Gyulai Miklós: A magyar atlétika történetének legfontosabb egy éve előtt állunk

– Huszonkét éve sportkommentátor, tizenhárom éve a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke a legendás Gyulai István legidősebb gyermeke. Gyulai Miklóssal a szakmáról, a magyar atlétika előtt álló legnagyobb lehetőségről, a jövő évi budapesti világbajnokságról is beszélgettünk. Miben más most Gyulai Miklós, mint amikor 2009-ben a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke lett?
– Talán megfontoltabb és körültekintőbb, átalakult az a hév, ami egy fiatal sportvezetőt jellemez, ma már a döntéseimet hosszabb gondolkodás előzi meg. Egykori sportolóként ültem az asztal másik oldalán is, és eleinte elnökként sportolói fejjel gondolkodtam, de mára a kettő „összeért”, ennek megfelelően fogadok el javaslatokat és hozok döntéseket. Egykori versenyzőként a közeget is jobban ismerem, és a többség szerintem értékeli azt, amit az elmúlt tíz évben az érdekükben tettünk. Természetesen nem mindenkinek tetszik minden, ezt el is fogadom, de remélem, ők is látják, hogy minden út Rómába vezet, és mi a sok közül igyekszünk legalább az aszfaltozottat keresni. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy minden ötletünket, döntésünket a magyar atlétika előrelépése érdekében hoztuk.

– Az idei nagyon sűrű éve volt a sportágnak. Hogyan fordul rá a magyar atlétika a célegyenesre, a 2023-as hazai rendezésű világbajnokság esztendejére?
– Teljes lendülettel! Több mint egy évtizede követjük azt az utat, amit elképzeltünk, és ami nem volt sima és nyílegyenes. Közben változtatni kellett, nekem is változnom kellett, de mára olyan szakmai csapat alakult ki, amely pontosan érti, hogy a szövetség vezetősége mit szeretne és hova akar eljutni. Biztató így ráfordulni a magyar atlétika elmúlt évtizedeinek legfontosabb háromszázhatvanöt napjára. A magunk mögött hagyott bizonytalan évek nem voltak szokványosak, de jelentős állami segítséggel sikerült egyben tartani a honi atlétika mezőnyét. Ha az eredményességet nézzük, az elmúlt időszakban lifteztünk: 2021 volt az elmúlt évtized mélypontja, amit idén az utóbbi húsz év legeredményesebb Európa-bajnoksága követett. Ezt csak a sportágon belüli egységgel lehetett végigvinni, és ami előttünk áll, a hazai világbajnokság olyan lehetőség, amire nem volt példa, és nem is lesz jó ideig.

– Hogyan látja, változott a magyar atlétika megítélése azóta, hogy megkaptuk a világbajnokság rendezési jogát?
– Jobban odafigyelnek ránk, érdeklődnek, ami még inkább így lesz az előttünk álló időszakban, és amit jól kell kihasználnunk, egységet kell mutatnunk. Ma már három nemzetközi versenyünk van, az aranyfokozatú Gyulai István Memorial mellett két bronzfokozatú viadal, ami jelzi, hogy elismernek bennünket.

– Versenyzőként sprinter volt. Van kedvenc szakága?
– Amikor elkezdtem kommentátorként dolgozni, egyre több versenyszám kezdett érdekelni, már csak azért is, mert rá kellett látnom mindenre. Ha ki kellene emelnem valamelyiket, akkor a váltókat mondanám, már csak azért is, mert a legnagyobb sikereimet én is abban értem el, egyéniben távolabb voltam a világ élvonalától. Voltunk olimpián, jutottunk be világbajnoki döntőbe, és az 1998-as hazai Európa-bajnokságon éremre is esélyesek lettünk volna, más kérdés, hogy a rutintalanságunk miatt nem sikerült. A váltó jelentősége nagy, mert egyénileg egyre nehezebb az élvonalba kerülni, ugyanakkor egy eredményes váltót össze lehet rakni, ha van hét-nyolc stabilan jól teljesítő atlétád. Elnökségem elején rossz volt látni, hogy nem akadt olyan szakember, aki megértette volna, hogy ehhez egység kell, és átlátta volna, hogy a váltó az egyéni eredményességet is segíti. Most úgy tűnik, megtaláltuk a megfelelő szakembert, és az üzenet is célba ért, hiszen az augusztusi Európa-bajnokságra három váltónk is kijutott.

– Annak idején hogyan csöppent a média világába?
– Aputól azt tanultam, hogy a sportpályafutás egy pillanat alatt véget érhet, és akkor ne maradjak lehetőség nélkül, álljak két lábbal a földön. Néhány héttel az 1996-os fedett pályás Európa-bajnokság előtt megsérültem, és akkoriban indult az Eurosport magyar nyelvű adása, amely a stockholmi viadalt közvetítette. A húgom, Kati gyakornokként dolgozott ott, és felhívott, hogy segítsek, lévén én elég jól ismertem a magyar és nemzetközi mezőnyt. Így kaptam többedmagammal lehetőséget a csatornát vezető Palik Lászlótól és Héder Barnától, fél évre rá pedig már élő adásban közvetíthettem egy bobvilágkupa-futamot, mert az a sportág is közel állt hozzám. Kétezerig így ment a sportolás mellett, közben elvégeztem a Testnevelési Egyetemet is, amikor a kétezer őszén induló SportTv megkeresett és munkát ajánlott. Én pedig elfogadtam, mert tudtam, hogy a sydney-i olimpia után befejezem a pályafutásomat. Immár huszonkét éve lehetek tagja ennek a csapatnak, amiért a mai napig hálás vagyok. Ez a szakma édesapám miatt is fontos nekem, tőle tanultam, hogy arra törekedjek, a laikus nézőnek is tegyem fogyaszthatóvá a látottakat.

– Az első magyar bobcsapat tagjaként milyen a viszonya a téli sportokkal?
– Évente egy-két alkalommal eljárunk síelni, az utóbbi években a két lányommal. Először Ausztriába megyünk a barátokkal december elején, aztán január végén még egyszer, akkor már a fiam, Miki is jön, már ha a jégkorong megengedi. De megértem, mert a síelés sérülésveszélyes, ezért a sportklubok nem szeretik. Sportolóként én egyszer mentem el síelni három napra apuval, amikor már tudtuk, hogy betegséggel küzd, és inkább azért, hogy vele legyek. Talán csak egyszer csatoltam fel a lécet, de olyan büntetést kaptam az edzőmtől és az egyesületemtől, hogy megemlegettem. A bob pedig egy szép kirándulás volt az életemben, sokat kaptam tőle, voltam téli olimpián versenyzőként és vezetőként is.

– Magánemberként milyen Gyulai Miklós?
– Ötvenen túl látom, én is sokat változtam, fiatalon szerettem élni, de három gyerekkel az ember már másképpen látja a világot. Miki, Bori és Fanni tölti ki az életemet, még ha a munkám miatt nem is tudok annyi időt velük tölteni, amennyit szeretnék. A tizennégy éves fiam az Újpest jégkorong-akadémiáján sportol, jó közösségben jó nevelést kap, ami sokat ad egy tizenéves gyereknek, főleg hosszú távon. Mindegyik gyerekben megvan a sportolói véna, viszont kényszeríteni nem fogom őket, a mozgás fontos, de azt már ők döntik el, hogy a sportban vagy az élet más területén akarják megállni a helyüket.

– Milyen a kapcsolata a testvéreivel?
– Mindenkinek megvan a maga élete. Egyik húgom, Julcsi Londonban él a férjével, néha beszélgetünk vagy írunk egymásnak a közösségi oldalon. Katival hetente többször találkozunk, ő Balatonkenesére költözött. Marci négyünk közül a legaktívabb, fiatalos lendülettel menedzseli magát és a magyar atlétikát nemzetközi szinten is, amiben száz százalékig támogatom. Gőzerővel dolgozik a budapesti világbajnokság szervezőbizottságában és az Európai Atlétikai Szövetségben. Apu emlékét igyekszünk ápolni, március 21-én, a születésnapján mennek az üzenetek egymás között, és ha csak időm engedi, kimegyek hozzá az Erzsébeti temetőbe, gondozom a sírt és elüldögélek mellette kicsit. A fényképe ott van az irodámban, és a gyerekeimnek is szoktam mesélni róla, próbálok átadni valamit abból, amit tőle kaptam. Sajnálom, hogy az unokáit nem ismerheti, mert csodálatos nagyapa lenne.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 10-i lapszámában jelent meg.)