Atlétika: Szilágyi Rékát ma is lenyűgözi, ahogy száll a gerely

Vágólapra másolva!

2023.02.01. 11:18

Címkék

A gerelyhajító Szilágyi Réka nemcsak saját maga, de a magyar csapat egyik legjobb eredményét érte el a tavalyi, müncheni atlétikai Európa-bajnokságon úgy, hogy csak az utolsó sorozatban csúszott le a dobogóról. A Nemzeti Sportnak beszélt arról, hogyan élte meg a történteket, elmondta azt is, miért nem lett úszó, és hogy évekkel ezelőtt csak egyetlen centin múlt az élete, de ez sem tántorította el gyerekkori álmától, hogy olimpikon legyen.

– Az atlétikai Európa-bajnokság gerelyhajító-döntőjében az utolsó körig a második helyen állt, végül ketten is megelőzték. Hogyan emlékszik vissza?
– A célom a döntőbe kerülés volt és az, hogy ott a legjobbat hozzam ki magamból, ami sikerült. A fináléban olyan gyorsan történt minden, hogy abban a pillanatban szinte fel sem fogtam, de utólag kettős érzések vannak bennem. Valamilyen szinten persze csalódott vagyok, összességében mégis örültem, ennek talán így kellett lennie. Ez volt az első nagyobb nemzetközi eredményem, és úgy fogom fel, még tanulnom kell ahhoz, hogy megérdemeljem az érmet világversenyen is. Szerintem ez az üzenete annak, ami történt.

– Csak a végén dobtak hatvan méter fölött a riválisok, és akkor sem sokan. Ennek mi lehetett az oka?
– Nagyon befolyásolta a versenyt, hogy jött egy nagyobb eső a müncheni olimpiai stadionban, így csak néhányan tudtak kimenni bemelegíteni. Ez erősen befolyásolta a dobásokat, csúszott a pálya, át voltak ázva a kötések, így pedig nehezebb jó eredményt elérni. Ennek fényében a 60.57-es második dobásom különösen jónak számított, ugyanakkor szinte biztos voltam benne, hogy több riválisom is javít, akiknek hatvanhárom-hatvannégy méter körül van az egyéni csúcsuk, mert az ő kezükben mindig benne van egy hatvan méter feletti dobás, főleg az ilyen téthelyzetekben. Talán az volt kicsit meglepő, hogy ennyit kellett rá várni, és csak a hatodik sorozatra érkeztek meg.

– A közelmúlt után beszéljünk a régmúltról. Az atlétika előtt milyen sportággal próbálkozott?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert különösen boldog gyerekkorom volt. A szüleim mindenben támogattak bennünket a három évvel idősebb bátyámmal, Gáborral, főleg miután már kiskoromban észrevették, hogy jó alkatom van a sporthoz, és sikeres lehetek benne. Általános iskolában úszni kezdtem, és nagyon jól ment, szép eredményeket értem el, de tizennégy évesen, mikor kezdtem a középiskolát, váltanom kellett, mert ahhoz, hogy úszásban magasabb szintre tudjak lépni, Budapestre kellett volna költöznöm, amit fiatal koromra tekintettel a szüleim nem akartak megkockáztatni. Valószínűleg féltettek, és igazuk is volt, hiszen kislányként nem egyszerű megoldani, hogy reggel ötre jársz edzésre, majd suliba, azt követően vissza edzésre.

EGY CENTIN MÚLT AZ ÉLETE
Az elmúlt évtizedben Szilágyi Rékának speciális kapcsolata alakult ki a gerellyel, amely háromszor fúródott bele a testébe, kétszer kórházba is került miatta, egyszer pedig nem sokon múlt, hogy nagyobb baj történjen. „Kétezertizenkettőben, egy edzésen történt, hogy a gerely hat centire állt belém a hónom alatt, az orvosok a kórházban azt mondták, ha még egy centivel előrébb megy, valószínűleg nem élem túl – emlékezett a 27 éves dobóatléta. – Óriási szerencsém volt, mert egy ötforintos nagyságú lyuk volt az oldalamon, amikor bevittek a kórházba, ahol kezelést kaptam, és napokig ott is tartottak. De nem bírtam magammal, elkezdtem bent lépcsőzni, hogy ne essek ki teljesen a munkából.” Meg sem fordult a fejében, hogy ne folytassa, még akkor sem, amikor egy évvel később hason szúrta magát, majd 2017-ben újabb baleset történt, nekifutásnál a bokája aláfordult, így a gerelyt nem elhajította, hanem újra megszúrta magát a hasa alatt, de az erős izomzatának köszönhetően nem történt nagyobb baj.

– Akkor kezdett atletizálni?
– Tudni kell, én már hatévesen elhatároztam, hogy olimpikon akarok lenni, ez volt az álmom, tehát szóba sem jöhetett, hogy ne sportoljak. Az általános iskolában már akkor is jártam atlétikai versenyekre, amikor még aktívan úsztam, futottam, triatlonoztam, de sok más sportággal is megismerkedtem, viszont az atlétika tetszett meg mind közül a legjobban, ezért aztán azt is választottam.

– Mikor adtak a kezébe először gerelyt?
– Az első hetekben kipróbáltam mindent: futottam, ugrottam, dobtam gerelyt, kalapácsot, löktem a súlyt, de a gerely már az első edzésen megtetszett. Jobban, mint bármelyik másik versenyszám, szerettem nézni, milyen szép ívet ír le a gerely, és rögtön eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni. A váltás után az első egy-két év azzal telt, hogy fel kellett vennem a mozgást, hiszen az úszásnál éveken át megszoktam a ciklikus mozgást, de viszonylag gyorsan át tudtam állni, ami abból is leszűrhető, hogy három évre rá Doneckben negyedik lettem az ifjúsági világbajnokságon, és csak két centivel maradtam le a dobogóról. Na, az fájt!

– Mi ment a legnehezebben a gerelyhajításban?
– Amikor az ötszáz grammos ifigerelyről át kellett állnom a hatszáz grammos felnőttre. Az első évben nem volt könnyű, az első juniorévem emiatt nem is volt kiemelkedő, bár a korosztályos világbajnokságra azért kijutottam Amerikába. A következő évben, 2015-ben aztán ráéreztem a hatszázas gerelyre, és negyedik lettem Svédországban a junior Európa-bajnokságon. A tavalyi, müncheni negyedik helyemet leszámítva egyébként erre az eredményemre vagyok a legbüszkébb eddigi pályafutásom során, nemcsak azért, mert sikerült összegyúrni a nekifutást és a dobótechnikát, hanem mert előtte derékfájdalmaim voltak, és sokáig nem éreztem rá a mozgásra úgy, ahogy kellett volna. De az edzőm, Varga Lőrinc megnyugtatott, azt mondta, hogy ne aggódjak, lesz eredménye a munkának, és tényleg szépen meg tudtam csinálni azt, amit megbeszéltünk.

– Az világos, hogy már hatévesen eldöntötte, hogy olimpikon lesz, de mikor érezte úgy, hogy tényleg az lehet?
– Évek óta folyamatosan építkeztünk, és már egy évvel korábban is szépen összeállt a mozgásom, de ez a pont talán 2016-ban jött el, amikor 59.39-et dobtam a montenegrói edzőtáborban. Sőt, az azt követő versenyen hatvan méter fölé jutottam, igaz, néhány centivel sajnos ráléptem a vonalra, így nem volt érvényes a kísérlet, márpedig amit nem mérnek le, az nem számít. Azzal az eredménnyel egyébként a riói olimpiára is kijuthattam volna, de így kellett lennie, akkor még biztosan nem álltam rá készen. Viszont kárpótolt, hogy kijutottam a felnőtt Európa-bajnokságra, Amszterdamba, és válaszolva a kérdésre, akkor éreztem először, hogy erre teszek fel mindent.

– Milyen volt az első felnőttvilágversenye?
– Számomra csupán az volt különös, hogy a példaképeimmel versenyezhettem, azokkal, akiket addig csak tévén követtem. Mivel nem volt még olyan eredményem, ami alapján stabilan döntős lehettem volna felnőttvilágversenyeken, örültem, hogy ott lehetek, kicsit ajándékként fogtam fel, amit tapasztalatszerzésre használhatok.

– Két év múlva edzőt és klubot váltott, ráadásul nem is itthon, egészen Szlovéniáig ment. Ennek mi volt az oka?
– 2018-ban vállfájdalommal küszködtem, és egyszerűen nem láttam belőle a kiutat, nem tudtam, merre induljak el. Lehangolt, és úgy éreztem, egy kis változás kell az életem minden területén, hogy ráébredjek, hol is vagyok, és újra el tudjak indulni. Utólag úgy érzem, megkaptam azt, amiért külföldre mentem, ami hiányzott még az életemből. Megtudtam, milyen egyedül lenni, egyedül megoldani mindent, felnőttem. Három évet töltöttem kint, Andrej Hajnsek volt az edzőm, a vállamat is kint kezelték, és a versenyszámról is sok újat tanultam, többek között azt, hogy milyen teljesen más rendszerben készülni. Jó tapasztalat volt, és azért is jöttem haza, mert úgy éreztem, megtanultam azt a leckét. Biztos voltam benne, ha azt, amit hazahoztam magammal, összegyúrom azzal, ami még előttem áll, abból valami jó is kisülhet. Itthon aztán újra Varga Lőrinccel dolgoztam tovább Szolnokon.

A SÚLYEMELÉST NÉZNI IS HASZNOS LEHET
„Nem vagyok nagy tévés, egyedül a Netflixet szoktam nézni, de a sorozatokat tudatosan próbálom elkerülni, mert szinte függőséget okoznak, és ha megtetszik valami, nem tudok felállni előle. Így maradnak a filmek, amelyeket angolul nézek, de hogy régit vagy újat, az teljesen hangulatfüggő. A sportot persze követem, nemcsak az atlétikát, hanem például a súlyemelő világ- vagy Európa-bajnokságot is, ami azért is érdekel, mert úgy érzem, ez is fejlődésemet szolgálja.”

– Közben 2019-ben még kijutott a dohai atlétikai világbajnokságra. A klubváltás árnyékában mennyire tudott rá felkészülni?
– Az nagyon különleges világbajnokság volt, nemcsak azért, mert az első felnőttvébém volt, hanem mert csak az utolsó pillanatban dőlt el, hogy én is utazhatok. Másfél héttel a rajt előtt a világranglistát nézegetve már úgy voltam vele, hogy nem jutottam ki, letettem róla, és elfogadtam a helyzetet, hiszen senki sem tudott konkrét választ adni arra, van-e tényleges esélyem. Aztán hazajöttem Szlovéniából, és másnap hajnalban jött a telefon, hogy mégis mehetek.

– Ez a kapkodás mennyire nyomta rá a bélyegét a szereplésére?
– Nem jutottam be a döntőbe, de összességében nem panaszkodom, jó erőpróba volt, bár ilyen bizonytalanság után tényleg nagyon nehéz világversenyen jól szerepelni. Mi kezdtük a versenynapot, emlékszem, ész nélkül nyomták a klímát, a call-roomban olyan hideg volt, hogy vagy kabátban üldögéltünk fél órát, vagy be voltunk takarózva. Ilyen izomzattal nem könnyű gyorsasági munkát végezni, de abból is sokat tanultam. Igazából bármilyen versenyből lehet tanulni, és határozottan úgy gondolom, a dohai tapasztalat is kellett ahhoz, hogy a tavalyi Európa-bajnokságon negyedik legyek.

– Másfél éve beváltotta a fogadalmát, és Tokióban olimpikon lett. Olyan volt, amilyennek várta?
– Két héttel a játékok előtte kimentünk edzőtáborozni Tocsigi tartományba, ahol be voltunk zárva, ebédelni sem mehettünk le közösen, mindennap egy kis ételhordóban adták be a szobánkba. Ez rányomta a bélyegét a teljesítményemre, nem is tudtam kihozni magamból a legjobbat, úgy érzem, alulteljesítettem. Maga az olimpiai falu egy fokkal már jobb volt, örültem, hogy végre találkozhatok emberekkel, de szerintem a koncentráció továbbra is hiányzott. Én legalábbis is így éreztem magamon.

NYÚJTÓZKODNI CSAK ÓVATOSAN SZABAD
„A tavalyi, müncheni Európa-bajnokságon történt, hogy a verseny előtt leszakadt az ég, ömlött az eső, és valamilyen tető alatt álltunk, hogy ne ázzunk. Igyekeztem melegíteni, amennyire lehetett, és az egyik kezemmel felnyúltam, hogy kinyújtsam a vállam, kicsit megkapaszkodtam az ernyőben, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy az egészet lerántsam, és az összes víz, ami benne volt, ránk borult, minden táska vizes lett, az enyém is. Utólag a barátnőim mondták, hogy ezt a jelenetet a kamera is elkapta, és mintha azt magyaráznám, hogy »nem én voltam, nem én voltam«. De minden annyira hirtelen történt, hogy ha nem küldik el a videót, nem is emlékeznék rá.”

– Sűrű évek és nagy versenyek állnak ön előtt. Meddig tekint előre?
– Az augusztusi, budapesti világbajnokságnál egyelőre nincs fontosabb a számomra, szeretnék jól teljesíteni. Persze szépen hangzik, hogy a legjobbat akarom kihozni magamból, és akkor azzal elégedett leszek, de azért magamban felállítottam egy szintet, hogy mi számít elégnek és mi jónak. Jövőre olimpia Párizsban, az a következő nagy mérföldkő, úgy érzem, a tapasztalatot már szereztem az elmúlt években, tanultam belőlük, így talán nem túlzott elvárás magammal szemben, hogy a következő három fontos világversenyen, a hazai vébén, a párizsi olimpián és római Európa-bajnokságon szeretnék valami nagyot elérni, nagyobbat, mint eddig. Szeretek tudatosan tervezni.

– Jelenleg Szolnokon edz, de a klubja debreceni, és oda jár iskolába. Hogyan is van ez?
– Tószegen élek a testvéremmel, csak néhány kilométerre Szolnoktól, a szüleinkkel egy utcában, de ő a munka miatt, én pedig a napi két edzés miatt vagyok keveset otthon. Debrecenben egyéni tanrend szerint tanulok az egyetemen, egyébként most adtam le a jelentkezésemet egy másik szakra, ami igazából eddig is érdekelt, de a vírushelyzet miatt nem indították el a komplex rehabilitáció szakot. Egerben már elvégeztem az alapképzést ezen a területen, ez annak a mesterképzése lenne.

– Most mit tanul?
– Jogot, a testvérem hatására, ő terelt kicsit erre, mondván, érdemes legalább alapszinten tisztában lenni ezzel is, de tulajdonképpen csak az volt a célom, hogy elkezdjem a tanulmányaimat és idővel átjelentkezzek oda, ahova szeretnék.

– Marad szabadideje ennyi tevékenység mellett?
– Nem sok, de azért szakítok rá időt. Nagyon szeretem a könyveket és a felnőttszínezőket, más néven mandalákat. Szabadidő- és hangulatfüggő, meddig festek ki egyet, van, hogy egy hónapig is eltart, van, amikor csak néhány óráig. De nemcsak olvasni szeretek, hanem filmeket is nézni, leginkább angolul, angol felirattal, ami kikapcsol és elvonja a figyelmem, mert olvasni kell, így másra helyezi a hangsúlyt. Ha pedig jó idő van, irány strand, általában Szolnokon, a mai napig nagyon szeretek úszni, a víz szeretete megmaradt. De a gerellyel persze nem vetekedhet, az ma is lenyűgöz, ahogy száll.