Usain Bolt első edzője Pablo McNeil, Bobby Brown, Darland Clarke és Christopher Mitchell volt, mert Jamaicában bevett gyakorlat, hogy egy fiatal, tehetséges atléta edzéseit többen irányítják. A patinás amerikai Penn Relays nevű versenyen ő is kezdte megérteni, mit jelent ünnepelt sportolónak lenni, és nagyon tetszett neki az ezzel járó felhajtás. A Nassauban megrendezett 2002-es karibi versenyen nevezték először Villám Boltnak (Lightning Bolt), miután versenycsúccsal nyerte meg a 200 és a 400 métert is, valamint aranyérmet szerzett a 4x400-as váltóval.
„A helyi média már akkoriban is Thunder Boltnak (Mennydörgés) hívott, s ezzel mindig cukkoltak a haverjaim – emlékezett vissza Usain. – De a Villám Bolt becenév egészen más volt, ennek én is láttam értelmét: csak egy villanás, és már el is tűntél. Ahogyan átértem a célvonalon a kétszázas döntőben, a közönség egyre hangosabban skandálta: Villám Bolt! Villám Bolt! Király volt!”
Nem véletlenül nőtt ekkora sztárrá a jamaicaiak szemében, 2002-ben tizenöt évesen nyert aranyat a húsz év alattiak atlétikai világbajnokságán. Igaz, idősebbnek nézett ki, öt centi híján két méter magas volt, de akkor is csak egy tinédzser. Ezen a világversenyen érzett magán először és utoljára nyomást, hiszen rengeteg figyelem hárult rá, mert a vb-t Kingstonban, Jamaica fővárosában rendezték. Egy másik hazai sprinterrel, a nála fél évvel idősebb Anneisha McLaughlinnal együtt a jövő sztárjaként emlegették. Hatalmas súlyt helyezett Boltra, hogy a korosztályos ranglistán övé volt az ötödik leggyorsabb idő a világon, és mivel az előtte álló négy riválisa nem ment el Kingstonba, hirtelen abszolút esélyessé lépett elő.
„Miközben mentünk ki a kétszázas döntőre, a Nemzeti Stadion alagútjában már borzalmasan ideges voltam, amikor meghallottam, hogy a tömeg a nevemet skandálja. Csak tizenöt éves voltam, nem tudtam kezelni a helyzetet. A kezem remegett, a szöges cipőmet zavaromban az ellentétes lábamra húztam fel, és mire visszacseréltem, már nem maradt időm a bemelegítő sprintekre. Azt hittem, ebből katasztrófa lesz” – emlékezett Bolt.
Bár utolsóként robbant ki a rajtgépből, és bevallása szerint az egész verseny olyan volt, mintha lassított felvételt nézett volna, a hazai szurkolók óriási erőt adtak neki, és végül négy métert vert a mezőnyre, amivel a valaha volt legfiatalabb junior-vb-győztes lett.
Még egy, Bolt későbbi pályafutását meghatározó esemény történt: győzelme után ösztönösen tisztelgett a közönségnek, mint egy katona, s a tömeg visszatisztelgett neki. Innentől kedve Bolt folyamatosan viccelődött a szurkolókkal, mert rájött, őket is jó bevonni a győzelme ünneplésébe, hogy érezzék, ők is részesei a Usain Bolt-show-nak. A tinédzsernek aláírások százait kellett kiosztania a verseny után, az emberek egymás sarkát taposva gratuláltak neki, és életében először került az újságok címlapjára.
„Tizennégy éves korom óta képviselem Jamaicát, ezért nagyon hazafias érzelmű vagyok – vallotta be. – Mindig is nagyon szerettem a hazámat, az embereket, és nagyon büszke voltam, ha egy világversenyen aranyat nyertem az országnak.”
Ezután Bolt életében az atlétika került az első helyre a tanulással szemben, a középiskolában mentort jelöltek ki mellé, aki heti két-három alkalommal segített neki a tanulásban. A mentor az akkor még az adóhivatalban dolgozó Norman Peart volt, akivel olyan baráti és bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük, hogy később a menedzsere lett.
A 2003-as ifjúsági világbajnokság már sokkal könnyebb volt neki, hiszen „csak” a tizennyolc évesek között kellett nyernie. Toronymagas esélyesként érkezett Kanadába, amivel ő maga is tisztában volt, ezért a döntő előtti este a győzelmi táncát gyakorolta a tükör előtt. Bár győzött, a tánc végül elmaradt, a haverjai ugyanis el sem mentek megnézni a döntőjét, inkább vásárolgattak a szomszédos plázában, Bolt egyedül meg nem akart táncikálni a közönség előtt. El is ment a kedve az egésztől, négyszáz méteren nem akart rajthoz állni, ezért azt hazudta az edzőinek, hogy hasmenése van. Elhitték neki.
Ebben az évben elhagyta a szülői házat, és a fővárosba, Kingstonba költözött, ahol főállású atlétaként profi lett, négyéves szerződést kötött a Pumával, amely nemcsak a jamaicai atlétikai csapatot szponzorálta, hanem innentől kezdve Bolt egykori középiskoláját is.
„Úgy érzem, a Puma elég olcsón megkapott, végül is én voltam a legjobb junior sprinter a világon. Gyakran ugratom azzal a menedzseremet, miért nem tárgyalt keményebben” – mesélte később nevetve Bolt. Peart olyan lett Usainnek, mint a szülei – a menedzser nem szerette, ha bulizni jár, és sokat ostorozta amiatt, hogy nem él profi sportolóhoz méltó életet, gyorskajákat eszik és kosarazni jár a haverjaival. Az érvelésével csak egy gond volt: Bolt így is legyőzött mindenkit.
Usain Bolt 2004. április 11-én, 17 évesen és 234 naposan 19.93 másodperccel megdöntötte a juniorvilágcsúcsot 200 méteren a karibi játékokon, és a mai napig ő az egyetlen juniorkorú atléta, aki a távon húsz másodperc alá került. Olyan időket ért el tizenhat évesen, amilyeneket az amerikai legenda, Michael Johnson csak húszévesen.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) őt választotta az év feltörekvő sztárjának, bár a 2003-as párizsi világbajnokságon kötőhártya-gyulladás miatt nem tudott indulni. A 17 éves Bolt annyira megijedt, hogy látáskárosodás miatt abba kell hagynia az élsportot, hogy Németországig utazott, hogy meggyógyíttassa magát a világsztárokat kezelő híres Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrttal.
A következő idénye volt a mélypont, a 2004-es junior-világbajnokságon nem tudott indulni címvédőként lovaglóizom-sérülés miatt, az athéni olimpián pedig a negyedik előfutamban csalódást keltő 21.05 másodpercet futott, amivel nem jutott tovább – abban a futamban egyébként a magyar Pauer Géza 21.02-vel legyőzte.
„Nem érdekelt az olimpia, mert tudtam, hogy az egész csak elvesztegetett idő – így Bolt. – Otthon rengeteg kritikát kaptam, mert valami nagy eredményt vártak tőlem, és hiába magyaráztam nekik a sérülésemről, Jamaicában senkit sem érdekelnek a kifogások. Kitalálták, hogy szerintük nem voltam elég elkötelezett.”
Ennek ellenére Boltnak esze ágában sem volt elhagyni Jamaicát. Sorra utasította vissza az amerikai egyetemek ösztöndíjajánlatát, és inkább a kingstoni műszaki egyetemet választotta. Profiként az első edzője Fitz Coleman volt, akivel nem jött ki jól, úgy érezte, túlterheli, amit hátproblémái, lovaglóizom- és Achilles-ín-sérülése is jelzett, és szerinte erre ment rá a 2004-es éve. Nem szerette az edzéseket, mert a tréner rendszeresen hosszabb távokat futtatott vele, és bár jelezte neki az aggályait, hogy szerinte így nem tudja kihozni magából a legjobbat, Coleman nem hallgatott rá.
Ezért 2005-ben edzőt váltott, és a jamaicai csapatot irányító Glen Millsszel kezdett együtt dolgozni, aki korábban a világbajnok Kim Collinst, a világbajnoki ezüst- és bronzérmes Dwain Chamberst is edzette, és aki egészen más karakterű tréner volt. Egyrészt nyugodtabb, másrészt megbeszélte a feladatokat az atlétáival, és együtt döntötték el, mi a jó, s Boltnak éppen erre volt szüksége. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Usain teljesen megbízzon új mesterében.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 23-i lapszámában jelent meg.)
19.93 Usain Bolt Jamaica 2004 20.04 Ramil Guliyev Azerbajdzsán 2009 20.07 Lorenzo Daniel Egyesült Államok 1985 20.09 Noah Lyles Egyesült Államok 2016 20.10 Clarence Munyai Dél-Afrika 2017 20.13 Roy Martin Egyesült Államok 1985 20.14 Tyreek Hill Egyesült Államok 2012 20.14 Michael Norman Egyesült Államok 2016 20.16 Riaan Dempers Dél-Afrika 1995 20.18 Walter Dix Egyesült Államok 2005 |