Ramil Guliyev: Ez az én utam! – interjú

– A 2017-es londoni világbajnokságon aranyérmet szerzett kétszáz méteren. Sajnálta, hogy nem versenyezhetett Usain Bolttal?
– Ha egy olyan sprinter fut az ember mellett, mint Usain Bolt, akkor csak a második vagy a harmadik helyért küzdhet, a visszalépésével azonban megcsillant az esély az aranyra. Pályafutásom során az a szezon volt az első, amikor végre nem volt semmilyen sérülésem, és végre visszajött a versengés érzése is, megtaláltam a saját győztes utamat. Korábban, 2009-ben Berlinben, vagy 2015-ben Pekingben még nem volt esélyem az aranyra, mert a második, vagy a harmadik vonalban voltam, de Londonban kiderült, hogy képes vagyok rá.

– Milyen hatással volt Önre Bolt?
– Ha vele versenyzik az ember, egyfolytában arra gondol, hogy ott fut mellette az, aki már sporttörténelmet írt. Még ma is óriási érzés, amikor a kétszáz méteres világcsúcsáról kérdeznek, és én azt felelhetem, hogy ott futottam mellette az ominózus vébédöntőben. A pályán hozzánk képest ő más szint volt, de sosem lehetett érezni a viselkedésén, hogy világsztár. Sokakat megváltoztat a siker, őt nem.

– Ki a példaképe egy Azerbajdzsánból indult sprinternek?
– Amikor kezdtem, Michael Johnson volt a legnagyobb sztár kétszázon, sokan mondták nekem régen, hogy hasonlóan futok, mint ő, nagyon motiváló volt, hogy egy akkora sportolóhoz hasonlítottak. Aztán jött Bolt, és már ha csak a közelében vagy, akaratlanul is úgy akarsz futni, mint ő. Huszonkét, huszonhárom éves korodtól viszont már nem akarsz hasonlítani senkihez, mert felismered, miben különbözik másoktól a testfelépítésed, a technikád, megtalálod magad és a saját utadat.

– Miért váltott országot 2011-ben, és költözött Azerbajdzsánból Törökországba?
– Úgy éreztem, több kell, hogy előrelépjek. Azerbajdzsánban nem voltak olyanok az edzéskörülmények, de ha profi ként is eredményeket akarsz elérni, lehetsz te bármilyen tehetséges, egyedül nem fog menni, megfelelő háttér kell, komplett csapatra van szükség. 2006-tól kezdve egyre többször edzőtáboroztam Törökországban, ahol mindig örültek nekem, támogattak, a stadionokba például bárki bemehetett edzeni, mindegy, hogy honnan jött. A kultúra és az emberek is hasonlóak, mindenki testvérként kezelte az azerieket, ezért gondolkodtunk el az országváltáson. Törökország nyitott volt, mindent megadott, nekem pedig másképp nem is ment volna, a váltás nélkül nem lehetnék az, aki ma vagyok.

– Hároméves eltiltást kapott érte, 2014-ig. Hogyan viselte?
– Nehéz időszak volt, mert nem indulhattam nemzetközi versenyeken, egy élsportolónak pedig nehéz lelkileg négy éven át versenyzés nélkül edzeni. De ez volt az én utam. Ki tudja, ha nem csinálom végig azt a négy évet, ma talán nem lenne bennem ekkora bizonyítási vágy és nem lennének ilyen jó eredményeim. Úgy érzem, annak idején helyes döntést hoztam, mert most ilyen jó eredményeket érhetek el mindkét hazámnak, Törökországnak, ahol élek, és Azerbajdzsánnak, ahol születtem.

– Ezért hordoz körbe két zászlót a versenyei után?
–Pontosan. Nem tudom, mikor lesz legközelebb esélye egy olyan kis országnak, mint Azerbajdzsán, hogy ilyen nagy versenyeken érmes sprintert állítson ki. Lehet, hogy ez két ország zászlaja, de benne az emberek ugyanolyanok. Az álmom nemcsak az olimpiai érem, legyen akármilyen színű, hanem az is, hogy utána mindkét zászlót körbehordozhassam a stadionban.

– Mekkora volt a feszültség a két ország között ön miatt?
– Eleinte nagy, ezért is kaptam négyéves eltiltást, amire előttem nem volt példa, eleinte én is alig akartam elhinni. Az azeriek és a törökök testvérek, márpedig tudja, hogyan van ez arrafelé: ha gondod van valakivel, az egy dolog, de ha a testvéreddel, az mindig nagyobb probléma.

– Ön a második fehér ember, aki tíz másodperc alatt futja a száz métert. Annak idején miért a kétszázat választotta mégis?
–Miután 2014 elején megműtötték az Achilles-inamat, két évig a fájdalom miatt alig tudtam megcsinálni a feladatokat a rajtgépben, nemhogy a kirobbanni onnan. Százon 9.97-et tudok, ami ma már legfeljebb a döntőbe jutásra elég, én viszont jutottam már be elég döntőbe, köszönöm, inkább éremért akarok harcolni. Kétszázon jóval több esélyem van, ráadásul úgy érzem közben, mintha repülnék, százon pedig a hatalmas erőkifejtés miatt nincs idő élvezni a futást. Persze 9.80 alatti eredményekkel megpróbálnám, de az idő csak telik, és már nem kockáztatok sérülést, a két számmal pedig a sérülés esélye is megduplázódik. Még legalább öt évig versenyezni akarok, és mivel nem vagyok Usain Bolt, aki könnyedén fut és nyer mindenhol, nekem minden energiámat a kétszázra kell fordítanom.

– Mivel szokott kikapcsolni?
– Imádok fotózni, de ez csak hobbi, nem akarok hivatásszerűen foglalkozni vele később. Mostanában egyébként sokat gondolkozom azon, hogy a sportolói pályafutásom után olimpiai iskolát nyitok Törökországban, ahol egymás mellett van iskola, kollégium és stadion. A tudomány és a sport nagyon közel állnak egymáshoz, annyira, hogy szerintem, ha nincs meg a tudás, nincs magas szintű sport sem. Én pedig tenni akarok valami kézzelfoghatót a jövő fiatal török atlétáiért.

– De először sportolóként kellene érmet szereznie az olimpián...
– Tokióban az aranyra is van esélyem, bár a fiatalok nagyon gyorsak, ezért már a dohai világbajnokságon is jó kis műsorunk lesz. Mivel idén a májusi Gyémánt Liga-rajtnál beteg voltam, igazán csak most kezdődött számomra a szezon. Mármint itt, Székesfehérváron.