Gyarmatosított élmény – Malonyai Péter publicisztikája

A legjobb szlogen, de mindenképpen a kiválóak közé tartozik Peterdi szerkesztő úré, aki a hetvenes években azzal buzdított kocogásra, hogy: A láb mindig kéznél van. 

A mottó igazságát annak idején, kezdőként sokan megtestesítettük, lévén az az elv, hogy a futáshoz elég egy trikó, egy gatya meg egy cipő. Hogy milyen, nem törődtünk vele, nem is tudtuk, hogy van más, mint amilyet „tornacipő” elnevezéssel az iskolai órákon viseltünk, az igényesebbek fehér teniszcipőben, az átlag kék vagy barna „dorkóban”, néhányan az igazi kincsnek számító csehszlovák magasszárúban. Már tíz éve futottam, amikor először fogtam a kezemben igazi márkás edzőcipőt, rögtön vettem is egyet az öttusázóktól, itt tényleg megáll a felkiáltás: ég és föld!
De ez már azután volt, hogy megrendezték az első, mindenki számára meghirdetett amatőr versenyt, nem véletlen, hogy kocogónap volt az elnevezés. A Magyar Rádió volt a főszervező, a múzsa pedig a már akkor legendás Monspart Sarolta. A pályát a Szabadság-hegyen, a Normafa turistaház és a János-hegyi libegő között jelölték ki, a turistajelzés szerint 2.1–2.5 kilométer a táv, ugyanis a nagy hírverésben csak a rajt és a cél helyét jelölték ki, a távolságot nem jelezték.

Egyébként is gyerekcipőben járt még a szervezés, jellemző, hogy az egyetemen leadtunk egy csoportos nevezést, ám a rajtnál nem találták, így újra fel kellett iratkoznunk. Ugyanakkor az a megtiszteltetés ért, hogy a Népsport tudósítója megszólított. „Szeret futni?” – tette fel a frappáns kérdést, a válaszom hasonlóan szellemes volt: „Azt hiszem igen, hiszen hetente ötször is futok.”

Aztán jött a rajt és… És függetlenül a korcsoportoktól akkora tülekedés, tolakodás kezdődött, hogy a szabálykövetők csak kapkodták a fejünket. Árkon-bokron, lejtőket, emelkedőket az erdőn keresztül levágva tülekedett a magyar a cél felé, nem utolsósorban azért, mert a jobb helyezést elérők gazdagabbak lettek a biztosító szóróajándékaival teli reklámszatyorral… A mezőny már majdnem a célba ért, amikor a tudósítás szerint (én nem emlékszem rá) „közlik a hangszórón: »Akik elkéstek vagy később kaptak kedvet a kocogáshoz, azok számára a végén – korhatár nélkül – még egy futamot indítunk«.”

Amatőr volt minden. Én is, miközben azért lassan megtanultam, hogy nem mindegy a felszerelés, Mezey György a közös margitszigeti futásainkon (is) a fejembe verte, hogy a cipőnél meg a napszemüvegnél a minőség a legfontosabb. Meg sok más, ami mániájává válik a futónak, a színes cipőfűzőtől az okosóráig. Futottam hat maratonit, túl vagyok egy Bécs–Budapesten, a (hivatalos) félmaratonikból is akad nyolc, mellette Vivicitták, sőt Komárom–Komárnók (páratlan évben: Komarno–Komárom). Nem dicsekvésből írom (miközben büszke vagyok rá), hanem azért, mert a versenyek által végigkövethettem, hogyan telepedtek rá üzletágak arra, hogy a láb mindig kéznél van. 

Mert az amatőr versenyek üzletté váltak, a népszerűségük növekedésével párhuzamosan. Egyszerű: a tömeges részvétel önállóan értékesíthető szolgáltatássá és reklámfelületté vált. A futó nevezést vásárol, a szponzor pedig megjelenést és hozzáférést az indulókhoz. A változás fokozatos volt, amire bizonyíték, hogy az 1970-es első New York-i maratonin 127 nevező volt egydolláros nevezési díjjal és ezer dolláros költségvetéssel. Hat évvel később (1976) már a város öt kerületén át haladt a 2090 induló. A nevezési díj egyre inkább a szolgáltatás árává alakult, a futó ma jellemzően egy csomagért fizet: kijelölt és biztosított útvonal, időmérés, frissítés, egészségügyi háttér, eredménylista, póló, befutóérem. 
Mi, magyarok az úttörők közé tartozunk, már az 1980-as években összekapcsolódott a szabad­idősport és a támogatás. Az 1984-es első maratoni az IBUSZ névszponzori közreműködésével jött létre. A nevezési díj összege nem lelhető fel, de nem lehetett túl nagy összeg, hiszen ugyanabban az évben a Futapestért (7 km) 20 forintot kellett fizetni, ám a Képes Sportból kivágott szelvénnyel ingyenes volt.
Fordulópontnak számít 1993, amikor megalakult a Budapest Sportiroda (BSI). A honlapon olvasom: „Kocsis Árpád és Máth István alapítók célja: nemzetközi szintű futóversenyek meghonosítása Magyarországon. Egy szervezet, egy misszió: a mozgás legyen mindenkié!”

Az írás aktualitása, hogy a hétvégén újra a miénk a Budapest-maratoni, ám rögtön hozzáteszem, hogy a zászlóbontásnál meghirdetett „mindenkié” kissé csalóka. A „majdnem mindenkié” kitételre változtatnám.

Két oka is van. Az egyik a nevezés. Nem olcsó. Ki tudja, hányféle kedvezmény jár ezért vagy azért, de ez idén alapból 28–39 ezer forint az előnevezés időpontjától függően, helyszínen már 47 ezer. Nemzetközi összehasonlításban olcsó a budapesti kaland, Párizsban forintban 62 ezer, Berlinben 75.5 ezer, Tokióban 84.5 ezer, Chicagóban 95.5 ezer, New Yorkban 132 ezer, Londonban 101 ezer ez a tétel. Idén már túl vagyunk Párizson és Londonon, így náluk a 2027. évi árak szerepelnek.

Ugyanakkor nem hanyagolható el, hogy a budapesti futóversenyeknek idegenforgalmi haszna is van. Egy közlés szerint a külföldi nevezők csaknem 4 milliárd forintot költenek el négy nap alatt (ennyiben számolták az ittlétet), s több mint 100 ezer vendégéjszakát. A pénz elsősorban szállodákhoz, éttermekhez, üzletekhez, közlekedési és turisztikai szolgáltatókhoz kerül. Egy futó több éjszakára érkezhet, családtagokat hozhat, és a versenyen kívül is költ. És van tovább, hiszen közzétett becslés szerint a BSI bevétele az elmúlt évben 37.7 százalékkal nőtt, a nyeresége pedig több mint kétszeres lett, a teljes bevétel csaknem öt százaléka. Üzletileg így van jól, ha már pénz, legyen belőle minél több. És lesz is, hiszen New Yorkban például a rendezők éves bevétele 160.1 millió dollár volt, a kiadás 133.9 (át sem számítom forintba), a cég viszont nonprofit, azaz tilos a haszon magántulajdonosi kisajátítása, magyarán, ami pénz marad, visszaforgatják a rendezvényekbe.

Rögzítem, hogy nem a rendezők bűne, hogy üzletelnek, a világ olyan, hogy egyre inkább minden áruvá válik. A témának jelentős elméleti alapjai vannak. Jürgen Habermas német szociológus egyenesen az „életvilág gyarmatosításáról” beszél. Esetünkben a közös futásnál a résztvevőből ügyfél lesz, a találkozásból pedig megvásárolható szolgáltatás. Amelynél nem válogathatsz, hogy mit akarsz belőle, és mit nem. Engem például a folyamatos dobolás, az itt-ott felbukkanó önmegvalósító utcazenészek rendre a sírba kergettek, vallom, hogy futás közben, főként maratoninál (42.195 km) a belső béke a fontos, ami kizárja a csinnadrattát. Amikor én futottam, még hiányzott, így lehetett katartikus élmény a célba érkezés, nem szégyellem, hogy elsírtam magam.

Mert a maratoninál nem az idő a lényeges, hanem hogy teljesítsd a távot. És itt jön, hogy miért csak „majdnem mindenki” lehet részese az élménynek. Az ok a szintidő, ami szabadidős futásnál nálam fogalmilag kizárt. Budapesten 5:30 óra alatt kell teljesíteni a 42.195 kilométeres távot, ez azt jelenti, hogy átlagosan 7:49 perces kilométereket kell futnia egy indulónak ahhoz, hogy ne tegyék fel a záróbuszra, s megszégyenítsék azzal, hogy áthúzzák a rendszámát. 

Ha a nevezésnél mi vagyunk a legolcsóbbak, itt a leginkább szűkmarkúak, hiszen szintidőben Párizs (6 óra), Berlin (6:15), Chicago (6:30), Tokió (7:00) és London (8:00) is nagylelkűbb. New Yorkban például 7 órán keresztül él a biztosítás (10:30 perces ezrek), de a lassúbbak a járdákon haladva bármikor célba érhetnek. Ha este 22 óráig megteszik, hivatalos eredményt és érmet kapnak.

Itt tartunk. Miközben a lényeg nem változik: a láb mindig kéznél van.

Szerencsére.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!