Vékonydongájú kissrác ütöget a Központ Sportiskola asztalitenisz-termében. Ügyesen mozog, a labdát felváltva kapja a tenyeresére és a fonákjára, ugyan néha beleront, a tollszárfogással játszó tizennégy éves fiú láthatóan érzi a ritmust. Juhos József néhány asztal távolságból figyeli a mozdulatait.
A rövidnadrágos, hosszú lábú fiúcska leül az edző mellé.
„Valamit rosszul csináltam, Józsi bácsi?”
„Ne aggódj, szó sincs ilyesmiről, csak Volper Laci bácsival arról beszéltünk, jót tenne neked, ha másképpen fognád az ütőt. Úgy, ahogy az európai játékosok többsége. Figyelj!”
Az ütő belesimul Gábor jobb kezébe, az edző eligazgatja az ujjait.
„Így próbáld meg!”
A következő hetek kínlódással telnek, Gábor nehezen viseli, hogy kizárólag fonák oldalon érhet a labdához.
„A tenyeres ugyanaz a mozdulat, mint a tollszárnál, a fonákot viszont újra meg kell tanulnod” – szól az ukáz, s újra meg újra oda jön a labda. Gábor talán már átkozza a pillanatot, amikor hat évvel korábban, 1961 őszén a bátyja ide hozta, ahelyett, hogy a Pongráctelepen lévő lakásuktól mindössze egy megállóra lévő MTK-pályára mentek volna, hiszen ő egyébként is focizni szeretett volna. Vajon, hogy a fenébe találta ki, hogy neki pingpongoznia kell, s egyáltalán mit láttak benne a KSI-nél? Ott fogott először ütőt a kezébe, pötyögött néhányat, a labdát is alig találta el, aztán futnia kellett, majd azt mondták, hogy rendben, maradhat.
Még szerencse, hogy a fociról sem kellett lemondania, bár mostanában egyre kevésbé fér bele az idejébe, sokszor otthon sem tudják, hogy suli helyett az MTK edzéseire is jár.
„Döntsd el, fiam, melyiket csinálod, együtt a kettő nem megy” – mondta egyszer édesapja, de tévedett.
Miért ne menne?
„Ha mindent beleadsz, a pingpongasztalnál nagyon sokra viheted!” – mondogatják a KSI-ben, miközben az MTK-nál már a jövő kiváló élvonalbeli futballistáját látják benne. Gábort azonban csak addig nyomasztja a választás súlya, amíg meg nem látja azt a fekete hajú gyönyörű lányt. Azonnal beleszeret, minden idejét vele tölti, az iskolából és az edzésekről is lóg.
„A fiamért jöttem” – lép be egyik nap a KSI termébe Gergely papa.
„Ha megtalálja, szóljon, mi már hetek óta nem láttuk” – hangzik a válasz. A csalódott, átvert szülő idegesen rohan haza, s amikor Gábor is megérkezik, nekiszegezi a kérdést: „Merre jártál, fiam?”
„Edzésen. Nagyon meghajtottak, nézd, apa, teljesen összeizzadtam a mezemet, ki kellene mosni” – válaszol a mit sem sejtő, ám pillanatokkal később már a lebukástól megsemmisülő Gábor. Kiderül, jó ideje már a kerti csapnál vizezi be a mezét és a haját, hogy úgy tűnjön, alaposan megizzadt.
„Nem akarok tovább pingpongozni” – szalad ki Gábor száján. Édesapja a szemébe néz, leülteti és belevág.
Először beszélgetnek úgy, mint két férfi.
A hosszú, éjszakába nyúló diskurzus során az apa megértően beszél az első szerelem fontosságáról, de azt is elmagyarázza, hogy ezért nem szabad mindent eldobni: már egy ideje stabil pontja az utánpótlás-válogatottnak, korosztályos magyar bajnoki címeket nyert, s játszott már ifjúsági Európa-bajnokságon.
„Sokat dolgoztál, sokat edzettél azért, hogy idáig eljuss. Meglásd, egy napon világbajnok lesz belőled, hiszek abban, hogy így lesz. De csak akkor, ha most nem adod fel” – magyarázza még lefekvés előtt a fiának, aki másnap reggel csak ennyit mond: „Oké, folytatom.”
Ettől kezdve egyetlen edzésről sem hiányzik.
„Terveim vannak veled a válogatottnál, de ehhez te is kellesz. Csak annyit kérek, mindig hallgass rám, és annyi munkát tegyél bele a pingpongba, amennyit én beleteszek” – mondja a boldogságtól repkedő Gergelynek, aki persze azonnal mindenre igent mond úgy, hogy nem is nagyon tudja, mire vállalkozik.
„Mit akar ettől a sráctól? Még a magyar ranglistán sincs az első harminc között. Mit keres a válogatottban?” – teszik fel többen is a kérdést Bercziknek, ám ő pontosan tudja, mit csinál. Kimerítő edzéseket tart a válogatottnál, egy-egy mozdulatot nem ötször, nem tízszer, ha kell, százszor is gyakoroltat, s ebben Gergely nagyon jó alany. Hihetetlen szorgalommal veti magát a munkába, a fejlődése pedig szembetűnő. A KSI-s időkben unalomig ismételgetett fonákja és a lábmunkája mostanra már világszínvonalú, így az 1972-es csehszlovák nemzetközi bajnokságra az akkor már párosban világbajnok Jónyer István és Klampár Tibor mellett Gergelyt is magával viszi.
„Ameddig van egy Gergelyem, nincs miért idegeskednem” – jelenti ki nem sokkal később nem kis meglepetést keltve Berczik, így nem csoda, hogy másfél hónappal később a rotterdami Eb-re utazó csapatban is ott van az időközben az egyik kedvencévé váló játékos, de mivel Klampár ínhüvelygyulladás miatt kihagyja a kontinensbajnokságot, Gergely nagy világversenyen csak egy évvel később, az 1973-as szarajevói vb-n szerepel együtt Jónyerrel és Klampárral. Az április 5-i „történelmi” mérkőzésen 5:3-ra győzik le Dél-Koreát, s a Népsport helyszíni beszámolója szerint „a zöldmezes sötét ló ijesztően kezdett, legyőzte Gergelyt. Első vb-jén a fiatal magyar asztaliteniszező nem játszott rosszul, csak megilletődötten”. A csapat a felejthető hetedik helyen végez, az egy évvel későbbi, 1974-es újvidéki Eb viszont a csapatban és egyesben is ezüstérmet szerző Gergelyt már egyértelműen bebetonozza a válogatottba. „Gergely annyit javult az utóbbi időben, hogy a szakemberek lassanként már őt könyvelik el a második legjobb versenyzőnek” – írja a svédekkel szemben elvesztett csapatdöntő után a Népsport, amely az egyesben szerzett újabb ezüst után (a döntőben a csehszlovák Milan Orlowski veri meg) nem győzi dicsérni: „Gergely volt az Eb nagy meglepetése, ha úgy tetszik: ásza. A csapatban Kjell Johanssont, az egyéniben Stellan Bengtssont győzte le, s ami a legjobban tetszett: egy kicsit Klampárnak és Jónyernek is megmutatta, hogyan kell vigyázni a pontokra.”
Egy csapásra ismertté válik, jellegzetes dús bajusza és hajkoronája rendre feltűnik a televízióban, az újságokban. Az 1975-ös kalkuttai vb előtt aztán váratlan esély hullik az ölébe: Klampárt eltiltják.
Már nem ő a harmadik Jónyer és Klampár mögött – egyenértékű velük.
Fürdik a népszerűségben, élvezi az életet, s talán a legjobbkor jön a figyelmeztető jel: éppen a katonaidejét tölti, a névnapján azonban kis ünnepség erejéig kiszökik a laktanyából, de a Szabadság hídnál összetöri a Volkswagen „bogarát”. Fejsérülést szenved, a seregben 30 napos elzárásra ítélik – csak azért ússza meg ennyivel, mert a vérében nem találnak alkoholt. A történtek nem zökkentik ki, továbbra is keményen edz, s már valójában senkit nem lep meg, amikor 1978-ban letarolja Európát: egyesben, a csehszlovák Milan Orlowskival párosban és csapatban is kontinensbajnoki címet szerez, megnyeri az Európa Top 12-t, idehaza pedig az év sportolója választáson a világbajnok tornász Magyar Zoltán mögött a második helyen végez.
A csúcsra ért, de van-e innen is feljebb?
Bomba formában van, joggal reménykedik benne, hogy igen, így hát 1979 áprilisának közepén bizakodva foglalja el helyét Jónyer és Klampár mellett a Phenjan felé tartó járaton...
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 9-i lapszámában jelent meg.)
Született: 1953. június 21., Budapest Sportága: asztalitenisz Válogatottságai száma: 317 (1970–1984) Klubjai: KSI (1961–1970), BVSC (1970–1984, 1986–1987), Volkersdorf (1985–1986), Ceglédi VSE (1987–1990) Kiemelkedő eredményei: 2x világbajnok (páros: 1975; csapat: 1979), vb-2. (csapat: 1981), vb-3. (csapat: 1983), 4x Európa-bajnok (egyes: 1978; páros: 1978; csapat: 1978, 1982), 3x Eb-2. (egyes: 1974; páros: 1982; csapat: 1974), 2x Eb-3. (egyes: 1982; páros: 1980), Európa Top 12-győztes (1978), 9x magyar bajnok (1972–1988) Kitüntetései: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), az európai asztalitenisz Hírességek Csarnokának tagja (2015), MSÚSZ-MOB életműdíj (2019), Zugló sportjáért díj (2014), Budapestért díj (2015), Kőbánya sportolója díj (2018) |