A sohasem volt vb-döntő

Ötven éve senki sem csodálkozott azon, hogy gondok támadtak a sakkvilágbajnoki döntő megrendezése körül. Három évvel korábban ismét egyértelművé vált, hogy Bobby Fischer mennyire nehéz ember, hiszen a Borisz Szpasszkij elleni legendás vb-döntő majdnem elmaradt az amerikai zseni sokszor vállalhatatlan viselkedése miatt. Egy brit üzletember, Jim Slater anyagi felajánlása és maga Henry Kissinge (az Egyesült Államok akkori nemzetbiztonsági tanácsadója, későbbi külügyminisztere) telefonja és rábeszélő készsége kellett ahhoz, hogy Fischer – akkor még kihívóként – egyáltalán asztalhoz üljön.

1972-ben óriási veszélyben volt a páros mérkőzés, de legalább létrejött. 1975-ben a 32 éves Fischer hasonló pszichológiai játékot próbált játszani mindenkivel, ám ez a taktikája ekkor már nem vezetett eredményre. 1972-vel ellentétben 1975 nyarán egyetlen lépést sem tettek meg a szovjetek feltörekvő csillagával, a 23 éves kihívóval, Anatolij Karpovval.

A Nemzetközi Sakkszövetség képviselői és Karpovék is feltűnően rugalmasak voltak a kérdésben, noha a szovjet szövetség megjegyezte, nincs igazán rendben, hogy ciklus közben változtatnak a szabályokon. A FIDE tanult a három évvel korábbi esetből, míg a szovjetek a hidegháború közepette a keménykedést mellőzve Fischer szinte minden követelésére rábólintottak, hogy tábla mellett legyen esély visszaszerezni a világbajnoki címet az Egyesült Államoktól.

Nem volt gond a pénzalappal és annak elosztásával sem, nem okozott problémát a helyszín sem, habár Karpovék Milánóban szerettek volna játszani a Fülöp-szigeteki Manila helyett.

„Bobby Fischer, a sakkvilágbajnoki cím védője tetszéssel fogadta a Fülöp-szigeti Sakkszövetség bejelentését, miszerint Manila ötmillió dollárt szán a Fischer–Karpov döntő megrendezésére – számolt be a hírről a Népsport 1975 januárjában. – »Világbajnokunk hajlandó Manilában versenyezni, de ragaszkodik a jelenleg érvényben lévő, a világbajnoki döntő lefolyását meghatározó szabályok megváltoztatásához – jelentette ki Edmondson, az Egyesült Államok Sakkszövetségének technikai igazgatója, aki jó barátja Fischernek. – Most a Nemzetközi Sakkszövetségnek kell lépést tennie, mégpedig egy rendkívüli kongresszus összehívásával.«” 

A FIDE nem a szovjetek, hanem a Fischer által javasolt versenybírókat jelölte ki a döntőre. Emellett a helyszín kiválasztása is alátámasztja, hogy a FIDE mennyire szeretett volna Fischernek kedvezni.

Részlet a Népsport 1975. február 17-i számából: „A világbajnoki címet védő Fischer minden különösebb indoklás nélkül választotta a mérkőzés résztvevői számára ötmillió dollárt felajánló Manilát, azaz a pénzt. Szovjet kihívója, Karpov viszont Milánót javasolta. Az északolasz város ugyan csak négyszázezer dollár tiszteletdíjat ajánlott fel, de a lebonyolítás körülményei, az időjárás lényegesen kedvezőbb, azaz a sport szempontjából Milánó mindenképpen alkalmasabb színhely lenne… A FIDE viszont – amint ezt a rendkívüli kongresszusnak a Fischer-követelések újbóli megtárgyalására történő összehívása is világosan megmutatta – a világbajnok uszályába került…” 

Tehát a FIDE mindent megtett, hogy Fischer kedvében járjon, a közvélemény tiltakozását felvállalva még a saját szabályzatát is módosította a vb-döntő kapcsán. Lényegében egyetlen dolgon bukott meg az összecsapás, és ez a páros mérkőzés szabályrendszerének egyik eleme volt. Az 1972-es döntőben még 24 játszmásra írták ki a találkozót, ám a 32 éves Fischer ezúttal teljesen mást akart. Ragaszkodott hozzá, hogy a meccs a döntetleneket nem számolva az egyik fél tizedik nyert partijáig menjen, korlátlan játszmaszámmal, és ami a legfontosabb, 9:9-es állásnál a címvédő megtarthassa a világbajnoki címet. A FIDE 1974-ben a nizzai kongresszuson elfogadta, hogy tíz nyert partiig menjen a csata előre meghatározott játszmaszám nélkül. Csakhogy a korábbi világbajnok Max Euwe vezette szervezet és Karpov számára is vállalhatatlan volt, hogy 9:9-es állásnál Fischer maradjon a trónon, hiszen ez azt jelentette, hogy Karpovnak minimum 10:8-ra, vagyis legalább kettővel kell nyernie.

(Kis történelem: csak az első világháború előtti döntőknél volt rá példa, hogy a címvédő ekkora előnyt élvezett. A világbajnoki cím a világbajnok tulajdona volt, így a feltételeket ő szabta meg. A FIDE szervezete még csak nem is létezett akkoriban – 1924-ben alakult, kizárólag a sakkolimpia miatt –, és a vb-döntők rendezése feletti jogot csak a második világháborút követően, Alekszandr Aljechin halála után kapta meg.)

Így sem sokon múlt a megegyezés. A hollandiai Bergenben márciusban megtartott rendkívüli FIDE-közgyűlésen a tagok újra szavaztak, minden egyes feltételről külön, és amikor a 9:9-ről voksoltak, csak 35:32 arányban vetették el Fischer kérését. A FIDE nem akarta ugyanazt a cirkuszt és bizonytalanságot, mint 1972-ben, hogy már a helyszínen, néhány nappal az első parti előtt is még kérdéses legyen a meccs, így határidőt szabott Fischernek. Eredetileg június 1-jén kezdődött volna az ütközet. Még Florencio Campomanes, a nemzetközi szövetség Fülöp-szigeteki alelnöke, későbbi legendás elnöke is próbált Fischer lelkére hatni. Az eredeti határidő a szerződés aláírására április 1. volt, Karpov ezt betartva aláírta a dokumentumokat, ám Fischer nem. Végül április 3-án a FIDE hivatalosan is a sakkozás 12. világbajnokának nyilvánította Anatolij Karpovot.

Nem sokkal a döntés után a Budapestre látogató Max Euwe interjút adott a Népsportnak, és arra a kérdésre, hogy helyes volt-e a világbajnoki döntő mindenáron való megtartására törekedni, a következő választ adta: „Így utólag, nyugodtabb körülmények között, távlatból nézve a dolgokat, tárgyilagosabban látunk. Azt kell mondanom: nem volt helyes és nem is volt jogszerű ez a törekvés. Szerintem a szabályokat nem lett volna szabad megváltoztatni! Főképp nem ilyen késői időpontban, amikor az ellenfél személye már ismeretessé vált.” 

A Nemzeti Sportnak 2006-ban adott interjújában Karpov így emlékezett vissza a történtekre: „A sportág történetének bizonyára jót tett volna, ha megmérkőzünk. Mint köztudomású, 1975-ben nyílt erre a legnagyobb esély, amikor a világbajnoki cím lett volna a párviadalunk tétje, csakhogy ellenfelem egy több pontból álló ultimátumot intézett a nemzetközi szövetséghez, és bár az illetékesek megannyi feltételre rábólintottak, abba már nem egyeztek bele, hogy a címvédőnek, jelen esetben Fischernek, két ponttal kell kikapnia ahhoz, hogy letaszítsák a trónjáról. Bobby ezt zokon vette, ki is jelentette, hogy nem ül asztalhoz velem. Később háromszor is közel kerültünk ahhoz, hogy mégiscsak létrejöjjön a nagy csata, már a kezünkben volt a toll, csupán alá kellett volna írni a megállapodást, partnerem azonban rendre meggondolta magát. Erről, azaz róla ennyit.” 

Az új uralkodót „papírvilágbajnok”-nak is csúfolták, ám bámulatos pályafutásával bebizonyította, hogy megérdemelten ült fel a trónra, közel kétszáz tornát nyert meg. Három évvel később, 1978-ban a tábla mellett is világbajnok lett, legyőzve Viktor Korcsnojt. Azóta is időről időre felvetődik a kérdés, hogy ki nyert volna 1975-ben. A szakemberek jelentős többsége úgy gondolta, hogy Fischer megtartotta volna a címét, a különbségben volt csak eltérés. A hetvenes évek második felére Karpov szinte tökélyre fejlesztette pozíciós játékát, és akkor kétesélyes lett volna a párharc, ám 1975-ben még egyértelműen Fischer volt a jobb. Hozzá kell tenni, hogy Karpov feltűnően sebezhető volt erőnlétben a hosszú páros mérkőzéseken még fénykorában is. Bebizonyosodott ez 1978-ban a Korcsnoj elleni vb-döntőben (5:2-es vezetése után lett 5:5, és csak ezután nyerte meg a hatodik, vb-címet jelentő partit), és 1984-ben is, amikor Karpov 5:0-ra vezetett Garri Kaszparov ellen, és rengeteg remi mellett onnan lett 5:3, majd szakadt félbe a meccs. Ugyanakkor Karpov vasidegzete messze felülmúlta Fischerét.

Szóval 1975-ben valószínűleg Fischer nyert volna. De mégis mennyivel? 2018 novemberében elvégeztek egy kísérletet. Egy számítógépbe betáplálták Fischer és Karpov összes játszmáját 1975-ig, és a Rebel 13 sakkprogram segítségével szimulálták a páros meccset. Az eredmény 10:4 lett Fischernek.