Asztelitenisz-vb: Póta párosban számít jobb eredményre

– Érzi már a nyomást?
– Inkább a nagy várakozást. Majdnem hetven évvel ezelőtt volt legutóbb asztalitenisz-világbajnokság Budapesten, így a legtöbben nemigen tudják, mekkora eseményről is van szó valójában. Mostanában bármerre járok, ismerősök és idegenek is erről kérdeznek, s az ilyen beszélgetések során kiderül, szinte mindenkinek van valamilyen kötődése a pingponghoz. Persze azt is sokan kérdezik, tudok-e jegyet szerezni nekik.

– És tud?
– Nemigen. Az utolsó napokra már telt ház van, de az előzőekre is nagy az érdeklődés.

– A hangulatra vélhetően nem lesz panasz.
– Szerintem sem. Évek óta rendeznek Budapesten world tour versenyt, amelyen jóval kisebb a lelátó, a szurkolók mégis remek atmoszférát teremtettek, most azonban ötezer férőhelyes lelátót építenek a négy centerasztal köré. De a médiaszereplések megnövekedett számából is érezni a felfokozott várakozást, az utóbbi hetekben sok helyre hívtak, azt tapasztalom, rengetegen kíváncsiak a világbajnokságra.

– Nyugtasson meg, azért edzésre is jutott ideje.
– Természetesen. Egy éve már naponta csak egyet edzek, az erőmet, az energiámat igyekszem a lehető leghasznosabban felhasználni, s ugyanígy vagyok a versenyekkel is. Klubomnál, a TTC Berlinnél azokon a meccseken, amikor szüksége van rám a csapatomnak, mindig játszom, az egyéni programomat pedig Bátorfi Zoltán szövetségi kapitánnyal közösen állítjuk össze. Már nem feltétlenül az a cél, hogy mindig minden versenyen elinduljak, a világranglistát is figyeljük, mert az sem mindegy, mikor és hol nyerhetek vagy veszíthetek értékes pontokat.

– Jelenleg a harminckettedik a listán, ez alapján a huszonhetedik helyen emelték ki a világbajnokságon, ami nagyjából a reális elvárást is tükrözi.
– Így van. Amikor meghallják, hogy szeretnék bejutni a legjobb tizenhat közé, sokak arcán csalódottságot látok. Csak a tizenhat közé? – kérdeznek vissza, pedig belegondolva ez kizárólag úgy sikerülhet, ha nálam jobb játékost győzök le, arról nem beszélve, hogy a verseny ezen szakaszában már kínai, japán vagy koreai ellenfél is jöhet szembe. Persze, nyilván mindenki, így én is szeretnék érmet, sőt aranyérmet nyerni, de abban a számban, amelyben legutóbb 1955-ben volt nem ázsiai győztes, erre a minimálisnál is kisebb az esély. Tisztában vagyok vele, hogy nem én leszek az, aki megszakítja ezt a sorozatot, de világranglista harminckettedikként a tizenhat közé jutni óriási eredménynek számítana. Nem tudom, kinek mennyire egyértelmű, de más sportágakkal ellentétben az asztaliteniszben a világbajnokság a csúcsok csúcsa, nincs ennél nehezebb verseny, a mezőny még az olimpiainál is erősebb. Ott például egyesben egy országból csak ketten indulhatnak, a vébén azonban csak kínaiból lesz hat. Ha ilyen körülmények között valaki előrébb tud végezni annál, mint ahol kiemelték, az tényleg bravúrnak számít.

– Párosban viszont kedvezőbb a helyzet. Állandó partnerével, a svéd Matilda Ekholmmal beszélgettek már a világbajnokságról?
– Persze, szóba került. Ő három számban indul, én kettőben, s mindegyiket egyformán fontosnak tartjuk. A párosunkat tizediknek rangsorolták, ami azt jelenti, hogy ha az egyeshez hasonlóan itt is előrébb szeretnék végezni a kiemelési helynél, a nyolc közé jutás lehet a cél.

– Van rá esély?
– Itt sokkal optimistább vagyok. Szerintem jól játsszuk a párost, remekül kiegészítjük egymást, és az is sokat számít, hogy a magánéletben is barátok vagyunk, azaz biztos, hogy az utolsó pillanatig küzdünk majd egymásért és a minél jobb eredményért. Két évvel ezelőtt Düsseldorfban mi voltunk az első kiemeltek, ami ebben a mezőnyben tényleg fantasztikus, azt már senki sem veheti el tőlünk, ám akkor a balszerencsés sorsolás miatt korán kiestünk. Talán most több szerencsénk lesz.

– A nemzetközi mezőnyben kinek a játékát szereti leginkább?
– A férfiaknál a két németét, Timo Bollét és Dimitrij Ovtcharovét. Utóbbiról az a kép alakult ki, hogy kicsit elszállt magától, én viszont azt tapasztaltam, hogy nagyon jó fej, segítőkész ember, a játékát azért kedvelem, mert az enyémhez hasonlóan hangsúlyos a fonákja. A nőknél a gyors asztal fölötti játéka miatt nagyon tetszik a kínai Liu Si-ven. A címvédő és világranglista-vezető Ting Ning is fantasztikus asztaliteniszező, de igazság szerint a balkezesek kevésbé állnak közel hozzám.

– Ha már a kínaiakat említette, elképzelhetőnek tartja, hogy ne közülük kerüljön ki mind az öt budapesti aranyérmes?
– Nemigen. Egy-egy versenyen időnként elcsípik őket, de a világbajnokság más kávéház. Ott általában nem engednek teret még a legnagyobb vetélytársaknak sem.

– A japánok sem lehetnek veszélyesek rájuk?
– Érzésem szerint most nem, bár azt tudom, hogy kicsit tartanak tőlük. Már az is sokat dobna a hangulaton, ha például férfi és női egyesben nem kínai házidöntőt vívnának.

– Mivel győzné meg azokat, akik még hezitálnak, hogy kimenjenek a vébére?
– Az első és legfontosabb, hogy minden szurkolóra szükségünk van, a kritikus helyzetekben sokat segíthetnek a magyaroknak. Biztos vagyok benne, hogy sokan pingpongoztak már életükben, a legtöbbjüknek talán ez inkább hobbisportnak számít, pedig sokkal több annál. Ötéves korom óta erre tettem fel az életemet, rengeteget edzettem, küzdöttem, hogy eljussak oda, ahová eljutottam. Akik már fogtak ütőt a kezükbe, van némi elképzelésük a játékról, a világbajnokságon viszont a legjobbakat láthatják, itt lesz a sportág krémje, testközelből figyelhetik milyen elképesztő megoldásokra képesek az ázsiai és az európai topjátékosok. Mint azt már említettem, a vébé erősebb egy olimpiánál, szóval ilyet élőben tényleg csak nagyon ritkán látni, mifelénk ugyebár legutóbb erre hatvankilenc évvel ezelőtt volt lehetőség. Egy szó, mint száz, ezt a versenyt egyszerűen nem szabad kihagyni.