámítás: az Everton jelenleg a Premier League második legjobb csapata! A legutóbbi öt meccset vizsgáló „formatabellán” egyedül a százszázalékos Liverpool előzi meg.

„A bizalom és az önbizalom kulcsfontosságú. Marco Silva távozása után az átmeneti időszak Duncan Fergusonnal nagyon jól sikerült, mert a labdarúgók a Chelsea legyőzésével megmutatták, megvan bennük a potenciál. Nagyon fontos siker volt, mert a játékosok csomó stressztől és aggodalomtól mentesültek is. Az eredmény mindenkinek azt mutatta: nem kell görcsölni, tudunk mi jól teljesíteni. Nem voltunk fantasztikus helyzetben a tabellán, de a csapat bizonyította, hogy képes lehet a jobb teljesítményre. A játékosok ma már sokkal magabiztosabbak, sokkal nyugodtabbak. Ez a kulcs” – összegezte a The Guardiannek adott interjúban Ancelotti az Everton kispadján eltöltött első kilenc meccsének legfőbb tanulságát.

És ennyivel el is intézhetnénk a ma már újfent az európai kupaindulásért (sőt, a Bajnokok Ligájáért!) küzdő liverpooli csapat formajavulását.

Ám önmagában az önbizalom az, amely tényleg a Premier League elmúlt két hónapjának második legeredményesebb csapatát eredményezné? Ezt nehéz elhinni.

A goal.com szerzője, Alex Keble kielemezte azon – elsőre nem is túl látványos – változtatásokat, amelyeket Ancelotti hajtott végre a csapatnál.

A legfigyelemreméltóbb lépés a formációt illeti. Ancelotti pillanatok alatt átültette a legalább egy évtizede preferált 4–4–2 / 4–3–3-as hibridmodelljét az Everton játékosaira. Az olasz – olaszosan – elsődlegesen a védelem megszilárdításával kezdett. A 4–4–2-es formáció, amiben szükségszerűen a szélső támadók is visszazárnak, egyszerre garantálja csapata számára a létszámfölényt a védekező harmadban, kellően tömöríti is a területeket, egyúttal labdaszerzéseknél lehetőséget ad a gyors kontrákra.

A 4–4–2 helyét támadásban a 4–3–3 veszi át. Az Everton mérkőzésről mérkőzésre egyre gördülékenyebben vált, amint hozzá kerül a labda. A jobb oldali középpályás – alapesetben Theo Walcott – ekkor előre húzódik jobbszélsőnek, míg a két támadó közül Richarlison lép balra, középen Dominic Calvert-Lewin várja a beadásokat, lecsorgókat klasszikus centerként. Itt azonban még nem ér véget az átalakulás, az alapesetben bal oldali középpályásként futballozó Bernard vagy Alex Iwobi némileg visszább húzódik, Richarlison mögött zárva a területet és az eredetileg is meglévő két szűrővel alkot így háromsoros középpályás vonalat. Az oldalvonalak mentén így megnyílik az út a liftező szélső bekkek számára.

Mindez a középcsapatok számára jóval komplikáltabbá teszi az Everton elleni védekezést, mintha egy alapvető felállást variálnának. Ancelotti taktikája olyan komplex, amit hagyományosan csak a „nagy hatosnál”, a Liverpoolnál, a Manchester Citynél, a Chelsea-nél, a Tottenhamnél, a Manchester Unitednél és az Arsenalnál lehetett látni az elmúlt években. A mérkőzések jelentős részében az ellenfélhez inkább idomulni kényszerülő, kisebb csapatok számára nehéz akár területvédekezéssel, akár emberfogással lekövetni az újra és újra eltolódó, átalakuló Evertont.

Túl a formáción, Ancelotti még egy fontos változtatást meghúzott: elődjeivel szemben sokkal jobban épít a labdabirtoklásra. Ebben kulcsszerep jut a két középső védőnek, illetve a két belső középpályásnak. Ahogyan arról Michael Keane is beszélt a Stadium Astrónak adott interjúban, Ancelotti azt kérte a középső védőktől, hogy labdaszerzés esetén ne feltétlenül passzoljanak azonnal, hanem inkább mozogjanak be a labdával együtt az ellenfél támadó és középpályás vonala közti üres térbe, majd innen tegyék tovább a labdát a középső középpályásokhoz. Az olasz az utóbbiakat némi kockázatvállalásra biztatja Keane beszámolója szerint, „akár egy-két csel is belefér a passz előtt a támadás továbbépítésénél.”

A lényeg, hogy az Everton játékosai Ancelotti alatt jóval többet mozognak a pályán hosszában, mint tették azt korábban. Marco Silva alatt inkább széltében történt elmozgások jellemezték a játékot, és a futballisták helyett a labda mozgott az oldalvonalakkal párhuzamosan. Gylfi Sigurdsson és Tom Davies is folyamatosan keresi a réseket, indul be előre, majd zár vissza, ezzel nyit passzsávokat a Keane, Yerry Mina védőpárosnak – folytatja elemzését Keble. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az Everton indokolatlanul lassítaná a játékot. Sőt.

Ancelotti továbbvitte Ferguson azon döntését, hogy Richarlison és Calvert-Lewin a lehető legtöbb időt töltse együtt a pályán. A két futballista játékkapcsolata meghatározóvá vált az Everton támadásaiban. Emellett Walcott és az Iwobi, Bernard páros épp pályán lévő tagja is gyakran húzódik az oldalvonalaktól a tizenhatoson belülre, ezzel teret nyitva a két szélső védőnek, Lucas Digne-nek és Djibril Sidibének. A szélső védők beadásai – már-már a Liverpoolt idéző, igaz, annyira azért még nem hatékony – fegyverré váltak.

Labda nélkül – avagy védekezésben – egészen egyszerűnek tűnik, amit az Everton csinál, ám annál nagyobb fegyelmet követel. A két csatár kivételével (újfent 4–4–2-ben vagyunk) mindenki visszazár, utóbbi kettő pedig az ellenfél védővonalában igyekszik blokkolni a passzlehetőségeket. A Liverpoolnál látott azonnali visszatámadás helyett Ancelotti inkább a középső középpályások védőmunkájára épít. Itt kezdik zárni a területeket, tömöríteni az ellenfelet, egy az egyekre kényszerítve annak játékosait, és a párharcokat megnyerve átmenni támadásba.

Keble szerint csakis egy Ancelotti típusú edző lehetett képes ilyen rövid idő alatt elérni, hogy a játékosok ennyire betűhíven kövessék a taktikáját. Ahogyan arról az olasz maga is beszélt: a játék átszervezése mellett kulcsfontosságú volt, hogy rendbe tegye a futballisták önbizalmát. A beszámolók szerint a rutinos mester kifejezetten sok időt szán arra, hogy játékosaival beszélgessen. Közvetlen és kifejezetten nyugodt légkört alakított ki, két hónap alatt elérve azt, hogy a játékosai bátran merjenek hozzá fordulni.

A pedagógiai érzék mellett a korábbi sikerek is Ancelotti segítségére vannak. Egyszerűen hiteles az öltöző számára. Ezzel pedig eléri, hogy játékosai a lehető legnagyobb fegyelemmel és figyelemmel hajtsák végre a kéréseit. Ez sem Silvával, sem az elődjeivel nem volt így. A 2013-ban lezárult David Moyes-éra óta bár kétségtelenül tehetséges, de többnyire fiatal és/vagy nagy címeket felmutatni nem tudó menedzserek ültek az Everton kispadján, akik egyszerűen nem tudták így megszólítani a játékosokat. Mindezek alapján nemcsak az edzőváltásokkor jelentkező, rövid távú fellendülésről van szó, hanem Ancelotti tartós változásokat érhetett el.

Mondhatnánk azt is, az olasz mesterrel végre megvan a kémia. Miután az Everton mintegy fél tucat menedzserrel, Ancelotti pedig a Bayernnel és a Napolival sem találta azt meg…

Az igazi erőpróba viszont csak most jön: a következő hét fordulóban az Arsenal (idegenben), a Manchester United (otthon), a Chelsea (i), a Liverpool (o), némi könnyebbségként a Norwich City (i), aztán visszatérve a rázós meccsekhez, a Leicester City (o) és a Tottenham (i) vár Ancelottiékra. Ezzel április közepére alighanem eldől, az Everton főnixként feltámadt, európai kupaindulásról szóló álma tartós lesz-e, vagy ismét elhalványul.

Az viszont tény: 26 forduló után négy pont választja el őket a Manchester City jogerőre emelkedő kizárása esetén már BL-főtáblát érő 5. helytől…

„Amikor Milánóba érkeztem (2001-ben – a szerk.), a klub helyzete nem volt a legjobb – emlékezett vissza Ancelotti. – De megvolt az ambíció, a klub történelme és hagyománya megkövetelte, hogy visszakapaszkodjunk a legjobbak közé. Lassan, de biztosan újjáépítettük a csapatot. Sőt, hogy őszinte legyek, így visszagondolva, amit a Milannal véghez vittünk, kifejezetten gyorsan sikerült elérni. A második idényben megnyertük a Bajnokok Ligáját… Novemberben érkeztem és a következő idény végén megnyertük a BL-t!”

Hogy ez az Evertonnal is összejön, arra nagy összeget ne tegyen senki. Mindenesetre az olasz mester a Goodison Parkban eltöltött első két hónapjával jó néhány kritikusra rácáfolt.

Nem kacsa, s nem is palimadár.