Intelligenciája és a kézilabda emelte kortársai fölé – Peter Schmeichel a PL máig legjobbja?

1999. április 14-én már csak egy ember állhatott az Arsenal és a labdát a tizenegyespontra helyező Dennis Bergkamp útjába: Peter Schmeichel. Az FA-kupa elődöntőjében jártunk, a két gigász – akár a bajnokságban, ahol egyetlen pont választotta el őket egymástól – a végletekig kiélezett csatát vívott. A győzelem és az újabb kupafinálé vélhetően megadta volna azt a lelki pluszt a londoniaknak, amely zsinórban a második duplázáshoz segíthette volna őket.

Schmeichel az utolsó pillanatig kivárt, aztán mikor Bergkamp lőtt, tett egy határozott mozdulatot balra, elvetődött és a karját felnyújtva oldalra paskolta a hálóba tartó labdát. A dán óriás eltorzult arccal ünnepeltette magát, Bergkamp számára pedig nem maradt más, mint fejcsóválva visszakocogni a saját térfelére és védekezni. Az igazi dráma csak ezután jött, a hosszabbításban, a 109. percben Patrick Vieira rossz passzából Ryan Giggs indult meg a saját térfeléről, majd óriási szóló végén David Seaman kezei közt a rövid felsőbe vágta a labdát.

Giggs találata csak még értékesebbé tette Schmeichel védését, amely bár messze nem volt karrierje legnagyobb bravúrja, vélhetően a legfontosabb mentés volt, amit a United mezében bemutatott. S nem mellékesen talán az utolsó igazi hőstette is. Néhány héttel korábban – az ekkor már 35 éves – Schmeichel maga jelentette be, hogy az idény végén távozik az együttestől. Talán ideje előtt – s ma már ő is így látja.

„Egy fiatalember döntése volt, mai fejjel már elismerem, valószínűleg maradnom kellett volna. Ha másként határozok, jó eséllyel még éveken át játszhattam volna a Manchester Unitedban” – nosztalgiázott Schmeichel nem is olyan rég a TalkSportnak adott interjúban.

Schmeichel bravúrja megmutatta, micsoda különbséget jelenthet egyetlen kapus egyetlen jó megmozdulása is. 1999-ben egy trófea nélküli idény jelentette az egyik forgatókönyvet, a másikat meg a triplázás. A Unitedot a Villa Parkban megvívott elődöntő után nem lehetett megállítani, sem a kupában, sem a bajnokságban – és emlékezetes körülmények között a Bajnokok Ligájában sem sikerült a Bayern Münchennek.

Míg napjaink kapusai többnyire magasak és vékonyak – a gyorsaságuk a legnagyobb erényük –, addig a kilencvenes években másként nézett ki az ideális kapus felépítése. Különösen a Premier League-ben, ahol a valamivel alacsonyabb, ám erős felépítésű, csupán az első két-három mozdulatukban igazán robbanékony játékosok domináltak a poszton. Schmeichel testalkata kiemelkedett közülük, 190 centis magasságával már a modern kapusokat idézte, 100 kilójának köszönhetően pedig nem volt olyan ellenfél, aki ne fontolta volna meg kétszer is, ütközni akar-e a sziklakeménységű dánnal. Schmeichel valóságos óriásnak festett az egy az egyben a kapu elé érkező támadók számára, óriási felületet kitakarva abból.

De nem a termete volt az egyetlen különlegessége.

Amikor Schmeichelt 1991-ben szerződtette a Manchester United, olyan védéseket, mentéseket mutatott be, amilyeneket addig nem nagyon lehetett látni Angliában. Bátran mozdult ki, ahogyan manapság azt Alissontól vagy Manuel Neuertől látja és várja az ember, miközben a vonalon is remek reflexekkel rendelkezett (akár a maiak közt Jan Oblak). Nem mellékesen az egyik első kapus lett, aki a támadások építésébe is rendkívül hatékonyan tudott bekapcsolódni.

„Kissé talán későn érő típus voltam, már 23 esztendős elmúltam, amikor az első profi szerződésemet megkötöttem, ám ebben az akkori dán rendszernek is szerepe volt. Sosem aggódtam amiatt, hogy ne jönne el számomra is a nagy lehetőség. Egy kapus 27 évesen sem öreg, sőt, talán ekkor kezd a legjobb korba érni. És a Manchester United bekopogtatott. Mindig is hittem a képességeimben, és tudtam, ez a sansz, amire minden hozzám hasonló srác vágyik” – mesélte a brit FourFourTwo hasábjain Schmeichel.

S volt még egy különleges stratégiája, a manapság talán legtöbbször kézilabdakapusoktól látott (nem véletlen a párhuzam), csillagszerű ugrás-kivetődés. Schmeichel remek ütemben tudott dönteni és kirobbanni a háló elől a karjait és a lábait a lehető legjobban széttárva, így még nagyobb felületet takarva. Sokszor már a mozdulat üteme is elég volt ahhoz, hogy minimálisan elbizonytalanítsa a támadót és ezzel hibára késztesse – írja elemzésében a The Athletic. Kirobbanásaival elérte, hogy az ellenfélnek ne legyen annyi ideje gondolkodni a megfelelő megoldáson, ezzel pedig máris javított saját védési esélyein.

„A Bröndbynél eltöltött négy év alatt rendszeresen kézilabdáztunk, így volt ez gyerekkoromtól egészen addig, amíg a Unitedhoz nem kerültem. Hol kapuban, hol mezőnyben játszottam, és imádtam. Ennek köszönhettem a technikai előképzettséget, ha nem lett volna a kézilabdakapuban szerzett tapasztalatom, talán sosem sikerül ilyen szintre fejleszteni a mozdulatot” – árulta el szintén az FFT-nek.

Az egyik legemlékezetesebb ilyen hárítása az 1993-as Coca-Cola-kupában (a Ligakupa akkori neve), az Everton ellen történt, mikor Graham Stuart közeli lövésébe tudott így beleugrani.

„Kapusként mindig még nagyobbnak akarsz tűnni. És azzá is kell válj” – magyarázta Schmeichel. Amikor lehetetlen megjósolni, hogy a lövés milyen irányba érkezik, csupán egy dolgot tehet az ember, kilép, hogy minél nagyobb területet fogjon és amennyire tudja, széttárja a végtagjait, remélve, hogy az így kitakart felület elég lesz, a labda pedig valamelyik kezében vagy lábában csak elakad majd. Egy másodpercig sem szabad a kapusnak elbizonytalanodnia – nem csak Schmecihel filozófiája szerint –, sőt a labdát az utolsó pillanatig követve, emelt fővel kell a levegőbe ugrani, ki tudja, talán épp az ember feje lesz az, amely hárítja a lövést. A cél: mindenáron védeni.

Termete ellenére a dán kapus rendkívül dinamikus volt az első két-három lépésénél. S ami ennél is fontosabb, fejben még gyorsabb tudott lenni ellenfeleinél. Ezt a képességét kamatoztatta Sir Alex Ferguson is. Matt Pyzdrowski elemzésében kiemeli, a skót menedzser legnagyobb erőssége az volt, hogy mindig megtalálta játékosai legfőbb erősségét, és képes volt a kerettagokban rejlő extrák kiaknázására, akár újabb és újabb taktikák kidolgozásával is.

Schmeichel már érkezésekor is rendkívül hosszú kidobásokra volt képes, Ferguson pedig felismerte az ebben rejlő lehetőséget. Külön extra edzéseket írt elő a kapusnak, ezzel még tovább fejlesztve a képességét. A kilencvenes években szinte unikálisnak számított, hogy egy kapus akár a félpályán is túl tudja dobni a labdát a saját ötöséről. Ezen „tudományával” Schmiechel nemcsak az utolsó védője lett a Unitednak, hanem a legelső támadója is. Megannyiszor hozta csapattársait egy az egy, vagy kettő a kettő elleni helyzetekbe egy-egy gyors – és mivel kézből érkezett, a lábbal előrerúgott labdáknál jóval pontosabb – indítással.

A kapus remek helyzetfelismerő-készségét és technikáját jól példázza az 1996 decemberében lejátszott, Sunderland elleni mérkőzés, ahol látványos gólpasszt „dobott” Ole Gunnar Solskjaernak.

A The Athletic szerzője szerint mégsem a „csillagugrás” vagy a remek indítások jelentették Peter Schmeichel legnagyobb erősségét. Az ugyanis egy szemmel láthatatlan képesség volt.

Amikor az ember egy olyan klubban játszik, mint a Manchester United, óriási nyomás nehezedik rá. Hiába mutatja be bravúrok sorát, egy-egy gyengébb teljesítmény, egy, a nyakába varrt „potya” örökre megbélyegezhet valakit. Egy kis- és középcsapatnál a hibák könnyen „radar alatt maradnak”, de a Unitednél pillanatok alatt szétszedik az embert. Ez az a teher, amit a későbbiekben a szintén nagyszerű reflexekkel megáldott, megannyi látványos bravúrra képes Fabien Barthez például nem bírt el az MU-nál. Schmeichel viszont azonnal képes volt adaptálódni, és úgy védett szinte végig nyolc idényt – melyekben majd' mindig a bajnoki cím volt a United célja –, hogy stabil, megbízható pont maradt a kapuban, látványos hullámvölgyek nélkül.

„Visszagondolva, Schmeichel távozása után, egészen Edwin van der Sar érkezéséig csak vaktában próbálkoztunk. Eldobtuk a labdát és reméltük, hogy célba ér. De Raimond van der Gouw rendkívül statikus volt, Mark Bosnich hozzáállása nem volt rendben, míg Massimo Taibi képességei egyszerűen nem működtek Angliában és hamar vissza is tért Olaszországba. Barthez világbajnokként érkezett, remek adottságai voltak, ám a gyermeke megszületése után nem tudott többé ugyanúgy koncentrálni. Ingázott Manchester és a családja között. Hiába voltak nagyszerű képességei, egy kapusnál sem fér bele, hogy ne legyen maximálisan koncentrált. Szóval igencsak megszenvedtünk Peter pótlásával” – mondta Ferguson évekkel később.

Schmeichel önbizalma, határozottsága a csapatnak is extra tartást adott. Kortársai rendre kiemelkedőnek nevezik abban is, ahogyan képes volt szervezni és irányítani a védelmet. Abban semmi meglepő sincs, hogy a pályán a kapusok az egyedüliek, akik teljes egészében átlátják a csapatok mozgását – abban viszont igen, hogy a dán a kilencvenes évek kapusmezőnyéhez képest milyen kiemelkedő volt a játék olvasásában. És itt jön képbe újra az intelligencia. Nem véletlen, hogy Schmeichel azon kevés labdarúgó közé tartozik, aki az aktív pályafutása lezárultával is képes volt megtalálni a helyét a világban, s akár mint üzletember, akár mint tévés személyiség újabb és újabb sikereket elérni.

Peter Schmeichel 1991 júliusában, 27 esztendősen, relatíve ismeretlenként csatlakozott a Manchester Unitedhoz, 1999-ben klubikonként búcsúzott. Nyolc idény alatt öt bajnoki címet nyert, 398 tétmérkőzésen védett és 1999 májusában (miután négy nappal korábban a Newcastle-t is legyőzték az FA-kupa fináléjában) a Bajnokok Ligája trófeáját magasba emelve távozhatott. Mindent egybevetve – vonja meg végső következtetését Matt Pyzdrowski – a Premier League-éra 1992 óta íródó történetének alighanem legjobb kapusaként.