A magyar atlétika állócsillagai – aranyalbum Bauer Rudolftól Zsivótzky Gyulán át Márton Anitáig

Véletlen, de ettől még igaz: az első újkori olimpián egy magyar atléta volt az első pályára lépő versenyző. 1896. április 6-án a 100 méteres síkfutással vette kezdetét az athéni játékok, s az első előfutam egyes rajtszámát a szám későbbi harmadik helyezettje (holtversenyben), Szokolyi Alajos kapta meg. De amennyire a szerencsén múlt Szokolyi „elsősége”, annyira volt tudatos „forradalmár” a magyar atlétika első olimpiai bajnoka, Bauer Rudolf. Hívhatnánk Rezsőnek is, elvégre a korabeli sportsajtó is ezen a keresztnevén emlegette, ám aligha ez a legfontosabb információ az 1900-as párizsi „olimpiászon” diszkoszvetésben diadalmaskodó magyar sportemberrel kapcsolatban. Sokkalta inkább sikerének különlegessége (azon túl, hogy a magyar atlétikát feltette az olimpiai bajnokok térképére, első európai­ként győzött ügyességi versenyszámban), és persze a dobómozdulatot átalakító újítása, amelyet aztán az egész világ átvett. „Jó füleslabdázó létemre eszembe jutott, hogy füleslabda módra, forgással kellene kidobni a diszkoszt” – mondta el már olimpiai bajnokként a nagy ötletet, amelynek segítségével Párizsban, a Bois de Boulogne magas fáinak lombkoronái között 36.04 méterig jutott. Később viszont már jobbára csak magvakat vetett, nem diszkoszt – a játékok után felhagyott az atletizálással és gazdálkodóként élte mindennapjait.

MAGYAR NŐK A VILÁG TETEJÉN

Mint ahogy a magasugró Csák Ibolya berlini győzelme is kuriózum. Ha négy nappal korábban Elek Ilona nem nyeri meg a tőr egyéni aranyérmét (milyen jó, hogy megnyerte), a magyar sport első női olimpiai bajnokát tisztelhetnénk benne, de természetesen ez mit sem változtat az 1936. augusztus 9-én aratott győzelme értékén. Főleg, hogy a zsúfolásig telt Olimpiai Stadionban egy hazai versenyzőt is megelőzve, drámai „szétugrás” végén diadalmaskodott. A 160 centit csak hárman, Elek, a brit Dorothy Odam és a németek kedvence, Elfriede Kaun teljesítette, a 162 centit viszont mindhárom sportoló egyaránt háromszor leverte. Jött a „hirtelen halál”, vagyis a negyedik kísérlet, amelyet csak Csák Ibolya teljesített.

„A németek azt szerették volna, ha az ő versenyzőjük nyer, s bizony mérgesek voltak, amiért keresztülhúztam a számításukat” – mondta Csák 2005-ben, a 90. születésnapja alkalmából adott interjúban a Nemzeti Sportban. A magyar magasugró 1938-ban az Eb-győzelmet is megszerezte, igaz, a bécsi versenyen eredetileg második lett. Csakhogy kiderült, a győztes német Dora Ratjen – valójában férfi. „Egy versenyen a szálláshelyünkön olyan fürdő volt, amelyben zuhanyzófülkék voltak. Az egyik reggel többen is készülődtünk a mosdóban, amikor valaki mély hangon ránk köszönt: »Guten Morgen!« Azt a sikoltozást, ami ott Dora Ratjen miatt kitört” – osztotta meg a történetet a bajnoknő 65 évvel később a Nemzeti Sport olvasóival.

Ugrószámban – távolugrásban – győzött Gyarmati Olga is. A magyar sport talán legkevésbé ismert, 1956-ban emigráló, s élete utolsó éveit magányosan leélő olimpiai bajnoka az 1948-as londoni játékokon nyert aranyérmet. Különleges, sokoldalú tehetség volt, gátfutásban, távolugrásban, magasugrásban, ötpróbában, sőt dobószámokban is versenyzett. Legjobb eredményeit azonban, noha első magyar nőként futotta 12 másodperc alatt a 100 métert, távolugrásban érte el. És a háborút követő első olimpiai játékokon meg is villant: 569.5 centiméterre „repült”, megnyerve ezzel a versenyt. Ezt az eredményt egyébként a harmadik sorozatban érte el, nem sokkal azt követően, hogy a stadionban átadták az aranyérmet a női tőrben címet védő Elek Ilonának, s az ünnepélyes eredményhirdetés végén felcsendült a Himnusz. Mindez érezhetően feldobta Gyarmatit, aki a verseny végén elárulta, „roppant ideges, izgatott voltam, úgy éreztem, tőlem is győzelmet vártak otthon az eredményeim alapján.” Valóban várták, hiszen azon a tavaszon javította meg a saját országos rekordját 599 centire – ahhoz képest az olimpián kifejezetten visszafogottan teljesített. Gyarmati Olga még részt vett az 1952-es és az 1956-os olimpián is, de egyiken sem tudott hasonlóan kiemelkedő eredményt elérni, majd Melbourne-ből már nem tért haza Magyarországra. Előbb Angliában, aztán az Egyesült Államokban telepedett le férjével. Megözvegyülése után a világtól és hazájától elzárva, szinte remeteként éldegélt 2013-ban bekövetkezett haláláig.

Nincs már közöttünk a magyar atlétika harmadik női bajnoka, Németh Angéla sem: az 1968-ban gerelyhajításban aranyérmet nyerő sportoló 2014-ben, 68 esztendős korában hunyt el. Magasugróként kezdte, aztán a kosárlabdában bizonyított, s vitte egészen ifjúsági válogatottságig. Talán ott is marad örökre a palánkok alatt, ha nem csábítják vissza az atlétikába az igazán jelentős sikerek elérésének lehetőségével. A kecsegtetésből aztán valóság lett, és Németh, immár gerelyhajítóként tett szert világhírnévre. 1968 tavaszán első magyar női gerelyhajítóként 60 méter fölé jutott (60.20 m), majd októberben, Mexikóvárosban, 2200 méterrel a tengerszint fölött további 16 centit javítva legjobbján az olimpiai aranyérmet is megszerezte – szoros versenyben, mert az első és a második helyezett között 44 centi volt csupán. „Nem az lepett meg, hogy nyertem, hanem, hogy senki sem dobott túl, pedig roppant erős volt a mezőny – emlékezett vissza később legnagyobb sikerére. – Ha előtte mondják, el sem hiszem, hogy négy sorozaton át meg tudom őrizni az első helyet.” A legnagyobb sikert egy évvel később „házi döntő” követte: az 1969-es athéni Eb fináléjában nagy csatában győzte le a honfitárs Paulányi Magdát.

NEMZETI SZERÜNK A KALAPÁCS

Egy másik, de csak névrokon Németh nevű gerelyhajítónknak, Miklósnak ugyanakkor nem a szoros csata jut eszébe az olimpiai sikeréről. Az 1976-ban, Montrealban győző magyar klasszis 94.58 méteres, pazar világrekorddal (fél méterrel javította meg a korábbi csúcsot) mutatta meg, ki az úr a háznál – a második helyezett finn Hannu Siitonen gerelye hat és fél méterrel „hamarabb” ért földet. Németh rögtön az első sorozatban állította „Föld körüli pályára” a szert, amivel demoralizálta vetélytársait. „Talán, ha én elsőre nem dobok ilyen nagyot, akkor utánam Hovinen vagy Siitonen bevágott volna egy hatalmasat – idézte a bajnok győzelmi monológját a Magyar Ifjúság. – Nagyon jó kondiban jöttem, és nyerni akartam, enyém lett az arany és becsületszóra mondom, hogy ezt igazságosnak is érzem, mert annyit, de annyit gürcöltem érte.” Németh a visszavonulását követően sem szakadt el a gerelytől: edzőként és sportszerfejlesztőként (a kilencvenes években kialakított, érdes felületű „Németh-gerelyt” később betiltották, az azzal elért, a világcsúcsnál is nagyobb eredményeket nem hitelesítették) igyekszik még mélyebb nyomot hagyni a szakágban. Igaz, Németh Miklósnak a sportági „halhatatlanság” már régóta biztosítva van: nem is csak a világcsúccsal megnyert montreali döntő okán, hanem mert olimpiai bajnok édesapja, a kalapácsvető Németh Imre révén is bekerült a történelemkönyvekbe, mint a sportág első olimpiai bajnok apa-fia kettőse.

És ha már kalapácsvetés: a magyar olimpiai bajnok atléták kereken fele (öt sportoló) e számban diadalmaskodott, hagyományos „nemzeti szerré” téve a kalapácsot. Az első fecske az 1948-as olimpián győzedelmeskedő, már említett Németh Imre volt, aki a második világháborút követő első magyar olimpiai aranyérmesnek vallhatja magát. Sikerének értékét növeli, hogy forradalmasította az addig használt technikát azzal, hogy a forgás megkezdése előtt „leszúrta” a sarkát és a talpát, és így is maradt a dobásig, ezzel gyorsítva fel a kalapácsot. Erre azért volt szüksége, hogy kompenzálja a vetélytársaihoz képest valamelyest gyengébb fizikumát. Londonban bombaformában versenyzett, 56.07 méterrel nyert, de kiegyensúlyozottságát jól jellemzi, hogy a második és a harmadik legjobb kísérletével is olimpiai bajnok lett volna. „Egy kicsit bánt, hogy nem tudtam 57 métert és új olimpiai csúcsot dobni” – elégedetlenkedett a győzelmét követően. Németh Imre háromszor döntötte meg a világrekordot pályafutása során (két ízben a sajátját), az 1952-es olimpián (amelyen harmadik lett) viszont át kellett adnia a stafétát Csermák Józsefnek.

„Mit majrézol, Jóska? Fogod, eldobod 60 méterre, aztán felülsz a dobogó tetejére, hogy el ne lopják!” – biztatta Puskás Ferenc Helsinkiben a jól sikerült selejtezőt követően, és Jóska valóban nem majrézott, hanem követte Öcsi tanácsát. A sportág történetének első hatvan méter fölötti (60.34) dobójaként hozta haza Helsinkiből a világrekordot és az aranyérmet. A tapolcai születésű sportoló egyébként a nemesgulácsi kőfejtő csilléseként dolgozott, mielőtt felfedezték tehetségét – 17 évesen dobta el először a kalapácsot, húszévesen már olimpiát nyert. 1956-ban ő vitte a zászlót a melbourne-i megnyitón, a versenyen aztán ötödik lett. 1962-ben vonult vissza, később edzősködésbe kezdett, s hogy ennél nem is tehetett volna bölcsebb dolgot, azt jelzi, Zsivótzky Gyulát 1968-ban olimpiai aranyéremhez segítette a közös munka.

Pedig Zsivótzky (csupán öt évvel volt fiatalabb a „mesternél”) addigra már túl volt két olimpiai ezüstérmen, a hetvenméteres álomhatáron, egy világcsúcson (a mexikóvárosi indulás előtt aztán megint faragott a csúcsból, csak a miheztartás végett), az olimpiai győzelemhez viszont kellett egy, a dobogó magaslati levegőjét már megtapasztaló „kolléga” segítsége. Talán Zsivótzky ezért tudott Mexikóvárosban az ötödik sorozatban nagyot dobni (73.36 m), s ha csak nyolc centivel is, de megelőzte szovjet riválisát, s ahogy a siker másnapján megjelenő Népsport is írta: „Az »örök második« – végre a dobogó legfelső fokára lépett.”

Zsivótzkyt még két magyar „utód” követte a férfi kalapácsvetés olimpiai dobogójának tetején (2004-ben Annus Adriántól utólag elvették az aranyérmet doppingvétség miatt). 1996-ban a veszprémi születésű, de az Egyesült Államokban tanuló Kiss Balázs az egész idénybeli jó teljesítményét megkoronázva lett aranyérmes, míg 2012-ben Pars Krisztián lett a magyar kalapácsvetés ötödik olimpiai bajnoka, miután Londonban egyedüliként nyolcvan méter fölé jutva (80.59) megnyerte a versenyt. Pars az olimpiai aranyon túl két Eb-sikerre, egy Eb-bronzra és két vb-ezüstéremre lehet büszke, ennél gazdagabb éremkollekciója itthon csak Zsivótzky Gyulának gyűlt össze a kalapácsvető szakágban (három olimpiai medáliája mellett három Eb-érmet is nyert, mindegyik „színből” egyet).

ARANYEMBEREK ÉS VILÁGREKORDEREK

A fenti tíz olimpiai aranyérmesünk jó eséllyel mind felbukkan majd az „Atléták atlétája” elnevezésű, a sportág mindenkori magyar legjobbját megválasztani kívánó sportszakmai „versengésben”, amelyet a Nemzeti Sportban kísérhetnek majd figyelemmel a kedves olvasók. Ahogy a Pars Krisztiánéhoz hasonlóan gazdag éremkollekcióval büszkélkedő Márton Anita is, aki a magyar atlétika első világbajnokaként került be a sportág hazai panteonjába. A szegedi születésű versenyző a 2018-as birminghami fedett pályás vb-n állhatott fel a dobogó középső fokára, miután 19.62 méteres dobásával megnyerte a viadalt. Márton korábban olimpiai bronzot, szabadtéri és fedett pályás vb-ezüstöt, Európa-bajnoki második és harmadik helyet, valamint két fedett pályás Eb-címet „zsákmányolt”, amit aztán 2019-ben még egy fedett pályás Eb-bronzzal egészített ki. (1991-ben nem sok hiányzott Bagyula István rúdugrónknak, hogy meglegyen az első szabadtéri vb-címünk, ám akkor végül a világklasszis ukrán Szergej Bubka nagy csatában legyőzte.)

Az olimpiai és világbajnokokon kívül a legjobbak között kell megemlítenünk egykori világrekordereinket is, különösen azokat, akik olimpiai versenyszámban érték el a világ addigi legjobb teljesítményét. Közülük is az első helyre kívánkozik Iglói Mihály legendás ötvenes évekbeli hosszútávfutó-csapata, amelynek tagjai egy időben némi túlzással akkor döntöttek világrekordot, amikor csak akartak. Vagy ahogy a korabeli mondás járta: „Fiúk, menjünk ki a stadionba, hátha futnak egy világcsúcsot Iharosék.” Az említett Iharos Sándor a magyar atlétika, sőt a magyar sport egyik legkülönlegesebb alakja volt, s mint minden „szabálytalan” zseni, nehezen kiszámítható. 1953 és 1956 között 11 világcsúcsot ért el, 1955-ben hetet. Ebben az évben 1500-tól 5000 méterig valamennyi számban egy időben ő tartotta a világcsúcsot, a Helms Alapítvány Európa legjobb sportolójának választotta. A melbourne-i olimpia nagy esélyesének tartották az 5000 és a 10 000 méteres síkfutásban, ehhez képest minimum földrengéssel ért fel a bejelentése 1956 őszén – nem utazik el az olimpiára. Sokak szerint a formájával nem volt kibékülve, noha júliusban világrekordot döntött 10 000 méteren, mások szerint mentálisan került gödörbe, félt a vereségtől és a forradalom is megzavarta, ám olyan vélemények is akadnak, amelyek szerint azt nehezményezte, hogy akkori barátnője, a gerelyhajító Laczó Ilona kimaradt az utazó csapatból. Iharosból így nem lett 1956-ban olimpiai aranyérmes, és később sem, mert edzője és mentora, Iglói „Náci bácsi” nem tért haza Ausztráliából, nélküle pedig már nem volt képes elérni a csúcsformáját.

De nem tudott nyerni Melbourne-ben a 3000 méteres akadályfutás világrekordját korábban kétszer is megdöntő, Eb-győztes Rozsnyói Sándor sem. Ezüstérmes lett, méghozzá úgy, hogy az első helyen végző brit Christopher Brashert a verseny után lökés miatt kizárták, azonban a zsűri végül mégis az eredeti sorrendet hagyta jóvá, javarészt Rozsnyói vétlenséget igazoló megnyilatkozására alapozva, aki ezért később nemzetközi fair play díjat kapott. Kiemelendő még a világcsúcstartóink közül Tábori László és Rózsavölgyi István, akik 1500 méteren voltak rekorderek, Paragi Ferenc, aki Németh Miklóstól „vette át” a gerelyhajítás rekordját (96.72 m), vagy Mátay Andrea, aki 1979-ben nemcsak fedett pályás Európa-bajnokságot és universiadét nyert, de háromszor megjavította a magasugrás fedett pályás világrekordját.

És ha már Eb! A súlylökő Varjú Vilmos kétszer is megnyerte a szabadtéri kontinensviadalt (1962-ben Belgrádban, 1966-ban Budapesten), ahogy a kétszeres vb-bronzérmes, a nyolcvan métert első magyarként túldobó kalapácsvető Gécsek Tibor is hazai közönség előtt ünnepelhetett, igaz, ő 1998-ban. Fedett pályás kontinensbajnokaink közül meg kell említeni a magasugrásban háromszor is első helyen végző, a lendítő lábán gyakorta cipő nélkül versenyző Major István, az 1978-ban és 1983-ban (utóbbin Budapesten) győzedelmeskedő távolugró Szalma László, valamint az 1980-ban és 1982-ben is az első helyen végző hármasugrónk, Bakosi Béla nevét. Mint ahogy az 1987-es római világbajnokságon 100 méteren döntőt futó, s végül (Ben Johnson utólagos kizárását követően) a 4. helyet megszerző Kovács Attila neve sem maradhat ki ebből a felsorolásból.

Nehéz lesz kiválasztani az „Atléták atlétáját”!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 25-i lapszámában jelent meg.)