Vindics-Tóth Lili: Akár még nagyobbat is lehet álmodni!
– Nem találjuk a szavakat: Európa-bajnoki ezüstérmes lett maratoni futásban. Milyen volt a verseny?
– Még most is az örömkönnyeimmel küzdök, pedig eltelt negyven perc a célba érkezésem óta. Azóta megtudtam, hogy egyéni csúcsot futottam, elképesztően boldog vagyok. Ez az első érmem a felnőttek között, a 2017-ben az U20-asok között mezei futásban nyert Eb-ezüstöm óta az első, bármilyen korosztályban. Már a harmadik maratonimon ekkora sikert értem el, ez egy olyan pillanat, amit nagyon meg kell ünnepelnünk – mondta a 2:27:21-es egyéni csúccsal a finn Alisa Vainio mögött másodikként célba érő Vindics-Tóth Lili Anna.
– Kik azok, akik nélkül ez a világraszóló eredmény nem jöhetett volna létre?
– Szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott. Két ember hitt igazán abban, hogy magyar futóként pont én leszek az, aki odaérek és érmet nyerek valamelyik világeseményen. Az egyikük az edzőm, Wolfgang Heinig, akivel másfél éve dolgozom együtt, a másik a férjem, Vindics Balázs. Ő minden edzésen látott engem és az Eb előtt azt mondta, hogy nem akar jósolni, de szerinte bika erős vagyok.
– Ön is így állt hozzá az Európa-bajnoksághoz?
– Bennem is felmerült a gondolat, hogy miért is ne? Már fiatalon, huszonkét évesen ott voltam az olimpiai döntő közelében, de aztán a felnőtt-világesemények nem úgy sikerültek, mint amit a formám alapján várhattam. Nagyon hálás vagyok, hogy volt bennem akkora akarat és alázat, hogy évekig dolgoztam. Nem láttam, hogy ez idáig fog jutni, elértem az egyik legnagyobb célomat.
– A verseny közben mikor fogalmazódott meg először a fejében, hogy képes lehet elszakadni a többiektől, és mehet az ezüstért?
– Nagyon tapasztalatlan vagyok maratoni futásban. Rengeteg türelmet kellett tanulnom rövid idő alatt, mert a verseny igazából harminc kilométernél kezdődik. Még utána is bármi megtörténhet. Úgy jöttem ide Birminghambe, hogy szeretnék a legjobb tízben zárni, nem tudtam, hogyan megy majd ez a folyamatos fel-le futás. Úgy látszik, az akadályfutó- és mezeifutó-múltam segített, mert a dombokon nagyon erős tudtam lenni, képes voltam nyomni. Próbáltam az egész versenyt úgy futni, hogy pihenni is tudjak, ne legyen feszített. Nyilván mindig reagáltam a támadásokra, aztán az utolsó körben még éreztem magamban erőt, nem akartam az utolsó kétszázra hagyni.
– Mit jelent önnek, hogy már ilyen korán, a harmadik maratoniján Európa-bajnoki ezüstérmes lett?
– Amikor gyerekként odaálltam és elgondolkodtam, mit szeretnék elérni, az egy Eb-dobogó volt. Ezt most elértem. Most, hogy ez megvan, akár még nagyobbat is lehet álmodni! Nagyon remélem, hogy a többi magyar futónak is ad egy motivációt, hogy el lehet jutni ide. Kell hozzá hit, akaraterő, egy jó edző és egy jó csoport.
– Wolfgang Heinig csoportja valóban szép eredményeket mutatott fel ezen a héten.
– Amikor az ember bekerül egy olyan közegbe, amelyben ott vannak a vb-döntős, -érmes, Európa-bajnok edzéstársaim, az extra erőt ad. Miután láttam, hogy Gesa Krause megnyeri a 3000 méter akadályt, Olivia Gürth pedig bronzérmes lesz, én is elhittem, hogy képes vagyok hasonlóra.
– Segítette önt a végén a pályán rövidebb távokon szerzett tapasztalata?
– A végén, amikor már csak néhányan voltunk a bolyban, körülnéztem, mondom, itt én vagyok a leggyorsabb, azonban a maratonin nem mindig tudja ugyanazt a sebességet kihozni magából az ember, mint a rövidebb távokon. Nagy tapasztalatú futókkal versenyeztem, esélytelenként jöttem ide. Viszont tudtam, hogy az edzések alapján jó a sebességem, ráadásul jó szezonom is volt.
– Három teljesített maratoni után hogyan látja, miért ez a táv az ideális önnek?
– Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Az életben nem jutott volna eszembe, hogy ez lesz az. Tavaly októberben futottam le az első maratonimat, Wolfgang előtte januárban, a második-harmadik hosszú futásom után kijelentette, hogy a maratoni lesz az én versenyem. Elég hamar igaza lett.
