Beintettek az angol akadémiai rendszernek, és nekik lett igazuk

Brentford, Nagy-London. Ha átmegyünk a Temze hídján, a Királyi Botanikus Kert mellett haladunk el. A Temze „innenső” partján maradva autóval bő negyedóra alatt eljuthatunk a Loftus Roadra, a Queens Park Rangers otthonába. De fél órán belül elérhető a Craven Cottage (Fulham), a Stamford Bridge (Chelsea) és a Wembley; egy órán belül a Tottenham új otthona, vagy az Arsenal stadionja.

Mondhatni, Brentford túl közel van. Túl közel a londoni nagy klubokhoz. Hiába volt egykor élvonalbeli csapat a Brentford F. C., az 1946–1947-es idényben kiesett az első osztályból, s azóta sem tért vissza. Egyike lett azon patinás gárdáknak, melyek ingáznak a másod-, a harmad- és negyedosztály között. A hosszú böjt azonban talán véget érhet, hiszen a „Bees” (a „méhek”) a 4. helyet foglalja el a Championship tabelláján, s jó eséllyel ott marad végig a feljutásért, illetve a playoffért küzdő alakulatok versenyében. Ha ez megtörténik, abban nagy szerepe lesz a Brentford innovatív útkeresésének – akár az első, akár a második csapatról van szó.

KIVONULTAK A RENDSZERBŐL

Az első csapattal, illetve a Brentford F. C.-vel két éve a testvérklub dán FC Midtjyllandról szóló cikkünkben is foglalkoztunk. Az összekötő kapocs a tulajdonos angol Matthew Benham (a SmartOdds sportstatisztikai és sportmodellező cég vezetője, gyerekkorától a Bees szurkolója), valamint az 1983-as születésű dán Rasmus Ankersen, aki a Brentford futballigazgatója és a Midtjylland elnöke.

Benhamék adat- és innovációközpontú megközelítése újítások sorát eredményezte. Mindkét klub a szokottnál is nagyobb hangsúlyt fektet az elemzésre, a szöglet- és szabadrúgások, nagy bedobások megtervezésére, illetve a rendkívül széles körű adatgyűjtésre. De a szokott sémákon túllépő gondolkodás a klubvezetőség döntésein is látszik.

S alighanem ez vezetett ahhoz is, hogy a Brentford nemet tudjon mondani az angol akadémiai rendszerre, és azon kívül keresse a boldogulást. Merthogy a Brentford gyakorlatilag „beintett” a szisztémának, s helyzetéből adódó előnyeit kihasználva alternatív utat választott. Ha felmegyünk a klub honlapjára, a B-csapattal kapcsolatos menüpontokban nem találunk tabellát – mivel a Brentford közvetlen utánpótlásgárdája nem szerepel az angol bajnokságban.

Látunk viszont felkészülési mérkőzéseket a Midtjyllanddal (ez nem meglepő…), a londoni vagy London-közeli klubok U23-as együtteseivel, de skót, spanyol, svájci, francia, osztrák, sőt, kínai és kazah ellenfelekkel is. Ha magyar példát szeretnénk hozni, akkor ez ahhoz hasonlítana, mint ha egy nagy múltú, fővárosi vagy főváros környéki klub (mondjuk a Budafok, a Csepel vagy a III. kerület) kiléptetné az U19-es együttesét a magyar versenyrendszerből, s azon kívül kezdene dolgozni egy B-csapattal, melybe 18–21 éveseket szerződtet.

A jelek szerint van élet a rendszeren kívül is. De mi vezetett ehhez a döntéshez?

NEM ÉRTE MEG

„A Brentfordnak szokása a nem sematikus gondolkodás, mióta Matthew Benham – akinek vállalata, a SmartOdds statisztikai elemzést és sportmodellezést kínál profi fogadóknak – bevásárolta magát a klubba több mint egy évtizede. Analízisközpontú átigazolási politikájuk messze felülmúlja a riválisokét. Kétezer-tizennégy óta több mint százmillió fontot kerestek játékoseladásokból, s rendszeresen csiszolatlan gyémántokra bukkannak” – így a The Athletic cikke, mely a Brentforddal foglalkozik.

Szóval a törekvés – ez még önmagában persze semmi újdonságot nem tartalmaz – olcsón megszerezni a játékosokat, s jelentős profittal értékesíteni őket. A módszer, amivel megpróbálják ezt elérni – nos, abban már van újdonság. Már csak azért is, mert – ha úgy tetszik, innovatív, ha úgy tetszik, opportunista módon – „dobták” a hagyományos utánpótlásképzést egy új koncepció kedvéért.

Angliában 2012-ben vezették be az Elite Player Performance Plan (EPPP) nevű futballstratégiai és utánpótlás-nevelési koncepciót. Közel sem egyhangúlag – a Football League 72 klubjából 46 bólintott csak rá a tervezetre, de ez is elég volt. A célok? Minél több hazai és hazai nevelésű labdarúgó eljuttatása a profi futballba, a képzés, a játékosok és edzőik helyzetének javítása, egységes minőségbiztosítási rendszer kialakítása.

A koncepció egyik sokat vitatott pontja a nevelési kompenzáció bevezetése volt. Korábban ha egy utánpótlás-játékos klubot akart váltani, akkor egy szakmai döntőbíráskodó testület (tribunal) hozta meg a határozatot a nevelése után járó kompenzációról. Az EPPP mindezt táblázatokba foglalta, fix összegekkel. Ez a kompenzációs díj elengedhető (sőt, az esetek 87 százalékában el is engedik), ám ha a nevelőklub nem akarja elengedni a játékost vagy egy összetűzés miatt ki akar szúrni vele, akkor ragaszkodik hozzá.

A rendszer kritikusai szerint ezzel két gond is lehet: egy legmagasabb szintű akadémián edző labdarúgóért olyan magas lehet a kompenzáció, amit a klubok nem akarnak kifizetni, ezzel pedig a futballista fejlődési íve megtörhet. A BBC egy 2017-es riportjában, az angol U17-esek világbajnoki sikere után a 15 esztendős Zac Brunt esetével foglalkozott, akiért az EPPP rendszere alapján 120 ezer fontot kellett volna fizetnie a vevőnek – márpedig a magas kompenzációs összeg elriasztotta az érdeklődőket, hiába tartották a srácot igen nagy reménységnek. Brunt ma a Sheffield United játékosa, de a Derby County akadémiájáról a kilencedik ligás (!) Matlock Townhoz szerződött, mivel egyetlen profi klub sem akarta megadni az EPPP alapján számolt kompenzációs összeget. Innen került aztán Sheffieldbe – hibás (családi) döntésekkel is tarkított kálváriájáról a Telegraph írt érzékletes beszámolót.

Szóval egyfelől a kompenzációs összeg magas lehet, másrészt ha egy akadémia az EPPP négyfokozatú rendszerének „alacsonyabb polcán” dolgozik, ez az összeg lecsökken, s a klubok potom pénzért elveszíthetik legnagyobb reménységeiket. De adjuk is át a szót a The Athleticnek nyilatkozó brentfordi futballigazgató Rasmus Ankersennek.

„Rengeteg pénzt, évi két és fél millió fontot (közel egymilliárd forint – a szerk.) költöttünk a második kategóriás akadémiánkra, de nem tudtunk kinevelni olyan játékosokat, akik betörtek volna az első csapatba, s nem tudtunk profitálni sem a nevelésből. Olcsóbb kinevelni a saját felnőtt futballistákat, mint kétmilliót fizetni valakiért a piacon. Ám az akadémiáknak profitot is kellene termelniük. Mi egyik célt sem tudtuk elérni. Ezért a vezetőségben stratégiai áttekintést alkalmaztunk. Minden olyan játékosra, aki elég jó az első keretbe lépéshez, jut hét-nyolc olyan, aki nem. Ez akkor elfogadható, ha az az egy játékos, akibe befektettünk igen sokat, olyan jó lesz, hogy »kifizeti« a többiek képzését az eladása után. Ám ha volt ilyen labdarúgónk, akkor tizenhét éves korában lejárt az akadémiai ösztöndíja, elment a klubtól és aláírt a Manchester Unitedhez vagy a Manchester Cityhez. Mi meg nevetséges összeget, olyan harmincezer fontot kaptunk. Mintha lett volna egy nyertes lottószelvényünk, de ellopta volna valaki.”

Márpedig tehetségekre vadászó „csúcsragadozóból” nagyon sok járkál a környéken. Első kategóriás akadémiája van az Arsenalnak, a Chelsea-nek, a Fulhamnek, a Readingnek, a Tottenhamnek és a West Hamnek a környékbeli csapatok közül. A londoni nagy klubokban sokkal nagyobb presztízs játszani, a kiemelkedő tehetségekre meg persze bármelyik Premier League-alakulat kivetheti a hálóját. Az első kategóriás akadémiák bárhonnan szerződtethetnek fiatalokat, az alacsonyabb szintűek viszont az U18-as játékosokat csupán a saját vonzáskörzetükből válogathatják.

Több klub úgy döntött az EPPP bevezetése után, hogy az akadémiával járó költségek és a szerény várható bevételek mellett egyszerűen nem éri meg fenntartani azt. Így a negyedik kategóriába lépett vissza, s bezárta akadémiáját a Wycombe Wanderers (2012), a Huddersfield Town (2017), a Tranmere Rovers (2018) és természetesen a Brentford (2016). A kilépő klubok képviselői éles nyilatkozatokban mutattak rá a rendszer árnyoldalaira. A Tranmere elnöke, Mark Palios szerint az EPPP szisztémája a nagy klubokat favorizálja, a kicsiket megfosztja az erőforrásaiktól. A Huddersfieldnél arra panaszkodtak, hogy a Manchester Citynek több játékos-megfigyelője van helyben, mint a Huddersfieldnek… A Wycombe – a legkorábbi kilépő – szintén azzal indokolta a döntését, hogy a pálya erősen lejt a nagy egyletek felé, és gazdaságtalanná vált az akadémia fenntartása.

Amivel a Brentford továbblépett, az az, hogy nem csak „pihenni küldte” az akadémiáját, hanem létrehozott egy, az angol bajnoki versenyrendszerben nem szereplő B-csapatot, amely az elképzelés szerint hidat képez a profi futball világába.

A B BETŰS KÍSÉRLET

A Brentford B-ből az első csapatba átlépő, profi szinten bemutatkozó játékosok nevét a The Robert Rowan First Team Debut Board – azaz egy emléktábla – mutatja. Idén januárban már tizenhat név szerepel rajta – igen nemzetközi társaság ez. Akad itt dán, izlandi, svéd, finn, cseh, görög, német, no meg skót, walesi és angol. Hogy ők honnan jöttek, és miért Brentfordot választották?

A B-csapatba érkezők egy részét a Midtjylland és a Brentford egymást segítő megfigyelőhálózata szúrja ki. Ennél is fontosabb tán azok köre, akikre a Bees célzottan ráhajt: a nagy londoni klubok akadémiájáról kihullóké. Az akadémiai képzés során rendesen „hullik a forgács”, az Angliában elérhető legmagasabb szintű képzést kapó, nagy tehetségnek tartott fiatalok is az ajtón kívül találhatják magukat 17 évesen, még híresen jó utánpótlás-nevelő klubok esetében is. A Brentford vezetői megállapították: semmi esélyük versenyezni a Chelsea-vel, az Arsenallal, vagy a Spursszel, viszont nem is kell – jobban járnak, ha az említettek akadémiáiról kieső futballistákat „porszívózzák fel”.

Mondhatni, ha egy klub nem tud ragadozó lenni, akkor „lepattanókra” is pályázhat – a Brentford földrajzi helyzete és az első csapat másodosztályú tagsága pedig vonzóvá teszi őket. A klubházban meg azon dolgoznak, hogy a Bees szakmai stábja értesüljön elsőként arról, ha egy elitakadémia lemondott egy futballistáról. A Brentford B német mintát követ, a gárdánál a Bundesliga klubjait tekintik példának a játékosmegfigyelés és -szerződtetés megszervezésében.

„Tudjuk, hogy nagyon nehéz még egy tizenhat éves játékos esetében is azt megjósolni, hogy mire viszi. Az érettség kulcskérdés (…) a nagyobb klubok az érettebb, nagyobb srácokat választják, mert ott az eredménykényszer rajtuk. És elkövetnek hibákat. Ha ugyanazt csináljuk, mint a Chelsea, az Arsenal, vagy a Tottenham Hotspur – a nagy klubok, amelyek ugyanabban a vonzáskörzetben dolgoznak –, akkor az égvilágon semmi esélyünk. Miért nem állítjuk fejre a rendszert? Miért nem barátkozunk velük inkább? Így odamentünk, és azt mondtuk: olyan játékosokat küldtök el, akikről úgy gondoljátok, hogy nem elég jók az első csapathoz, de biztosak nem lehettek benne. Adjátok ide őket, és százalékot kaptok, ha mi eladjuk őket” – magyarázta Ankersen.

A Brentford B kerete igencsak érdekes mixet mutat. Tizenhét korosztályos válogatott játszik itt, minden futballista 18–21 év közötti. Vannak olyanok, akiket – a Midtjyllanddal együttműködve – észak-európai patinás klubokból (pl. a svéd Halmstad, a finn HJK, vagy a dán Aarhus) szerződtettek, ám a scoutok lejjebb is nézelődnek, az első csapatban januárban bemutatkozó Fredrik Hammar például a stockholmi görögök együtteséből, a harmadosztályból az előző év végén feljutott Akropolisból érkezett. Aztán vannak, akik francia vagy cseh klubok szerelését cseréltek a Bees mezére, s persze ott vannak azok, akiket egy első kategóriás akadémiáról penderítettek ki. A Neil MacFarlane irányította B-csapat a Championshiphez méltó ütemben játssza a mérkőzéseit – a 2018–2019-es idényben 49-et, ebben az évadban eddig 34-et.

Mint a klub emléktáblája is mutatja, a fiataloknak elérhető, kézzelfogható cél az első csapatba kerülés – ez az egyik legfontosabb motivációs faktor, hiszen nagyon sokaknak nem sikerül az áttörés, az utánpótlásfutball és a felnőtt profi futball közötti szakadékban sok reménység veszik el. A legmagasabb szintű U-csapatok (országfüggően U19, U21 vagy U23), illetve a tartalékbajnokságok nem mindig alapozzák meg a végső és legfontosabb előrelépést.

A csapatnál folyamatosan felbukkannak próbajátékosok, de hogy kik, azt a szerződtetésig nem tudni – ha az összeállításokat böngésszük (itt egy jó példa, Trialist 4, azaz a négyes számú próbajátékos még pályára sem került), akkor láthatjuk, hogy a Brentford B sosem nevezi meg a próbázókat, nehogy „felriasszon” más klubokat. A felkészülési mérkőzéseken új stílusokkal, futballkultúrákkal is találkozhatnak a Brentfordnál nevelkedők: jóval „nemzetközibb” az ellenfelek névsora az angol bajnoki rendszerben szereplő csapatokénál. A változatos ellenféllista rugalmasságra neveli a játékosokat.

„Az angol profi futballba vezető leghatékonyabb utat akarjuk kiépíteni – ez a mi feladatunk és felelősségünk. Olyan környezetet, olyan programot, olyan kultúrát kell kialakítanunk, ami ehhez hozzásegít. Amikor megtervezzük a mérkőzéseinket, akkor a legjobb angol és külföldi akadémiákkal kötünk le találkozókat (…) De azt is meg kell tapasztalniuk a srácoknak, milyen felnőtt férfiak ellen futballozni, így játszunk harmad- és negyedosztályú csapatokkal, benevezünk alacsonyabb osztályú klubok versenysorozataira. Jobb programot kell ajánlanunk, mint amit az első kategóriás akadémiák tudnak ajánlani” – beszélt a tervezés fontosságáról a technikai vezető és másodedző Allan Steele.

VESZÉLYES PRECEDENS?

Angliában nincs hagyománya az önállóan működtetett B-csapatoknak, így a Brentford B kísérlete precedenst teremthet. Sokak szerint veszélyes precedenst. Egy „rebellis” B-gárdát aligha fogadna be a futball-liga, abban pedig, hogy – mondjuk spanyol mintára – megjelenjenek a rendszerben a nagy klubok B-csapatai, ellenérdekelt az összes patinás, alacsonyabb osztályú klub.

A brentfordi kísérletből adódik a kérdés: mi lesz, ha klubok sora „dobja” az akadémiáját és megpróbálja követni ezt az utat? Hiszen – ha hihetünk a brentfordiaknak – ez egyszerűen jobban megéri mind a kluboknak, mind a profi futball felé az áttörést kereső fiatal játékosoknak. Hogy a Bees B-csapata meddig üzemel és a modell hosszú távon mennyire lehet sikeres, még nem látni. Az viszont biztos, hogy ha a Brentford feljut a Premier League-be, az a második csapat presztízsét és vonzerejét is nagyban megnöveli.

A Brentford alighanem azért képes ennyire jól működtetni a B-csapatát, mert szervezeti szinten elfogadott a sémákból kilépés (az „out of the box”-gondolkodás), adva van egy kooperációs lehetőség a dán Midtjyllanddal és annak megfigyelőhálózatával, másodosztályú (tehát már eléggé a „kirakatban levő”) első csapata van, s földrajzilag „London kapujában” található. Mindezt nehéz – ha nem lehetetlen – lenne lemásolni. Főleg az elsőt. A Brentford egyértelműen a rendszer hiányosságait használja ki, ám példájából – különösen a rugalmas gondolkodásból és helyzetfelismerésből – lehet, s alighanem érdemes is tanulni.

Ahogy arrafelé mondják: „többet nem tudunk költeni a konkurenciánál, így kénytelenek vagyunk túlgondolkodni őket”.

Ez sem utolsó stratégia…

HA TÖBBET AKAR OLVASNI A KLUBRÓL

Ed Aarons: Why Brentford ditched their academy in favour of developing Premier League outcasts (The Guardian)

Christoph Biermann: Football Hackers: The Science and Art of a Data Revolution (a könyv Rise of the Outsiders című fejezete foglalkozik a Brentford tulajdonosával, Matthew Benhammel)

Dominic Fifeld: Brentford B: the globetrotting reserve team who rebelled against England's academy structure – and reaped the rewards (The Athletic – előfizetéses cikk)

HA AZ ANGOL AKADÉMIAI RENDSZER MŰKÖDÉSÉRE KÍVÁNCSI

How Does the EPPP Category System Work? (Jobs 4 Football)

Az Elite Player Performance Plan (pdf, a teljes rendszer leírása)