A boldog házasság a titka mindennek – interjú Nagy Lászlóval

– Mielőtt idejöttem, utánanéztem az önnel kapcsolatos cikkeknek. A Labdarúgás havilap 1986. októberi számában készült kérdezz-felelek egyik kérdése így hangzott: miből van gyűjteménye, amire azt válaszolta, több mint 150 lemeze van, amelyek rendszerezésre várnak. Nyugdíjasként megtette?  
– Nem! Képzelje, elajándékoztam a lemezgyűjteményemet.

– Akkor arról sem tudunk beszélgetni, hogy Elvis Presley volt a kedvenc énekese?  
– Dehogynem! Más kérdés, hogy nemcsak Elvist kedveltem, kedvelem, hanem az aktuális slágerek énekeseit, együtteseit. Ám tény: Elvis Presley örök!

– Az ötvenes években élte a fénykorát az Aranycsapat. Egy fiatal akkoriban hogyhogy nem futballista lett?  
– Értem a kérdést, de ez egy az egyben nem igaz!

– Miért nem?  
– Mert gyakorlatilag minden srác futballozott. Vagy valamelyik egyesületben, vagy az iskolában, vagy a grundon. Tehát a sportág igen széles alapokon nyugodott. Sok mindenen múlt, hogy aztán valaki elment-e egyesületbe vagy sem.

– Hogyan alakult az ön esetében?  
– Én a futball-, a kosárlabdapályán éreztem magam a legjobban és imádtam vízilabdázni. Mégis, klubszinten igazolt játékosként csupán kosárlabdáztam a Pamut SC-ben. Más kérdés, hogy a Vasasba lejártam focizni, sőt, amikor egyszer a nagycsapat edzőmeccset játszott, az ellenfélnél én is helyet kaptam. Illovszky Rudolffal, Berzi Sándorral kellett farkasszemet néznem, de jobban tartottam Berendy Páltól, mert ő nem kertelt, amikor faképnél hagytam: „Ha még egyszer elfutsz a szélen, tökön rúglak!”

– Gondolom, angyalföldi vagányként azért nem tojt be…  
– Nem, de ha már szóba hozta Angyalföldet, elmondom, voltak nálam nagyobb vagányok is, például Papp László, akivel együtt nőttünk fel a Csángó utcában, a későbbi háromszoros olimpiai bajnok négy évvel idősebb volt nálam. Egyébként remekül focizott, aggódnunk meg nemigen kellett, mert ha mások akarták a grundot, akár ököljoggal vívtuk ki a tekintélyt…

– Miért nem lett végül Berendy „Botond” vagy Illovszky csapattársa?  
– Akkoriban a futballcipőkre fel kellett csavarozni a stoplikat. De voltak, amelyeket csak szöggel sikerült rögzíteni, a szögek vége nemegyszer átütötte a bélést. Nekem ilyen lábbeli jutott. Az még nem lett volna baj, hogy vérzik a lábam, de sokáig nem gyógyult be a talpam, cipőt sem tudtam húzni. A kajakba viszont mezítláb is be lehetett ülni…

– Volt idő, amikor együtt pólózott Bolvári Antallal, Boros „Apival”…  
– …meg Joó Sándorral is, aki később emigrálni akart egy Pozsonyból Dévénybe tartó sétahajóról, de a határőrök géppuskasorozata végzett vele a vízben.

– Kajakozásban a tatai munkás Európa-bajnokság az első állomás, amelyen eredményesnek bizonyult.  
– Akkor az Elektromosban kajakoztam versenyszerűen, Blahó Zoltán, Kovács László, a Bánfalvi testvérek, Granek István volt a menő. A háború után újraszerveződtek a sportágak, keresték a korábbi kapcsolatokat, a tatai verseny tulajdonképpen egy nem hivatalos Eb-nek felelt meg. Én ifiként Nagy Tiborral túrakajakban lettem második, ez az első – mondjuk úgy – jegyzett eredményem.

– Ön az MTK kajak-kenu szakosztályának egyik alapítója.  
– Nezvál Edével és Kovács Lászlóval. Én Kováccsal ötszázon alkottam párost, Vagyóczki Imre és Szigeti Zoltán ezren. Így tulajdonképpen adva volt a négyesünk, csak a beülési sorrenddel variáltunk aszerint, hogy kinek-kinek az erénye hol érvényesül a legjobban. Végül a Vagyóczki, Kovács, Nagy, Szigeti sorrendet választottuk, 1953-ra alakult ki a kvartett. Külön gyakoroltuk a rajtot, de reggelente futottunk is. Rivalizáltunk egymással, vérre menően versenyeztünk, emellett persze a négyes hetente háromszor összeült.

– Noha Balatoni Kamill révén a szakágnak már volt vb-érme, gyerekcipőben járt a sportág. Mitől indult fejlődésnek?  
– Büszke vagyok, hogy ott voltam a kezdeteknél, az alapoknál. Valóban úttörők voltunk az ötvenes években. Közülünk kerültek ki az edzők, például Füzesséry Zoltán. Az egyik nap még kajakozott, aztán ő mérte nekünk az időt, rakta ki a bójákat. Mi találtuk ki az edzésmódszereket, az egyetemen más sportágak szakirodalmából merítettünk. Olvastam, hogy Ausztráliában a hosszútávfutók résztávos edzésekkel készültek. A tréningeken sohasem futották le a versenytávot, helyette intenzív iramedzéseket iktattak be. Ugyanígy kitaláltuk az erőfejlesztő gyakorlatokat. A később Rómában olimpiai bajnok kenus, Parti János négyszáz méteres futásban a leggyorsabb volt, én százon.

– Következett 1954-ben a maconi vb. Hogyan alakult előtte a válogatás?  
– Az egyesületi hajók között minden versenyt megnyertünk. Más kérdés, hogy a szakvezetőség a rutinosabb kajakosokból is összeállított egy négyest. A hajóban Nagy II László, Péhl József, Gurovits József és Fábián László kapott helyet, de őket is legyőztük. Gurovits 1952-ben a helsinki olimpián Varga Ferenccel tízezer méteren harmadik lett, Fábián pedig 1956-ban Melbourne-ben Urányi Jánossal az oldalán aranyérmet szerzett. A nevek alapján nem mi voltunk az esélyesek, de rengeteget kajakoztunk együtt, az összeszokottságban rejlett az erőnk.

– Kis híján nem jutottak ki a világbajnokságra. Már a vonaton ültek, amikor szóltak, hogy szálljanak ki, mert a csapat nem kapta meg az engedélyt az utazásra. Miért alakult így?  
– Abban az időszakban árvíz sújtotta az országot, és kellett a pénz a helyreállítási munkákra, ezért lemondták a külföldi utakat. A labdarúgók néhány héttel azelőtt szenvedtek vereséget az NSZK-tól a vb-döntőben, ezt kudarcként értékelte a sportvezetőség. Ugyanakkor egyfajta kompenzálásként jól jött, hogy mi viszont eredményeket hozhatunk, ez fontos volt a politikai rendszernek. Visszamentünk a ráckevei edzőtáborba és úgy döntöttünk, sportolói delegátust küldünk a központba. A rutinos versenyzők, Urányi, Gurovits és Bánfalvi Klára alkotta a küldöttséget, meggyőzték Farkas Mihályt, hogy nem mehet veszendőbe az a sok munka, amit elvégeztek.

– A felszerelés önöktől külön utazott, hallottam, volt, aki úgy disszidált, hogy elbújt a kajakok, kenuk között. Mi ebből az igazság?  
– Egy ilyen esetről tudok, egy srác a kenuk szállítására alkalmas ládában elrejtőzve disszidált. De ha már szóba hozta a felszerelést: mi már a helyszínen tartózkodtunk, amikor kiderült, hogy a hajók nem érkeztek meg. A vezetők egy kint élő magyar segítségével autóval elmentek a környékbeli vasútállomásokra, hátha… Addig mi kölcsönhajókkal edzettünk, a verseny előtt egy nappal ülhettük be a sajátunkba.

– A döntőről ezt írta a Népsport: „Vagyóczkiék a rajt után az élre álltak, állandóan fokozták iramukat, s egyre jobban elhúztak a mezőnytől. A többiek még csak megszorítani sem tudták őket. Remek hajrá után, nagy fölénnyel, biztosan győztek.” Ilyen könnyű volt?  
– Rajt-cél győzelmet arattunk, a kajaknemzetnek számító svédek hajója sem tudta tartani velünk az iramot, mintegy tizenöt méterrel a mezőny előtt eveztünk be. A másik magyar kvartett hatodiknak futott be.

– Ezzel véget ért a rivalizálás a Gurovits-féle négyessel?  
– Talán nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, nem volt rivalizálás! A másik magyar egység előtt több mint három másodperces előnnyel értünk célba.

– Füzesséry Gyula, a férfi kajakosok trénere dicsérte a szakág versenyzőit: „Különösen kiemelendő a két Mészáros testvér, a Vagyóczki, Kovács, Nagy, Szigeti négyes.”  
– Jólesett, mondjuk, Füzessérytől nem lett volna szép, ha nem említ meg bennünket, végül is közülünk avanzsált edzővé…

– A kajakosok, kenusok teljesítménye – hat arany-, öt-öt ezüst- és bronzérem – előtt a Népsport is fejet hajtott: „Eddig szinte mellőzött sportágban emelték világhatalommá hazánkat.”  
– Tulajdonképpen az ismeretlenségből emelkedtünk a világ élvonalába, a csapat hazaérkezéséről is írt a Népsport. Talán azért is, mert kellett a siker az országnak.

– Ez a megbecsülés mennyiben nyilvánult meg anyagiakban?  
– Ha jól emlékszem, négyezer forint tiszteletdíjat kaptunk és négy Favorit márkájú kerékpárt, de csak használatra, magyarán, ezután azzal jártunk edzésre.

– Igaz, hogy Maconból hazafelé jutalmul Párizsban kaptak három napot, vagy ezt már utólag kommunikálták úgy, hogy jutalom?  
– Utólag, más kérdés, hogy legalább elintézték. Mondjuk, az ötvenes években nem lehetett csak úgy utazgatni, nagy szó volt, hogy eljutottunk Párizsba.

– Hogyan képzeljük el a sportágat az ötvenes években?  
– Mint a grundfocit. Csak nem leraktuk a melegítőket kapufának és játszottunk, hanem fogtuk a lapátot és eveztünk. A mai értelemben vett versenysporthoz hasonlóról nem beszélhetünk, viszont a kajakozás vagy a túrakenuzás, de az evezés is roppant népszerű volt. A Duna-parton nyüzsögtek az emberek.

– Miután jöttek az eredmények, önök is az élsportoló kategóriába tartoztak. Mennyire voltak kedvezményezettek?  
– Nem így fogtuk fel, hogy élsportolók vagyunk, utólag azt mondom, amatőrként profik voltunk. S hogy kedvezményezettek lettünk volna? Kaptunk napidíjat külföldön, amiből ha spóroltunk, a verseny után egy kardigánt vagy egy pár divatos cipőt tudtunk venni.

– Miért nem vett részt az 1956-os olimpián? Túl sok jó kajakosunk volt, mint Hatlaczky Ferenc, Vagyóczki, Szörényi Ervin, Kiss Lajos, Urányi János, Fábián László?  
– A legfontosabb tény, hogy az olimpiai versenyszámok között még nem szerepelt a négyes. Kajak kettesben a hosszabb távon Urányi és Fábián állt rajthoz, ők esélyesként indultak, nyertek is, Hatlaczky tízezren egyéniben ezüstérmet szerzett, ezren Kiss Lajos bronzot. Az eredmények igazolták a válogatás helyessé­gét. Egyedül a kajak párosok ezres versenyé­ben indulhattam volna, de a szakvezetőség a Vagyóczki, Szigeti kettős mellett döntött.

– A tárgyilagosság kedvéért említem meg, hogy ők az előfutamban kiestek. Aztán az 1958-as világbajnokságon K–2 500 méteren furcsa körülmények között szorultak a második helyre Kovács „Kohán” Lászlóval.  
– Ne is mondja! Nem mentségként említem, óriási vihar tört ki a rajt előtt, amit emiatt elhalasztottak. Mi meg közben lemerevedtünk… Még így is vezettünk, a bajok a cél előtt nyolcvan méterrel kezdődtek. „Kohán” beleütötte a lapátját a hajó szélébe, majd utánakapott, megbillentünk, kis híján beborultunk. Összekaptuk magunkat, de szinte újra kellett rajtolnunk, miközben a lengyelek mellénk értek. Együtt haladtunk át a célon, minket hirdettek ki győztesnek, így is mentünk az eredményhirdetésre, amelyen tájékoztattak, hogy az elsőségünk óvás alatt áll. Akkoriban még nem volt célfotó, a versenybíróság pedig az ellenfelet hozta ki győztesnek.

– Melbourne után a római játékokon sem lehetett ott 1960-ban…  
– Mit mondjak, Fortuna nem hordozott a tenyerén… A válogatási elv szerint kajak egyes ezer méteren a bajnokság első hat helyezettje utazik, majd a helyszínen egy válogató dönt, ki állhat rajthoz. Második lettem, mégsem utazhattam.

– Miért?  
– Kutas István sportvezető úgy döntött, „Kohán” és én itthon maradunk.

– Miután abbahagyta, edzősködésre adta a fejét.  
– Egyrészt imádtam a vizet, másfelől úgy éreztem, az autodidakta módon megszerzett tudást továbbadom, nem mellékesen a TF-en megszereztem az edzői oklevelet. Büszke vagyok, hogy Szabó István az én tanítványom, „Istyu” Bakó Zoltánnal párosban világbajnok lett.

– Ha már szóba került az oklevél: nemcsak edzői végzettsége van, doktorátussal is büszkélkedhet.  
– A Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán végeztem, majd textilszakmérnöki diplomát szereztem, később doktoráltam. Büszke vagyok rá, hogy a kalapgyárban fokozatosan lépegettem felfelé, végül igazgatóként mentem nyugdíjba.

– A kajakedzőséget a szakosztály vezetése követte.  
– Hol másutt, mint az MTK-ban?! Ha lehet azt mondani, oroszlánként harcoltam, hogy a kajakosok, kenusok mindent megkapjanak. Lett tanmedencénk is.

– Hogyan lett az MTK ügyvezető elnöke?  
– Mivel Fekete János elnök is tisztában volt a klub iránti elkötelezettségemmel, felkért, hogy segítsem a munkát. Egy feltétellel vállaltam, ha a közgyűlés nevez ki.

– Az MTK futballcsapata 1987-ben Verebes Józseffel bajnokságot nyert. Az ön ötlete volt a „Mágus” szerződtetése?  
– Nem. Somogyi Jenő töltötte be a szakosztály elnöki tisztét, Verebest ő „találta ki”, az ötlet telitalálatnak bizonyult. Az aranyérem után két évvel nyertünk egy bronzot is, 1990-ben csak hajszállal szorultunk a második helyre. Más kérdés, hogy ezt követően lejtmenetbe került az együttes – 1994-ben ki is esett. Akkor már nem voltam ügyvezető. Sokat gondolkodtam, mit lehetett volna kezdeni a hanyatlással. Szétkapták a csapatot, szinte minden klubnál jobban fizettek, nem véletlen, hogy egy elnökségi ülésen azt mondtam: „A futball az MTK-nál nem szakmai, hanem anyagi kérdés.”

– Regnálásának egy része a rendszerváltozás utáni időszakra esett. Mi jelentette a legnagyobb gondot?  
– A pénztelenség. Megszűnt a régi sporttámogatási rendszer, az állami támogatás csupán tíz százalékát tette ki a költségvetésnek. Ráadásul a több szakosztályt működtető egyesületi modell volt divatban Magyarországon. Próbáltam ezt lebontani, több-kevesebb sikerrel. Nem volt könnyű szponzorokat szerezni.

– A futballcsapatnak azért például sikerült…  
– Reklámért cserébe egy gépjárműveket forgalmazó céggel szerződést kötöttünk, s ugyan néhányat prémium gyanánt a játékosoknak adtunk, a hazai mérkőzések szünetében kisorsoltunk egy-egy autót. Ez a hangulatot is feldobta, a nézőket is kicsalogatta, nemegyszer négyezer néző ment ki a Hungária körútra.

– Miért érezte fontosnak a Sportegyesületek Országos Szövetségének megalakulását? A megszületésénél ön is bábáskodott.  
– Megszűnőben volt a sport támogatása, fel akartuk hívni a figyelmet, a társadalomnak igenis törődnie kell a sporttal. Éppen a társadalmi presztízs növekedését jelzi, hogy a SOSZ elnöke automatikusan delegált a MOB elnökségében. Hasonló elv motivált az MLSZ alelnökeként és a sporttörvény megalkotásakor.

– Az MLSZ alelnökeként aktivizálta magát Puskás Ferenc végleges hazatérésekor?  
– Csupán annyiban, hogy szorgalmaztam, valahogy szerezzünk neki lakást, mert akkoriban szállodában élt.

– A mai napig ott van az MTK hazai futballmeccsein, okosórával él. Hogyan telnek a napjai?  
– Az okosórát a fiam vette, néha megmérem a pulzusom. Viszont már nem járok úszni, még kajakosként szereztem egy makacs vállsérülést. De ne a bajokról beszéljünk, hanem a jó dolgokról! Nézze, büszke vagyok rá, hogy mérnökként részt vehettem a vidéki ipar fejlesztésében, telepítésében, hogy Zugló díszpolgára lettem, ám minden elé kívánkozik, hogy a feleségemmel 71 éve élünk boldog házasságban – mondjam azt, hogy mindennek ez a titka? –, és három hete megszületett az első dédunokánk. Szeretek főzni, néha nekiállok a gulyásleves vagy a lecsó elkészítésének, a kertben teszek-veszek, sportot nézek a tévében. Meg persze időnként megbúbolom Maci kutyánkat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 13-i lapszámában jelent meg.)