Atlétika: jó mentora volt – interjú Gyulai Miklóssal

– Miért döntött úgy 2009-ben, hogy belevág a magyar atlétika vezetésébe?
– A 2008-as pekingi olimpia előtt más jellegű vezetősége volt a Magyar Atlétikai Szövetségnek, és az akkori sportvezetőségben nagyon jó személyes kapcsolatom volt a szakállamtitkárral, akivel egy évfolyamban végeztünk a Testnevelési Egyetemen, szívén viselte a magyar sport helyzetét, és próbált is küzdeni érte. Én akkor a Sport Tv-nél dolgoztam, a hazai szövetséghez csak annyi közöm volt, hogy korábban volt egy vitánk a Gyulai Memorial kapcsán, amiben nem tudtunk megegyezni, ezért úgy éreztem, ha ilyen méltatlanul kezelik a helyzetet, nekem nincs helyem a magyar atlétikában. Mivel az államtitkárság sem volt elégedett a munkájukkal, 2008 elején a rendkívüli tisztújító közgyűlés visszahívta az akkori vezetőséget, és egy évre Schulek Ágoston vezetésével átmeneti elnökség állt fel, amelyben alelnök lettem. Így megkaptuk a plusztámogatást, a kiválasztott versenyzők – például Pars Krisztián – meg hozták az eredményt az olimpián.

– És utána hogyan lett önből elnök?
– A következő évi rendes közgyűlés előtt szűk körben jeleztem, hogy elnökként is vállalnám a következő ciklust, s ebben Schulek tanár úr is támogatott, így 2009. április 25-én a küldöttgyűlés megválasztott. Sosem fogom elfelejteni, a megválasztásom után percekkel jött a hír, hogy a kalapácsvető Pars Krisztián nem sokkal korábban megdobta a világ az évi legjobb eredményét, 81.43-at. Ez volt az elnöki belépőm.

MEGBÍZHATÓ CSAPAT KELL

– Anyagilag nem volt mindig ilyen biztos a helyzet, mint most.
– A londoni olimpia után kaptunk egy nagy lehetőséget, de a 2009 és 2012 közötti időszakot is le kellett vezényelni valahogy. Ne feledjük, úgy lett olimpiai bajnokunk, hogy még a kanyarban sem volt az a támogatási rendszer, amely azóta van.

– Eleinte nem kellett ellenszélben dolgoznia?
– Ellenszélben azért nem. „Örököltem” Schulek tanár úr stábját, amely a sportághoz köthető emberekből állt, és egyébként ma is határozottan úgy gondolom, egy adott sportág akkor tud jól működni, ha a vezető testületeiben olyan emberek ülnek, akiknek valamilyen kötődésük van a sportághoz, mert jobban ismerik a közeget. Ennek ellenére az első három-négy évben látszott, hogy a gondolkodásuk más, ami abból fakadt, hogy más generáció voltunk, és emiatt akadtak konfliktusaink.

– Meddig tudtak együtt dolgozni?
– A londoni olimpiáig évi százötven-kétszáz millió forintból gazdálkodtunk, ami 2012 után majdnem egymilliárdra szökött fel. Akkor pontosan tudtam, hogy ezt nem lehet tovább csinálni úgy, ahogy addig, mert nagyobb lett a felelősség, az időpontokat már nem lehetett halogatni, sem a határidőket tologatni. Elkezdtem azon gondolkozni, hogyan tudnánk ezen változtatni, így került képbe Deutsch Péter és Spiriev Attila. Akkor már ott volt velem az öcsém, Gyulai Márton, akivel együtt hoztuk a döntéseket, együtt kellett átformálnunk mindent úgy, hogy a munka folyamatos legyen. Át kellett alakítani a vezetőséget is, amiből voltak kellemetlen beszélgetéseink, de szerencsére jó mentorunk volt, az édesapánk, Gyulai István.

– Mit fogadtak meg az ő tanításából?
– Sok mindent elleshettünk tőle, és talán valamit sikerült is elsajátítani. Mindig azt mondta, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy egy szervezetet kell irányítanom, a legfontosabb, hogy olyan csapatot építsek magam köré, amelyben megbízom, mert tudom, hogy elvégzi a feladatát. Ez nem olyan könnyű, de lekopogom, nálunk sosem csappant meg a bizalom egymás iránt.

A VILÁGBAJNOKSÁGIG TERVEZ

– Spiriev Attila és Gyulai Márton távozásával nem gyengült az elnökség?
– Megváltozott, de nem gyengült. Attila elment, de a háttérből továbbra is segít, ha szükség van rá, és Kámán Bálint személyében jó embert nevelt ki a helyére. Marci sincs itt nap mint nap, de ha úgy vesszük, mégis, hiszen ma már nem kell személyesen jelen lennie, hogy beszélgessünk. Ez a bizalom továbbra is él, és hiszem, hogy senkit sem bántottam meg az eltelt tíz év alatt. Persze voltak kellemetlen döntések, amelyek nem mindenkinek tetszettek, de ha az ember veszi a fáradságot, hogy elmondja ezek okait, mindenki meg fogja érteni. És fontos, hogy e döntések meghozatalakor is tudtam, hogy hosszú távon ez lesz a jó megoldás.

– Indul a következő elnökválasztáson?
– Eredetileg úgy terveztem, hogy legfeljebb három cikluson át csinálom, a tokiói olimpia végéig, mert azt gondolom, hogy bizonyos időnként ezen a téren is meg kell újulnia egy szövetségnek. De amikor megkaptuk a 2023-as világbajnokság rendezési jogát, úgy éreztem, ezt még kutya kötelességem levezényelni. Hogy utána mi lesz, majd meglátjuk. Nyilván utána sem fogunk vonalat húzni, hogy eddig ez volt, mostantól pedig az lesz, mert a sportág vezetőiként nyolc-tíz évre előre kell gondolkodnunk, amiben a vébé is egy állomás, amiből a sportág következő vezetősége építkezhet. Addig azonban még pályázhatunk más világversenyre is, tervben van például egy szabadtéri Európa-bajnokság 2026-ra.

– Vannak már jelöltjei, akik majd át tudják venni az ön helyét?
– Vannak, de neveket nem akarok mondani. Hiszek abban, hogy kell a folyamatosság, már csak azért is, mert ha a világbajnoksággal járó lehetőségeket jól ki tudjuk használni, az a magyar atlétika jövőjét húsz, harminc évre is garantálhatja. Ezért a 2023-as vébé a fő cél, ami számomra nemcsak szakmai, hanem emocionális kérdés is. A családunk ebben a sportágban élte le az életét, és apunak 2005-ben volt már egy vébérendezési kísérlete, aminek kudarca nagyon mély nyomot hagyott benne. Ezért aztán nincs az az erő, amely ezt most tönkreteheti, a szövetség tűzzel-vassal fog küzdeni azért, hogy ez a világverseny úgy legyen megrendezve, ahogy kell.

ÚJRA A NEMZETKÖZI TÉRKÉPEN

– Az elmúlt évtizedben mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy az atlétikai családon belül továbbra is érzem a bizalmat, amely nélkül ez az egész nem működne. Ha nem így lenne, nem csinálnám. Másrészt az ezáltal kialakított rendszer is működik, még ha néha döcög is. A szakmai oldal rendben van, Spiriev Attila rajta tartja az egyik szemét az általa kialakított rendszeren, gazdasági szempontból meg vasszigor uralkodik. A szövetség nemzetközi részéért Marci a felelős, aki már második ciklusát kezdte az európai szövetségben, és jó esélyünk van arra, hogy akár már most szeptemberben, de négy év múlva biztosan tudjuk delegálni a Nemzetközi Atlétikai Szövetségbe is. Az eredményesség ugyanilyen súllyal esik latba, és az elmúlt tíz évben volt olimpiai és világbajnokunk. A korosztályos világversenyeken rendre ott vagyunk a legjobbak között Európában. A berlini felnőtt kontinenstornán sem vallottunk szégyent, és megvan az a patinás egynapos versenyünk, a Gyulai Memorial, amely a magyar atlétikát visszatette a nemzetközi térképre.

– Főleg a létesítményhelyzettel, mert még mindig megvan az a sajátossága a sportágnak, hogy atlétikai pályát március végétől szeptember végéig lehet építeni, a fedett pálya helyzete pedig továbbra sincs megoldva. Próbálunk ütemezéssel segíteni ezen a problémán, de kicsit még mindig úgy érzem, sokan nem értik ennek a jelentőségét. És persze ott van az edzőképzési rendszer kialakítása, ami alapvetően szükséges ahhoz, hogy a sportág előrelépjen. Talán a Testnevelési Egyetem modernizálása végre lehetővé teszi, bár elgondolkodtató, hogy egy alapsportágban tíz éve nem indítanak szakedzői képzést, amire az sem lehet magyarázat, hogy nincs elég jelentkező. Mindig van mivel foglalkozni, egy sportági szakszövetség életében egyik feladat után jön a másik, megállás nélkül. Biztosan nem oldottunk meg mindent tökéletesen az elmúlt évtizedben, de megnyugtató, hogy nem volt olyan nagy volumenű feladat, amelyre utólag azt mondanám, hogy másképp csinálnám.