A Highburyben élt ember (akinek Henryék öltözője volt a zuhanyzója)

Micsoda hangulata lehet a stadion minden zugát ismerni; ha épp úgy hozza az élet, a meccsnapokat leszámítva a csapat öltözőjében zuhanyozni; s ott enni, ahol a legendáid esznek. A futballtörténelem egyik legnagyszerűbb kulcsa zörög a zsebedben – s ez egyben a saját lakásod ajtaját nyitja. A The Athletic szerzője, Amy Lawrence Paddy Galligan történetét elevenítette föl a lap virtuális hasábjain, aki pont így élt: a legendás Highbury volt az otthona.

Galligan munkakörét nehéz egy vagy két szóval összefoglalni. Talán a gondnok lenne a legjobb szó rá, de ennél sokkal több volt. 1978-ban kezdett az „ágyúsoknál”, mint a pályakarbantartó személyzet egyik tagja. Az évek során aztán a tevékenysége szinte minden lehetséges módon bővült, reggel ő nyitotta a Highbury kapuit, este pedig ő zárta. Ő üdvözölte a vendégeket a bejáratnál, ha kellett túravezetőként jeleskedett a híres fogadócsarnokban, a Marble Hallsban; meccsnapokon pedig a stadion tetejére ő tűzte ki a zászlókat.

A lakása is a stadionban volt, a nyugati lelátó sarkában – a konyhaablakból remek rálátással a Clock Endre. Nem véletlen, hogy Thierry Henry is úgy jellemezte Paddyt, mint „a stadion része”. A játékosok egyébként is imádták.

„Paddy egészen elképesztő volt. Ha bármit szerettél volna, ha bármit tehetett érted, ő volt az embered. Mindig ott volt, bárkinek bármilyen problémája akadt, odafigyelt és vigyázott ránk. Olyan volt, mintha a családunk tagja lenne” – emlékezett vissza a Highbury legendássá váló gondnokára a csapat ikonikus alakja, az 1967 és 1980 közt az Arsenalban futballozó, majd visszavonulását követően különböző edzői szerepkörökben 1984-től 2012-ig a csapatot szolgáló Patrick „Pat” Rice.

„A hetvenes évek végén az akkori pályafelelős hirtelen felmondott. Paddy vette át ideiglenesen a feladatait. A klubvezetés mondta neki, hogy itt-ott kissé hepehupás a talaj, ki kéne egyenlíteni és újravetni minél hamarabb. A következő bajnokin ültünk a kispadon és komolyan mondom, nem láttuk a pálya túlsó szélét, Paddy kisebb dombot húzott fel a pálya közepén. A gyeppel viszont semmi gond nem volt” – osztott meg egy megmosolyogtató történetet Rice Galligan lelkesedéséről.

Ha kellett, a fűnyíróra pattant fel, ha kellett, óriási kartondobozzal szaladt az FA-hez, benne az Arsenal legféltettebb, hivatalos dokumentumaival.

George Graham, aki játékosként szintén hosszabb ideig szolgálta az Arsenalt, majd 1986-tól 1995-ig a klub menedzsere is volt, legendásnak írta le közös whiskyzéseiket. „Néha azt gondoltam, ideje lenne hazaindulni, de Paddy már rég otthon volt.”

Az élete finoman szólva is különleges volt. A Highburyben kialakított lakás semmi esetre sem számított London legjobban felszerelt, legjobb lakosztályai közé. Egy szoba, egy nappali, a konyha és a mosdó. Ennyi volt az egész. S az elmondások alapján már a nyolcvanas években is erősen ráfért volna a tatarozás... Viszont mégis csak a Highburyben volt!

„Elmentem zuhanyozni, ám hiába tekertem a csapot, hideg víz nem volt, csak tűzforró – mesélte a lakásról Stuart MacFarlane, aki évtizedek óta fotózza a klub mérkőzéseit. – Paddy ezért is járt reggelente az öltözőbe, és ott zuhanyzott mindennap, ahol edzések előtt és után, no meg meccsnapokon a legendáink. Paddynek maga a lakás nem jelentett sokkal több mindent, mint egy alvóhelyet. Az életét a stadion többi pontján élte.”

„Meccsnapokon ő tette rendbe az öltözőt, hogy minden készen álljon, mire a játékosok megérkeznek, aztán segített kikészíteni a szereléseket is. A játékosok jöttek, ő pedig leste a kéréseiket, sürgött-forgott köröttük. Talán az egyetlen ember volt, aki nem játékos, nem is az edzői stáb tagja, mégis bármikor nyugodtan benn lehetett az öltözőben. Arsene Wenger is úgy tekintett rá, mint az Arsenal szövetének szerves részére.”

Mint Lawrence beszámolójából kiderül, Paddy Galligannek még egy hobbija volt az Arsenalon kívül. Rengeteg élményéről, a csapattagokkal közös eseményekről vezetett naplót. Személyes beszámolóinak egy része napvilágra is került. „A hősöm a pályán és azon kívül is Tony. Sosem lesz még egy olyan futballista, mint Tony Adams. Olyan hosszú ideje ismerem már őt, most, ha beszélgetünk, olyan, mintha csak egy apa beszélne a fiával.”

A majd három évtizedes kaland 2006-ban ért véget. Az idény utolsó meccsét követően a Highbury bezárta a kapuit. Az Arsenal elköltözött a ma is használt Emiratesbe. A legendás stadion bontási munkálatai is hamarosan megkezdődtek. Galligan ugyanazon a nyáron távozott, szívroham vitte el.

„Ausztriában edzőtáborozott a csapat. Arsene azonnal összehívta a játékosokat, mondván, fontos dologról kell beszélnie... Percekig csak álltunk néma csendben. Pokolian nehéz pillanatok voltak azok. Aki csak ismerte Paddyt, az tudja, mekkora életet és boldogságot tudott hozni a körötte lévőkbe. Ő hintette el a jó hangulatot a stadion körül. Nélküle a Highbury sem lett volna ugyanaz” – idézte fel MacFarlane a keserű búcsút.

Az Emiratesben, az első csapat öltözője mellett van egy, a külső szemek elől elzárt konyha a klub munkatársai számára. Ez Paddy Konyhája. „Így talán egy kicsit még most is velünk van. Ez volt a legkevesebb, amit tehettünk az emléke előtt tisztelegve. A legkevesebb.”

Arsene Wenger nem is olyan rég egy interjúban úgy fogalmazott, az Arsenal számára az 1903-tól 2006-ig használt Highbury olyan volt, akár a Liverpoolnak az Anfield. „Egy csodálatos stadionba költöztünk, de a lelkünket nem találtuk meg benne. Az a Highburyben maradt örökre” – mondta a veterán francia.

A Highbury lelke pedig Paddy Galligan volt.