Ahogy mi megéltük: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Emlékszem, 2017-ben azzal győztem meg a főnökeimet a Nemzeti Sportnál, hogy nekem a helyszínről kell tudósítanom a londoni atlétikai világbajnokságról, hogy a súlylökő Márton Anita és a gátfutó Baji Balázs is ezüstérmet szerzett az előző évi amszterdami Európa-bajnokságon, és higgyék el nekem, jó esély van arra, hogy Márton vb-érmet szerez, Baji pedig bejut a döntőbe. Mind a kettő óriási dolog lett volna, úgyhogy azt a választ kaptam: menjek csak, hiszen mikor, ha nem most, nem igaz?

Bevallom, az előző évben olimpiai bronzot szerző Márton vb-érmében biztos voltam, de tudtam, szorítani kell azért, hogy Baji Balázs bejusson a 110 méteres gátfutás döntőjébe, hiszen a sprintszámokban különösen erős a világbajnoki mezőny, és nüanszokon múlik a siker. Röviden: mindennek össze kell jönne.

Balázzsal kapcsolatban egyébként volt egy kis lelkiismeret-furdalásom amiatt, ami még a márciusi, belgrádi fedett pályás Európa-bajnokságon történt. Remek formában volt, de kiugrott, ezért kizárták, én meg éppen ott kolbászoltam a pálya szélénél, és ahogy jött le, tapintatlanul azonnal rákérdeztem, hogy nem beszélhetnénk-e arról, ami történt. Széttárta a karját és csak annyit mondott: „Szabolcs, mégis, miről beszéljünk?”

De szerencsére túltette magát a csalódáson, ésnyáron elképesztő időket futott, többek között júliusban 13.15-ös országos csúcsot a székesfehérvári Gyulai Memorialon. Így augusztusra az a helyzet állt elő, hogy kirobbanó formában volt, ezért bármennyire is izgulni kellett, kicsit csalódott lettem volna, ha Londonban nem jut be a fináléba…

A helyszínen még jobban elkezdtem izgulni érte, de csak azért, mert egyre jobban reménykedtem és egyre inkább úgy éreztem, Balázs megérdemelné azt a finálét. A brit fővárosban olyan összeszedetten versenyezett, amilyet sem addig, sem azóta nem láttam tőle, pedig rengeteg futását láttam itthon és külföldön. Olyan magabiztosan mozgott, olyan higgadt volt, amikor beszélgettünk, hogy kicsit úgy tűnt, mintha kettőnk közül csak én izgulnék, ő nem.

Az előfutamában csak a jamaicai Omar McLeod volt jobb nála, aki a vb legnagyobb esélyese volt, és végül meg is nyerte. Baji mindenkinél gyorsabb volt az elődöntő futamában, és 13.23-mal ért célba, ami után tulajdonképpen én is megnyugodhattam volna, hiszen teljesítette, amiért Londonba jött. De csak még jobban elkezdett izzadni a tenyerem, mert éreztem, ilyen formában itt akár az érem is összejöhet.

Persze ha bárki megkérdezte volna, babonából csak hümmögtem volna valamit arról, hogy jó eredmény a középmezőnyben végezni, és már ez is szép, bla-bla-bla…, de este már elemezgettem a hotelszobámban, hogy McLeod és az orosz Szergej Subenkov ugyan nem megelőzhető, de a többiek – Garfield Darien, Aries Merritt, Shane Brathwaite, Orlando Ortega és Hansle Parchment – ott és akkor semmivel sem voltak jobbak nála.

Aztán a döntőben nagyon gyorsan történt minden. Megijedtem, amikor az első két gátba kicsit beleakadt, így a mellette futó Darien Balázs elé került. Sőt, a francia még az utolsó gáton is vezetett, de Balázs valami hihetetlen hajrát vágott ki, és bár nem a síkforma az erőssége, az utolsó gát és a célvonal közötti tizennégy méteren Darien elé küzdötte magát. Ez persze nem derült ki számomra azonnal, legfeljebb éreztem, csöndben vártam a visszajátszást és a célfotót, szerintem vagy fél percig nem vettem levegőt, miközben a kijelzőt frissítgettem, mire végre kiderült, hogy Bajinak két századdal jobb lett az eredménye, így övé lett a világbajnoki bronz!

Vagy fél percen keresztül ugráltam a levegőbe bokszolva, a világ minden pontjáról érkező kollégák némán, az őrülteknek kijáró tisztelettel figyelték, mit bohóckodik itt ez a magyar srác. De nem kértem elnézést senkitől, elvégre szemtanúja voltam a magyar sporttörténelemnek, ami ugye elég ritkán történik meg, úgyhogy ez férjen már bele.

A zászlóval a nyakában fél óra múlva érkező Baji a nyakamba borult ott az interjúfolyosón, és mind a ketten úgy tettünk, mintha nem lennénk elérzékenyülve, pedig de. És végre én is meg tudtam bocsátani magamnak a belgrádi faragatlanságomért.

Aznap este nem tudtam aludni, de nem is akartam. Kezdődött azzal, hogy az utolsók között hagytam el az olimpiai stadiont, de nem szálltam buszra, hanem gyalog mentem a motelemig, ami három és fél kilométerre volt. Stílusosan, angol sörrel ünnepeltem, de az egész szürreálisak tűnt. Pont én, pont most, pont ott? Hiába láttam az egészet a saját szememmel, még másnap sem akartam elhinni.

Pedig szemtanúja voltam a legendás Usain Bolt utolsó futásának, sőt, beszélhettem is vele, mégis Baji Balázs volt az, aki felejthetetlenné tette számomra a 2017-es világbajnokságot.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával