Régen az uruknak is jobban ment

A két legnépszerűbb klub, a később egyaránt Világkupa- és Libertadores-kupa-győztes Penarol és a Nacional alapítása még korábbról eredeztethető (1891, illetve 1899). A jelen kiöregedő félben lévő hírességei, a 38 éves kapus Fernando Muslera, a vele egyidős csatárok, Luis Suárez és Edinson Cavani, a 39 védő Diego Godín ismertebbek, mint a dél-amerikai vb-selejtezőben a 2026-os tornáért időnként kínlódó jelenlegi menői, a Reallal BL-győztes Fedrico Valverde, a Sporting-játékos Maximiliano Araújo, az Atlético Madrid egyik legjobbja, José María Giménez, a Tottenham középpályása, Rodrigo Bentancur vagy a tavaly a PSG-től a Manchester Unitedhez igazoló Manuel Ugarte.

Az is tény, az uruguayi labdarúgás a 20. század első felében volt meghatározó, a válogatott megnyerte az 1924-es és 1928-as olimpiát, majd 1930-ban az első labdarúgó-világbajnokságot, ahogyan az 1950-est is. A válogatott a „báty”, Argentína ellen játszotta első válogatott mérkőzését, az első sikert Chile és Brazília legyőzése után az argentinok elleni döntetlennel az 1916-os Copa América megnyerése hozta, az ismétléseket (1920, 1923, 1924, 1926) tekintve nem volt meglepetés, hogy megnyerték az 1924-es párizsi olimpiát (a döntőben Svájc ellen 3:0), négy évvel később Amszterdamban ismételtek (Argentína ellen 2:1). A FIFA nem véletlenül ítélte az első vb rendezését az 1930-ban függetlensége kikiáltásának centenáriumát ünneplő Uruguaynak.

A sportág történetének első vb-döntőjét az eseményre épített Centenario Stadionban a házigazdák játszották Argentína ellen, s noha az ellenfél a félidőben 2:1-re vezetett, az uruk aranycsapata (Ballesteros – Nasazzi, Mascheroni – J. Andrade, Fernández, Gestido – Dorado, Scarone, Castro, Cea, Iriarte) fordított, s 4:2-re győzött, a szövetségi kapitány Alberto Suppici volt. Akkoriban még nem voltak hivatalos labdák, ezért az egyik félidőt az argentinok, a másikat a házigazdák labdájával játszották. Fischer Mór, az MLSZ akkori elnöke, aki a FIFA képviseletében volt jelen Dél-Amerikában, elmondta, az argentinok a meccs előtt már vádaskodtak, hogy John Langenus belga játékvezető részrehajló lesz, a hecckampány odáig fajult, hogy a bíró le akarta mondani a meccs vezetését. A magyar sportdiplomata beszélte rá, hogy megmásítsa elhatározását, végül jól fújta a találkozót.

A világbajnok három vezére José Nasazzi, José Andrade és Héctor Scarone volt, valamennyien kétszeres olimpiai bajnokok, vb-aranyérmesek. Andrade posztját manapság védekező középpályásnak mondanánk, a 34-szeres válogatott legnagyobb sikereit a Nacional futballistájaként érte el, viszont az ország bajnoka a Penarolban lett. A Ferencváros dél-amerikai túráján 1929-ben Tóth Potya István edző így vélekedett a színes bőrű fiúról: „A teljes technika ismerője. (…) Nekem nem is a technikai tudása tetszett a legjobban, hanem a fáradhatatlansága, munkabírása, önfeláldozó játéka. Azt az iramot, amit ő diktál, amit ő hajt, nem ismerik Európában. Végigszáguldja a kétszer 45 percet.” Toldi Géza ezt mondta: „Elképesztő, hogyan szerel ez a póklábú néger! Egyszerűen alácsúszik az embernek!” Tény, sokak szerint a La maravilla negrának becézett Andrade alkalmazta először a becsúszó szerelést. Scarone 51 válogatott meccsén 31 gólt szerzett. A csapat kapitánya a 41-szeres válogatott védő, José Nasazzi, ahogyan hazájában hívták, „A nagy marsall” volt, a csatársorban a döntőn is gólt szerző, öt góljával a góllövőlistán végül második José Cea vitte a prímet.

Érdekesség, hogy José Andrade unokaöccse, Víctor Rodríguez Andrade – aki híres elődjére tekintettel vette fel az Andrade nevet – az 1950-es vb-győztes vezéregyénisége volt. Azt hinné az ember, az olyan megbecsült hírességek, mint az első világbajnok együttes 34-szeres válogatottja, könnyen beilleszkednek a társadalomba, ám José Andrade viszonylag fiatalon, 56 évesen elszegényedve, alkoholistaként halt meg egy idősek otthonában. Így múlik el a világ dicsősége… Ám azt még a helyszínen élhette át, amint az uruk 1950-ben 2:1-re legyőzik a brazilokat.

José Andrade unokaöccsével el is jutottunk az 1950-es vb-hez: noha Víctor Rodríguez 42 válogatottságot mondhat a magáénak, az „öreget” tartották jobb labdarúgónak. A legendás Maracanazo egyik kulcsembere Juan Alberto Schiaffino volt. A brazíliai tornán a házigazda a Rio de Janeiró-i Maracanában elszenvedett 2:1-es döntőbeli vereségét nevezte el a futballtörténelem Maracanazónak. Bár Schiaffino középcsatár szeretett volna lenni, törékeny alkata miatt a Penarolban nem díjazták az ötletet, ugyanakkor kiderült, különös érzéke az összjátékhoz a támadósorba rendeli, és balösszekötőként vették számításba. Lendületes testcseleivel döntötte halomra a védőket, távolról is pontosan lőtt. Az 1950-es tornán öt góljával holtversenyben második lett a góllövőlistán. A riói négyes döntő utolsó meccsén mindenki a brazilokat tartotta esélyesnek – ők maguk legalábbis így gondolták –, Albino Friaca a 47. percben meg is szerezte a vezetést, ám jött Schiaffino, húsz perc múlva egyenlített, s óriási meglepetésre Alcides Ghiggia a győztes gólt is megszerezte az uruknak (Máspoli – M. González, Varela, Tejera – Gamberta, Andrade – Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Morán). A vereség sokkszerűen érte a brazilokat – a stadionban egyes források szerint 173 000 néző volt jelen –, a vereség után a lelátóról nem egy szurkoló vetette magát a mélybe.

Schiaffino még az 1954-es vb-re is Penarol-játékosként érkezett, Uruguay egy káprázatos futballt hozó elődöntőben 4:2-es vereséget szenvedett Magyarországtól. Ám a svájci tornát követően a Milan, majd az AS Roma igazolta le, 21 uruguayi válogatottságára még négyet rátett olaszként. S ha már az elődöntő: Kocsisék ellen José Santamaría játszott a védelem tengelyében, aki Nacional-futballistából lett később Puskás Ferenc mellett a Real Madrid sztárja, s nem mellékesen 20 uru válogatottsága mellett 16 alkalommal szerepelt a spanyol nemzeti együttesben is .

Noha címet nem ért, de a dél-amerikai ország futballuniverzumából kihagyhatatlan a három vb-4. helyezés: az urukról elmondható, a bronzmeccs a csalódottak összecsapása. A magyarok ellen elvesztett elődöntő után hiába szerzett gólt Juan Hohberg az osztrákok ellen is, 3:1-es vereség lett a vége, 1970-ben Ladislao Mazurkiewicz bravúrjai ellenére az NSZK 1–0-ra nyert, 2010-ben hiába szerzett gólt a torna legjobbjának választott, öt góllal társgólkirály Diego Forlán és Edinson Cavani, a németek 3–2-re győztek. Rá egy évre (2011) ugyanez a garnitúra – Muslera, Godín, Forlán, Cavani, Suárez – a Copa América fináléjában 3–0-ra legyőzte Paraguayt, ez az uruk legutóbbi nagy sikere.