PL: ez lenne David Moyes mesterműve? – a West Ham-titok nyomában

MICSODA RAJT!

Életveszélyes pontrúgások, remek kontrák, a csapatjátéknak önmagukat tökéletesen alárendelő egyéniségek. Ha röviden kellene összegezni, így foglalható össze a West Ham United eddigi minden várakozást felülmúló idényét. A londoniak 11 fordulót követően a tabella 3. helyén állnak a Premier League-ben, veretlenül vezetik a csoportjukat az Európa-ligában, a Manchester Unitedot és a Manchester Cityt is búcsúztatva negyeddöntőre készülnek a Ligakupában, nemzetközi kupaindulóként pedig még csak ezt követően mutatkoznak be az FA-kupa 2021–2022-es kiírásában.

A csapat a Premier League 1992-es létrejötte óta még egyszer sem állt ilyen jól (23 pont) ennyi forduló után, és ha a kétpontos rendszert a maihoz konvertáljuk, akkor is csak az 1974–1975-ös és az 1980–1981-es évadban álltak ennél jobban 11 meccs után (24 pontjuk lenne a mai rendszer szerint).

Hogy nem egyszeri fellángolásról van szó, azt remekül mutatja, hogy a csapatot irányító David Moyes már az előző idényben is új klubrekordot állított fel: a PL-ben még sosem szerzett a West Ham 65 pontot, a korábbi csúcs 62 pont volt – a 2015–2016-os kiírásban Slaven Biliccsel egy 7. helyet ért mindez.

Érthető hát, ha a mostani részeredmények kapcsán egyre izgatottabbak és egyre büszkébbek a „kalapácsos” drukkerek: bár KEK-győztesek (1964–1965) és KEK-döntősök (1975–1976), háromszoros FA-kupa-győztesek (legutóbb 1980-ban), és olyan játékosaik voltak, mint Bobby Moore, Geoff Hurst, Martin Peters (mind világbajnok!) vagy Trevor Brooking, fennállásásuk 126 éve alatt egyszer sem lettek élvonalbeli bajnokok, dobogón is csak egyszer álltak az első osztályban, 1985–1986-ban (3. hely). Mindezt úgy, hogy 83 idényben is a lehető legmagasabb osztály tagjai voltak, a Premier League 1993-as alapítómezőnyének szintén tagja volt a West Ham, azóta pedig a lehetséges 29 kiírásból 26-ban is ott volt a csapat, mindössze a 2002–2003-as és a 2010–2011-es évad végén kényszerült búcsúzni a PL-től.

De hogyan érte el Moyes, hogy az érkezése előtt még a kiesőzónát alig-alig elkerülő csapatból kevesebb mint két év alatt a legjobb négy közé pályázó együttes álljon össze? S vajon eljött egy újabb reális dobogóesély ideje?

FRANZ KAFKA DAVID MOYES: ÁTALAKULÁS

Már a 2018–2019-es idénynek is úgy vágott neki a West Ham, hogy a klubvezetés szeme előtt az európai kupaindulás kiharcolása lebegett. Az együttes szintjéhez képest kifejezetten busás költekezés előzte meg az évadot, Manuel Pellegrini többek között 36 millió fontot fizethetett a brazil középpályás mindenesért, Felipe Andersonért, 22 milliót a nagy ígéretnek gondolt Issa Diopért és 17 milliót a Dortmundtól elcsábított Andrij Jarmolenkóért. Az már csak amolyan grátisznak tűnt, hogy csupán 7 millió font ellenében sikerült megszerezni a Swansea Citytől a rutinos Lukasz Fabianskit, ám azóta tudjuk, a négyesfogatból épp a kapus érte meg a legjobban...

A kulcsembernek szánt futballisták hullámzó formája végül elérhetetlenné tette az Európa-liga-indulást a WHU számára. A csapat mindössze a 10. helyen zárt, majd, mivel egy újabb 70 milliós transzferköltés – Pablo Fornals, Sebastien Haller – után a következő idény még ennél is rosszabbul indult, hiszen december végén csupán a 17. helyen álltak a tabellán, és a Leicester Citytől elszenvedett vereség után megköszönték a munkát a chilei mesternek. Mint lehetséges tűzoltó, a csapatot 2017-ben már egyszer benn tartó David Moyest kérték fel menedzsernek, aki új év, tiszta lap alapon épp január 1-jén kezdte meg második londoni regnálását, rögvest egy Bournemouth elleni 4–0-s sikerrel. A West Ham az idény hajrájáig nem tudott elszakadni a veszélyzónától, végül a 15. pozícióban zárt, ezzel pedig a skót menedzser teljesítette az elsődleges küldetést.

S még egy másodlagosat is sikerült neki...

Míg Pellegrini gyakorta váltogatta a három- és négyvédős felállást, addig Moyes egyértelműen a négyvédős rendszer mellett tette le a voksát. Első dolgai között volt a középpályás védekezés átszervezése, stabilabbá tétele. A már ekkor a Premier League topklubjaitól körülrajongott Declan Rice mellé sikeresen beépítette az eleinte azért még nem a legmeggyőzőbb teljesítményt nyújtó, a Slavia Prahától kölcsönvett Tomas Souceket, miközben a középpálya igás lova, a fél életét a WHU-nak szentelő Mark Noble tapasztalatát is jól kamatoztatta azzal, hogy szükségszerűen az ellenfelekhez igazodva hol három középső középpályással – 4–3–3-ban a labdatartásra berendezkedve –, hol két klasszikus szűrővel és inkább egy karmesterrel – 4–2–3–1-ben, jóval támadóbb szellemben – játszatta a csapatot.

A 2020–2021-es idény újabb nagy húzása egy másik cseh, Vladimir Coufal megszerzése volt, aki mindössze 6 millió font ellenében stabilizálta a védelem jobb oldalát. Mellé kiszúrta – még ha végül annyira nem is lett olcsó – a 2018-ban alig 1.7 millióért a Brentfordhoz szerződött Szaid Benrahmát a nagy buktának bizonyuló Felipe Anderson helyére. Harmadik piros pontként pedig elérte, hogy Declar Rice fejét sem a Chelsea, sem a Manchester United ne tudja elcsavarni.

Ezzel pedig letette a vágyva vágyott, az európai kupaszereplésre is esélyes csapat alapjait.

SZŰK KERETRE SZABOTT, MÉGIS NYERŐ TAKTIKA

2016 és a Leicester City csodával felérő bajnoki címe óta nem történt olyan az angol élvonalban, hogy egy klub 50 százalék alatti átlagos labdabirtoklással zárjon a legjobb négy között – avagy harcolja ki a Bajnokok Ligájában való részvételt. A The Analyst elemzése szerint a Claudio Ranieri vezette „rókák” és a mostani West Ham több mutatója közt is kísérteties a hasonlóság.

A WHU az eddigi 11 bajnokin átlagosan 48.7 százalékban birtokolta a labdát, ezzel 12. a mezőnyben. A presszingmutatókat illetően szintén a tabella alsó harmadában találjuk: a labdaszerzéseiknek mindössze 16.8 százaléka esik a támadóharmadba – szintén 12. hely; átlagosan 12.5 passzt engednek az ellenfeleknek (PPDA-mutató), mielőtt sikerülne megakasztaniuk annak támadását – ugyancsak 12. hely.

Mindez azt mutatja, hogy David Moyes együttese labda nélküli játéknál inkább visszahúzódik a saját térfelére és vár, az ellenfél játékosai mire jutnak a támadásépítéssel.

Az okokat könnyű kitalálni: a magas presszing rendre nagy intenzitással jár együtt, a topligákban igazi kakukktojásnak számít, ha egy nem klasszikusan nagy csapatnak számító, így pedig elég mély kerettel rendelkező csapat hosszabb távon hatékony tud lenni letámadásra épülő taktikával – Angliában talán a Southamptont és az előző idényben látott Leeds Unitedot lehet kiemelni, de a stílus sokkal inkább volt a Liverpool, vagy Európa-szerte a Bayern München és a PSG sajátja a megelőző években. Moyes kerete nemhogy nem mély, az egész Premier League-ben az egyik legkisebb rotáció jellemzi a WHU-t (az előző évadban a negyedik legkevesebbszer változott a londoni csapat kezdője, összesen 61-szer). Ennek megfelelően Moyes olyan taktikát épített fel, amelyet nemcsak egy meccsen, hanem egy egész idényen keresztül elbír fizikálisan a csapat.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy megkönnyítenék az ellenfelek dolgát. Mivel a WHU viszonylag mélyen védekezik, és a többnyire centert játszó Michail Antonio sem rest a félpályáig visszalépni, ha kell, így a csapatrészek között kifejezetten szűk a terület, jól zárják a passzsávokat, ezzel pedig kényszerhelyzetbe hozzák a riválisokat. A szerelések és a labdaszerzések számában a legjobb 15 között van ebben a PL-idényben Tomas Soucek és Declan Rice is.

Elkerülhetetlen, hogy ez a viszonylagos passzivitás gyors átmenetekkel és támadásépítéssel párosuljon. Ebben pedig Rice-é a főszerep: az angol válogatott középpályás feladata, hogy akár passzokkal, akár vezetéssel a támadóharmadba juttassa a labdát. Játéka jelentőségét jól mutatja, hogy az idényben senkinek sincs több labdával megtett futómennyisége (2680 méter), és csak Mohamed Szalah adott nála is több gólpasszt labdavezetést követően.

Moyes szintén nagy hangsúlyt fektet a pontrúgásokra, és teszi ezt párját ritkító hatékonysággal – nincs csapat a PL-ben, amely több gólt ért volna el szögletből vagy szabadrúgásból 2020. január 1-je óta, mint a londoniak (31 – a tizenegyeseket is számolva).

EMELIK A TÉTET

Míg Declan Rice a 2020–2021-es idényben átlagosan 8.1 támadásépítő labdavezetést mutatott be – definíció szerint a játékos legalább öt métert tesz meg a labdával előre irányuló mozgás mellett, és a labda legalább öt méterrel közelebb kerül az ellenfél kapujához az átvétel pontjához képest, úgy, hogy a labdavezetés végére az ellenfél térfelére kerül – addig most ősszel már 10.1-es átlagot tud felmutatni.

Az Opta adataiból világosan látszik, hogy nemcsak Rice, hanem a teljes csapat hatékonysága jelentősen javult a 2021–2022-es évadra. Majd hét százalékkal többet birtokolják a labdát, és az ellenfél térfelén és a támadóharmadban labdával eltöltött idejük is nőtt. Bár még mindig csak a mezőny második felében tanyáznak, de jelentősen nőtt az ellenfél kapujához mért 40 méteren belül megszerzett labdáik, az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintéseik, illetve a meccsenkénti – akcióból elért – lövéseik, fejeseik száma is.

Hiba lenne azonban csak a Rice, Soucek kettős, vagy az idény első nyolc fordulójában még Mohamed Szalahnál is hatékonyabb befejezőnek bizonyuló Michail Antonio érdemeként elkönyvelni az előrelépést.

Amilyen fontos tag lett a védelem jobb szélén Coufal, legalább annyira meghatározó a bal szélen Aaron Cresswell. A 31 éves angol bekk még egyetlen percet sem hiányzott ebben az idényben. A párharcait 68 százalékban nyeri védekező félként, a fejpárbajokat pedig 66 százalékkal. Ráadásul támadásban is lehet rá számítani, hiszen amikor Rice „felcipelt” labdái besülnek, Cresswell a bal szélen remek alternatívát kínál, ahogyan az az alábbi, a The Athleticban megjelent aktivitástérképén is látszik...

A játékosok közül Cresswell vállal szerepet a legtöbb akcióban, a West Ham támadásainak 34 százalékához járul hozzá legalább egy labdaérintéssel, megelőzve Ricet (29%), Pablo Fornalst (27%) és Souceket (25%)

Szintén kulcsszerep jut a Fornals, Jarrod Bowen és a Szaid Benrahma kreatív triónak, akik közül a spanyol középpályás külön is kiemelkedik: már négy – nem tizenegyesből elért – gólja van, s bár csak egy gólpasszt osztott ki, nincs a West Hamben Antonión kívül még egy játékos, aki több nagy helyzetet teremtett volna az egykori villarrealosnál.

Az egyetlen kérdés, hogy mindezt meddig lehet még fokozni, vagy egyáltalán fenntartani: a csapat jelenleg majdnem hárommal lövi túl a helyzetminőségéből következő elvárható gólszámot (23 találat a 20.18-as xG-jéhez képest), ez a felülteljesítés pedig a pontszámukban is meglátszik, az understat.com adatai alapján 20 pontjuk kellene hogy legyen, ehhez képest gyűjtötték össze a PL-ben klubcsúcsnak számító 23 pontot.

NAGYOK, DE LEHETNEK MÉG NAGYOBBAK?

Az egyik legnagyobb bizonytalansági faktort épp a kispad viszonylagos rövidsége jelenti. Ebben nyújthat akár azonnali segítséget a cseh milliárdos, Daniel Kretinsky szerepvállalása.

A Sparta Praha többségi tulajdonával rendelkező milliárdos és az irányítása alatt álló 1890s holdings a.s. november elején szállt be a londoni klubba, első körben 27 százalékos résztulajdont vásárolva a csapatban. A megállapodásról Kretinsky úgy fogalmazott, kiváltságosnak érzi magát, hogy segíthet a hagyományaira büszke West Hamnek, amely pedig azt közölte, hogy az új befektető érkezésével lehetőségük lesz csökkenteni hosszú lejáratú adósságukat, egyúttal folytathatják a fejlesztéseket.

Matt Slater, a The Athletic szerzője az üzletet követően arról írt elemzésében, valószínűtlen, hogy januárban óriási költekezésbe kezdene az együttes, ám két lehetőség nagyon is adja magát: egyfelől az ősszel maródivá vált játékosokat – egy-két főt – akár pótolhatnak is a piacról (itt főleg a Liverpool ellen megsérült Angelo Ogbonna helyettesére érdemes gondolni), másfelől pedig a cseh vonal erősödése mellett a Sparta Prahától is érkezhet futballista (így viszont aligha lehet azonnal húzóembert szerezni, Kretinskynek nem érdeke amolyan farmcsapattá tenni a prágaiakat, valamint Soucek példája is intő, a cseh és az angol élvonalbeli tempóbeli és fizikális különbségeket nem olyan könnyű megugrani).

Középtávon fontos hatás lehet, hogy a West Ham mostantól kevésbé szorul a játékoseladásokra, így pedig jobb eséllyel tarthatja meg piacképes alapembereit is, legyen itt szó Rice-ról, Soucekről vagy az idén berobban Bowenről.

Ennél többre pedig a nagy hatos (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Manchester United és Tottenham) egyetlen kihívója sem vágyhat.

David Moyes az Evertonnal maradandót alkotott, és ami azt illeti a Manchester Unitednél is maradandó nyomot hagyott – ha fordított előjellel is. De a mesterműve a West Hammel elért dobogós helyezés lehetne.