József Attila rajongott a labdarúgásért, Márai Sándor ki nem állhatta

120 éve született a magyar költészet talán legszuggesztívebb alkotója, József Attila, aki ugyan csak megrendítően rövid időt, alig több, mint 32 esztendőt töltött itt e Földön, lénye, életműve, szellemisége – vagy divatos kifejezéssel élve: a József Attila-univerzum – örök és kitörölhetetlen nyomott hagyott a mindenkori magyar nyelven írók, olvasók, megszólalók, gondolkodók és álmodók lelkében. Mondhatni, az össznemzeti DNS-részévé vált, most, de főképp mindörökké.

József Attila évfordulója kapcsán a művész sporthoz fűződő viszonyáról is érdemes szólni, hiszen addig is vele foglalkozunk, noha a sport- és az irodalomtörténet a költő életének sportvonatkozásait is alaposan feldolgozta. (És ebben a feldolgozásban élen járt a Nemzeti Sport is; Csillag Péter Csoszogi, az öreg Sebes című, 2016. július 21-én itt, a Népsport-melléklet hasábjain megjelent írása többek között arra vállalkozik, hogy kiderítse, miért valószínűsíthető, hogy József Attila a Csoszogi, az öreg suszter című prózájának főhősét az Aranycsapat edzőjeként világhírnevet szerző Sebes Gusztáv édesapjáról mintázhatta.)

Arról viszont talán kevesebbet írtak, hogy József Attila gyermekként maga is szenvedélyesen szerette a labdarúgást – elsősorban űzni. „Egyszer, ha nem veszi észre,/ nézzetek arcába hosszan, / magános férfiak gondolták ki, / amikor én még futballoztam” – írja saját maga a visszaemlékező Simon Jolán című versében 1928 táján. (Évekkel később aztán a homo ludens tisztaságát és önfeledtségét fogalmazza meg az 1937-es Könnyű, fehér ruhában című versében, így: „És tudom, mint a kisgyerek,/ csak az boldog, ki játszhat/ Én sok játékot ismerek/ hisz a valóság elpereg/ és megmarad a látszat.”) De Attila idősebbik nővére, Jolán (a Kedves Jocó című versének címzettje) is megemlíti későbbi visszaemlékezésben, hogy öccse „zsebe állandóan tömve volt ismeretlen eredetű golyókkal, szögekkel, rongylabdával. […] A reggel kapott karéj kenyérrel egész nap csatangolt, csak este került elő. Futballozott a Vásártéren a többi kis csibésszel, vagy a tizedik utcában golyózott.” Hiába, igazi ferencvárosi fiú volt…

Maga a labdarúgás ugyanakkor nem szolgált témául egyetlen verséhez sem, noha az 1925-ben írt, a forradalmi hevülettől szinte túlcsorduló, helyenként expresszionista hangulatú Félidő: 0–0 című költeménye („Vörös dresszünkön elmaradt nyarak/ Vérlódító nagy forrósága izzik. Gyerekek/ Félidő: 0–0. A vizek/ Okos erővel elöntenek mindent…”) egyértelművé teszi, hogy a lírai én ugyan csak költői eszközként használja fel a futballmérkőzést mondanivalója komplex kifejezéséhez, azért az érezhető, hogy a költő a sportágat is tökéletesen ismeri, s nyilvánvalóan szereti is. Sőt, ahogy Szöllősi György a FourFourTwo magazin 2020-as számában a versről írt elemzésében oly találóan megfogalmazta, „ráadásul többesszám első személyben ír: futballista ő is.”     

József Attila mellett a magyar irodalom egy másik jelentős alkotója, Márai Sándor is április 11-én született. A 125 évvel ezelőtt Kassán (Grosschmid Sándor néven) világra jövő, s csaknem a teljes huszadik századot – közel felét szülőhazájától távol, önként vállalt emigrációban – végigélő író mindhárom műnemben maradandót alkotott, de életműve talán legizgalmasabb munkája az 1943-tól haláláig (1989-ben hunyt el San Diegóban, önkezével vetve véget életének) írott Naplója, melynek megállapításai mikroszkópként nagyítanak rá és tárják az olvasó elé Márai gondolkodásmódját, világképét – s persze az életét. Márai 1943-as naplója ad hírt például az író tenisz iránti elköteleződéséről is.

„Tízkor felkeltem, tizenegyig dolgoztam. Akkor már ott állott a ház előtt az autó, melyet a garázsmester a reggeli órákban elhozott és gondosan csukott ajtókkal a kapu elé állított. Fehér nadrágot és trikót húztam, s kezemben a teniszütővel lementem az utcára, beültem autómba, elmentem a Szigetre, egy óra hosszat teniszeztem, majd tusoltam, úsztam és dögönyöztettem magam a szigeti uszodában.”

Márai nemcsak kedvtelésből játszott, de teniszleckéket is vett, legalábbis erről tanúskodik Kakuk Tamás 2014-ben publikált, Márai és Weöres Sándor Füves könyvét összehasonlító tanulmánya, melyben egy máshol közölt visszaemlékezésre hivatkozva idézi a meg nem nevezett edzőt, aki állítólag azt mondta az írónak, „Ne tessék futni, majd én kézre ütöm!”

És ha már a Füves könyv! Az ugyancsak 1943-ban megjelent életbölcseleti kötet Arról, hogy a testgyakorlás nem mindig egészséges című passzusában már nemcsak puszta ténymegállapításként ír a teniszezésről (és az úszásról), de ki is fejti a sportolás előnyös és hátrányos voltát.

„Én például – igaz, hogy már felnőtt férfi koromban – nagy kedvet kaptam az úszáshoz és teniszezéshez. Különösen a teniszt szerettem meg, mikor elmúltam negyvenéves; ez az egyetlen humanista sport; ember megy ember ellen, minden erővel, de örökké távolság marad a küzdőfelek között, nem érintik egymást. Mint ahogy Luther nem látta soha Erasmust, akivel egy életen át párbajozott. S úszni, milyen jó volt, különösen a tengerben! Sokáig úszni, a süket, tömör vízben, mintha az ember hazatérne a létezés ősi elemei közé! De úgy észleltem, ezek a testgyakorlások elvonnak munkámtól. Testemnek kellemesek, de nem tesznek jót lelkemnek. S ami munkámnak és lelkemnek nem jó, az végül nem használ testemnek sem. Ezért csökkentettem e kedvteléseket; s mindebben volt sok hiúság is; fiatalnak, egészségesnek maradni!…”

És hogy akkor mégis milyen mozgásformát talál megfelelőnek? „Talán a séta egyetlen válfaja a testedzésnek, melyet megengedhetünk magunknak; mint a rabok, akik napjában egy órát köröznek a börtönudvaron. A munka a legnagyobb rabság” – írja ugyanitt.      

Egy 1976-os naplóbejegyzésben ellenben a vitorlázásról ír úgy, mint valami utolsó különleges mentsvárról „a kommerciálisan rothadt sportok világában”. Miért? Mert „a vitorlás jachtot úgy kell betörni, mint egy versenylovat. A kormányos egyedül van a kis jacht fedélzetén, és úgy szoktatja kézhez a csónakot, mint a lovas a lovát. Ugyanakkor szembeszáll a végzettel, az óceánnal és a légáramlattal. Mindez még »sport«. A többi már csak mutatvány és nemzeti kábítószer.”

A Márai-oeuvre egyébként már csak az életút hossza és az életmű gazdagsága okán is tartalmaz egyéb, sport tárgyú témaválasztásokat és sporttal kapcsolatos megállapításokat, noha ahogy azt már fentebb is láthattuk, Márai Sándor nem volt az a kifejezett sportrajongó típus. Mégis, írt tárcát Birkózó címmel egy Marinko nevű birkózóval töltött közös utazásának élményeiről („Irtózatosan sajnálom, különösen a fülei miatt”), a finn futóklasszis Paavo Nurmiról („De ez a gépimitáció belül hús volt és csont, zsigerek, spleen, idegek, gyomor s bizonyára agyvelő is.”) vagy Alekszandr Alekszandrovics Aljechin orosz sakkvilágbajnokról („Nem igaz, hogy valaki nem lehet erősebb, mint jelleme és sorsa. Mi kell hozzá? Több, mint training. Egy ember kell hozzá.”), egyaránt az elismerés hangján szólva.

Egyetlen sportág akadt, amivel – a „születésnaptárs” József Attilával ellentétben – nem tudott mit kezdeni: a labdarúgás. Mivel Márai Sándor futballról alkotott nézeteit ebben a rovatba már alaposan feldolgozta Csillag Péter (Népsport: „Tempó, magyarok!” – 2017. november 27.), ezúttal mindössze néhány mondat erejéig elevenítenénk fel az író – egyébként igencsak lesújtó – véleményét a futballról. „Budapesten még ma is van minden vasárnap negyvenezer embernek legkevesebb négy pengője ahhoz, hogy megnézze a Konrádot vagy a Thurayt (sic!) – írta 1928 májusában a nagy visszhangot kapó és még nagyobb vitát kiváltó Pesti futball című, Az Ujságban megjelent cikkében. – […] Az az érzésem, hogy igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet.”