A PL legjobbjai (14.): a Chelsea botrány- és futballhőse, John Terry

Ne kerteljünk, John Terry a világ leginkább kétarcú futballistáinak egyike.

A futballt és a pályán kívüli létet illetően is.

Ami az egyik arcot illeti: Terry a nagy, erős védő. A bekk, aki nemhogy nem fél a légi párbajoktól, egyenesen keresi a pillanatot, hogy odarobbanva tisztázhasson. A Terry Butcher-, Tony Adams-féle angol védőiskola talán utolsó képviselője ilyen szempontból. 20 évesen viselte először a Chelsea csapatkapitányi karszalagját, és 36 évesen, 580 felnőttmeccsel a háta mögött utoljára.

„Sosem félt senkitől, bátor volt és elkötelezett, mindig száz százalékra törekedett. Ha kellett, utolsó utániként csúszott oda, és egyetlen blokk-kísérleten sem gondolkodott soha, hogy megakadályozhassa a gólokat” – szól Michael Cox, a The Athletic szerzőjének jellemzése a ma már 39 esztendős, az Aston Villánál edzősködő bekkről.

Terry hozzáállását talán a 2007-es Ligakupa-döntőn történtek példázzák a legjobban. Brutálisan összefejelt az Arsenal középpályásával, Abou Diabyval. Sokkoló pillanatok következtek, láthatóan elvesztette az eszméletét, s a beszámolók szerint csupán a Chelsea pályára rohanó fizióterapeutájának lélekjelenlétén múlt, hogy nem nyelte le a nyelvét. Alig egy órával a meccs lefújása után Terry már túl is volt a kötelező vizsgálatokon, és bár azt tanácsolták neki, megfigyelésre maradjon benn 24 órát, ő kicsekkolt a kórházból. Mennie kellett – a Chelsea győzelmi partijára. A parti miatt legalább annyira, mint a Chelsea-ért. De erről később.

Csupán a jó erőnléten alapuló kemény játék, az önfeláldozó szerelések még senkit nem tettek a világ egyik legjobb védőjévé. Terrynek volt egy másik, kevesebbet emlegetett és talán kevésbé elismert oldala is. Az időnkénti balhéi, a politikailag nem mindig korrekt megszólalásai, a magánéleti csapongásai gyakran elterelték a nyilvánosság figyelmét a futball iránti alázatáról – idézi fel Cox.

Terry nem volt olyan ravasz ellenfél, mint ahogy Rio Ferdinandot emlegetik a Premier League-ben, és nem voltak olyan már-már teátrális, látványos megoldásai, mint a fiatalabb David Luiznak. De csak nagyon-nagyon kevés védő volt képes olyan 40-50 méteres indításokat adni egy meccsen, mint ő. A titka? Frank Lampard. Amikor Lampard 2001-ben megérkezett a Chelsea-hez, Terry már három idényen és csaknem 50 meccsen túl volt a londoniaknál. A történet szerint Lamparddal aztán kitalálták, hogy edzések előtt vagy után, különmunkában gyakorolják az indításokat – nemcsak jobb, de bal lábbal is. A középpályás a bemozgásokkal és a labdalevétellel, a védő a minél pontosabb indításokkal bíbelődött. Újra meg újra.

A rengeteg munkának hála nemcsak különleges kapcsolat alakult ki a később a Chelsea emblematikus figurájává váló két játékos között, hanem – főleg a 2004-ben indulóJosé Mourinho-érára – a „kékek” játéka egy extra taktikai fegyverhez is jutott.

Terry ráadásul a fejjátékával is nagy pluszt tudott adni a londoniak támadásaihoz. A mai napig nincs olyan bekk a Premier League-ben, aki több gólt ért volna el nála (41), ami annál is inkább nagy szó, mert a hozzá legközelebb álló trió, David Unsworth, Leighton Baines és Ian Harte mindegyike rendszeresen lőtt tizenegyeseket is, nem úgy, mint ő.

„Érdekesség, hogy Terry futballjának ezt az oldalát kevesen emlegetik. Senki sem domborítja ki, milyen jól látta meg az indítási lehetőségeket és milyen jól is oldotta meg őket, ha kellett. Ennek fő oka talán a személyisége másik oldalában keresendő.”

Ha valaki nem volt megrögzött Chelsea-drukker, akkor nem igazán tudott rajongani Terryért sem. Még akkor sem, amikor az angol válogatott csapatkapitányi karszalagját viselte. Már amikor viselhette.

Terry nemcsak a pályán volt kétarcú, hanem azon kívül is – és ebben már sokkal kevesebb a pozitívum.

Míg csapattársai és edzői egy része kiváló vezérként, alázatos, elhivatott emberként jellemzi, az angol sajtóban néhány percnyi keresés után is tucatnyi botrányára bukkanhat az olvasó.

Amikor híre ment, hogy Terry valószínűleg megcsalta a feleségét, kevesen kapták fel a fejüket. Szentnek korábban sem gondolta senki. Aztán amikor kiderült, hogy korábbi chelsea-s csapattársa, a válogatottban még mindig mellette futballozó Wayne Bridge barátnője volt a partner, már kicsit másként festett a kép.

Az angol öltöző majd felrobbant a feszültségtől. Terryt – szemben például John Harkesszal, aki az 1998-as világbajnokságra készülő amerikai csapatban keveredett hasonló szerelmi háromszögbe – végül nem vágták ki a csapatból, fontosabb láncszem volt annál. Ám a csapatkapitányi karszalagot ideiglenesen elvették tőle.

Terry mai napig tagadja, hogy már akkor viszonya lett volna Vanessa Perroncellel, amikor az még Bridge kedvese volt – mindenesetre az angol közvélemény tényként kezeli.

A kegyelemdöfést a 2011–2012-es idény hozta el Terry válogatottbeli karrierjének. Az októberi, Queens Park Rangers elleni, rendkívül feszült és a Chelsea szempontjából vereséggel záruló bajnokin többször is összeszólalkoztak az ellenfél védőjével, Rio öccsével, Anton Ferdinanddal. Az ifjabb Ferdinand testvér a mérkőzést követően rasszizmussal vádolta meg Terryt, mondván, az a meccs alatt többször is a bőrszínére tett megjegyzésekkel hergelte, provokálta.

Az ügy nem is maradt ennyiben. Az angol Labdarúgó-szövetség (FA) vizsgálatot rendelt el, a történet pedig odáig fajult, hogy peres eljárás kerekedett a két labdarúgó összetűzéséből. 2012 nyarán aztán a bíróság kimondta, hogy a vádakat végig tagadó Terry nem rasszista. Ekkor viszont már késő volt. A Ferdinand fivérekkel teljesen elmérgesedett a viszonya, ami kifejezetten nagy problémát jelentett a válogatottra nézve, hiszen ott Rio Ferdinanddal együtt kellett volna helytállnia. Ferdinand le is mondta emiatt a válogatottságot, majd a bírósági eljárást követően jött a következő csapás az angoloknak: a szövetség eljárásával indokolva Terry sem kívánt többé a nemzeti csapatban szerepelni.

Terry botrányai két szövetségi kapitány, Fabio Capello és Roy Hodgson munkáját is megpecsételték.

Terry megítélése tehát egyáltalán nem véletlenül kettős.

Adva van Terry, a futballhős, és adva van Terry, a botrányhős. A kettő között pedig ott evickél valahol Terry, a Chelsea ikonikus csapatkapitánya.

De nekünk most mégiscsak a futball a legfontosabb. S a kérdés, a The Athletic szerkesztői miért tették őt a listájuk 14. helyére.

„Óriási, jó a levegőben és rendkívül erős – jellemezte egyik legkeményebb ellenfeleként Terryt Wayne Rooney. – A legkiemelkedőbb tulajdonsága mégis az intelligenciája. Tökéletesen olvassa a játékot és mindig tudja, hol kell lennie a pályán.”

Sergio Agüero szinte ugyanilyen véleményt fogalmazott meg: „Tökéletesen ismeri a Premier League-et, megannyi csatárral szemben játszott és szerzett tapasztalatokat – iszonyatosan nehéz túljárni az eszén, mert már szinte mindent látott. Nagyon erős, nagyon okos…”

David Villa is ehhez hasonló választ adott, amikor egyszer megkérdezték tőle, a legkevésbé ki ellen szeretett játszani.„Talán John Terry ellen. Nemcsak a tekintélye miatt, hanem mert tényleg szinte tökéletes védő. Lát a pályán, mindig ott van, ahol kell, miközben épp olyan sziklaszilárd, ahogy az angolokról tartják.”

Ronaldinho azt mondta, a két legkeményebb védő, akivel valaha is találkozott:Paolo Maldini és Terry. Jamie Carragher, aki 59.-ként szintén helyet kapott a listán, amondó volt, Maldini és Terry generációja két legjobb középső védője.

A leírások alapján, ha volt is fénykorában gyengéje Terry játékának, akkor az legfeljebb a sebesség lehetett. Vagy az sem?

„Erős és sokkal, sokkal gyorsabb, mint azt az emberek gondolnák” – mondtaSamuel Eto'o 2008-ban, amikor a FIFA által összeállított világtizenegy tagjaként mindketten színpadra álltak.

Terry karrierjének legnagyobb tragédiája mégsem a Ferdinand- vagy a Bridge-ügy. Nem is a 2000-es évek elején híre ment partik.

Hanem a Chelsea történetének két Bajnokok Ligája-döntője.

Amíg világ a világ, szurkolók százezrei fogják froclizni a Manchester United elleni 2008-as döntőbeli elcsúszásával, amin elúszott a tizenegyespárbaj és így a végső győzelem reménye a londoniaknak.

2012-ben mindent helyrehozhatott volna, ám a Barcelona elleni elődöntő második mérkőzésén 37 perc után kiállították. A labda a közelében sem volt, amikor a tizenhatos előterében összerúgta Alexis Sánchez lábait. A Chelsea emberhátrányban is kicsikarta a döntetlent, majd a papírformára talán még inkább rácáfolva a müncheni döntőben tizenegyesekkel legyőzte a Bayern Münchent.

Terry a Chelsea történetének első legfontosabb meccsén antihős lett, a másodikon pályára sem léphetett, hogy megpróbáljon hőssé válni.

„John Terry kétarcú. John Terry megosztó. Nem kell szeretni. Még csak tisztelni sem muszáj. De John Terry mindent tudott arról, amit egy védőnek tudnia kell a Premier League-ben. Mindent tudott, amit a kedvenc csapatod legjobb védőjétől elvárnál. Sőt, még többet is” – zárja jellemzését a pályafutását ötször angol bajnokként és ötször FA-kupa-győztesként lezáró védőről Cox a The Athleticen.

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.