Pénzszórás felsőfokon – miként költhetett el a Chelsea tulajdonosa egymilliárd eurót?

Az ok ismert: az orosz–ukrán háború kitörését követően, a szankciók következtében Roman Abramovics orosz milliárdos üzletember kénytelen volt eladni a Chelsea-t, az új tulajdonos pedig az amerikai Todd Boehly lett, aki a Los Angeles Dodgers baseballcsapatának első számú embere is egyben. A klub ára a „pánik­eladás” következtében sem lett kevesebb, Boehly és befektetői 4 milliárd fontot fizettek a londoni egyesületért, amelynél gyorsan gyökeres változások álltak be. Az amerikai tulajdonos néhány hónappal hatalomátvétele után edzőt és sportigazgatót váltott, nem mellesleg elköltött átigazolásra félmilliárd eurót, s az összeg a játékosfizetések és az esetleges bónuszok hozzáadásával már több mint egymilliárd euróra rúg. A befektetésnek egyelőre nincs eredménye: bár a Chelsea a Bajnokok Ligájából továbbjutott, s a legjobb 16 között a Borussia Dortmunddal mérkőzhet meg, a bajnokságban csak a tabella 10. helyén áll, tíz ponttal lemaradva a BL-indulást jelentő negyedik helytől...

És hogy mire, kire is ment el ez a rengeteg pénz? Boehly nyáron sportigazgató nélkül, futballklub-tulajdonostól szokatlan módon maga igyekezett játékosokat igazolni, megmagyarázhatatlan séma szerint haladva. A Chelsea ekkor összesen nyolc új játékost vett, köztük fiatal tehetségeket s rutinos, már bevált, topligás játékosokat. Utóbbiak közé tartozik a Nápolyban remek idényt futó, de már 31 éves védő, Kalidou Koulibaly, aki 38 millió euróba került (ráadásul a Chelsea második legjobban fizetett játékosa lett), valamint a Manchester Citytől elcsábított 27 éves Raheem Sterling, aki feledhető klubidényt követően váltott a PL-en belül, több mint 56 millió euróért. Ide sorolható még a zenitjén már túl járó 33 éves csatár, Pierre-Emerick Aubameyang vagy éppen a City elől elhalászott, a Brightonból érkező 24 esztendős Marc Cucurella, aki posztja legdrágább játékosa lett, mindössze egy kiemelkedő idény után – 65 millió eurónál is többet kellett kipengetni érte. Fiatal tehetségnek az Aston Villától megszerzett 18 éves Carney Chukwuemeka és a Leicester Citytől a sérülését követően megvásárolt 21 esztendős Wesley Fofana számított – érte is horribilis, 80 millió euró feletti összeget fizetett a Chelsea.

Majd következett a gyengébb ősz edzőváltással kísérve, Boehly pedig úgy döntött, a téli átigazolási időszakban sem áll le: a még be sem fejeződött transzferidőszakban elköltött már 180 millió eurót... Érkezett védő a Monacótól (Benoit Badiashile, 38 millió), szélső a PSV-től (Noni Madueke, 35 millió), középpályás a Vasco de Gamától (Andrey Santos, 12.5 millió), valamint csatár a Moldétól (David Datro Fofana, 12 millió), és akkor a két legismertebb nevet még nem is említettük. A portugál válogatott, Golden Boy-díjas támadó, Joao Félix féléves kölcsönszerződése 11 milliót kóstált, s igazi nagy dobásként a londoniak elhappolták az Arsenal elől a 22 éves ukrán szélsőt, Mihajlo Mudrikot a Sahtar Donecktől. Érte 70 milliót fizetett ki a klub – megejtve a PL történetének második legdrágább téli igazolását –, de ez az összeg akár 100 millióra is nőhet a jövőben a bónuszokkal együtt. És a sornak még nincs vége, hiszen már tudni lehet, hogy 2023 nyarán Christopher Nkunku, az RB Leipzig sztárja is csatlakozik a londoniak támadósorához, sajtóhírek szerint 80 millió euróért.

A kérdés már csak az, hogyan lehetséges ez az esztelennek tűnő költekezés, amikor a klub az utóbbi években, még Roman Abramovics irányítása alatt is több tízmillió eurós játékosokat vásárolt, elképesztően magas fizetéssel, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) pénzügyi fairplay rendszere pedig továbbra is él, működik, szabályoz.

Úgy, hogy Boehly és a Chelsea talált egy kiskaput. A szabály kimondja, hogy egy klub csak a szponzori szerződésekből, a játékoseladásokból és a merchandisingtermékek eladásából befolyó összegeket költheti játékosvásárlásra, ám a kulcs a könyvelés. A Chelsea a nyáron még középtávú szerződésekkel „nyomult”, ám a téli transzferidőszakban kizárólag 7-8 (és fél) éves szerződéseket kötött játékosaival, így az értük kért transzferdíjakat 7-8 évre könyveli el, amivel kijátssza a pénzügyi fairplay jelenlegi formáját. A hosszú távú kontraktus a játékosokat is védi, de a klubnak még inkább megéri, hiszen Boehlyék úgy kalkulálnak, hogy a jelen befektetései a jövőben egyrészt többet érhetnek, másrészt a rengeteg tehetség felvásárlása miatt néhány év múlva nem kell majd annyit költeniük. Erre természetesen az UEFA is felfigyelt, amely sajtóhírek szerint már azt tervezi, szabályba foglalja, hogy egy új igazolásnak legfeljebb ötéves kontraktus adható.

Összegezve tehát a Chelsea sokszor csak pénzszórásnak, meggondolatlan költekezésnek tűnő átigazoláspolitikája valójában kifejezetten kockázatos befektetés, ami ha úgy térül meg, ahogyan a tulajdonosi kör várja, kifejezetten jó húzás lehet. Már csak azért is, mert hiába áll a tabella 10. helyén a sérülésektől sújtott, új igazolásokkal telerakott Chelsea, ennek a klubmodellnek nem most, hanem a jövőben, az elkövetkezendő években kell jól működnie, erre pedig minden esélye megvan.

Természetesen a jelenlegi teljesítményben az edzőváltás is szerepet játszik, hiszen a Boehlyvel a sajtóhírek szerint korántsem együttműködő Thomas Tuchel menesztését követően az angol edzőtehetség, az eddig kisebb kluboknál (főként a Brightonnál) bizonyító Graham Potter ült le a kispadra, akinek van ugyan elképzelése egy markáns játékstílusról, egyelőre túl sok mindennel kell megküzdenie. Például a neki még szokatlan rivaldafénnyel, az új igazolások beillesztésével, az öltözőben az egók kezelésével, a sérülésekkel, a munkájába beleszóló tulajdonosi körrel... Így áll tehát most a Chelsea, amelynek elképesztően bő, bivalyerős, tehetséges kerete van, amelyből néhány éven belül világverő gárda is válhat, de ugyanekkora az esélye a totális csődnek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 28-i lapszámában jelent meg.)