Béres Ernő 1928. július 30-án született Miskolcon. A közép- és hosszútávfutó az 1952-es helsinki olimpián országos rekorddal a hetedik helyen végzett 5000 méteren, az 1951-es berlini főiskolai világbajnokságon 1500-on második volt.
„A futás a test és a lélek boldogsága – mondta Török Ferenc Győzelmek és emlékek szöges cipőben című, 2020-ban a Nagy Béla Program támogatásával megjelent könyvében, amelyben a szerző Béres és az ugyanabban az esztendőben született – tavaly elhunyt futó – Szabó Miklós alakját örökítette meg.
Gyorsaságára úgy figyeltek fel, hogy iskolájában a tanítónő megkérdezte, ki tud a leggyorsabban kenyeret és felvágottat hozni neki a közeli boltból. A kis Béres Ernő volt az, akkor még nem tudta, hogy a korszak egyik legnagyobbjára, Emil Zátopekre is így figyeltek fel – csak őt szalámiért szalajtották... A könyvben ő maga mesélte, egyik reggel elmaradt a tanítás előtti mise, helyette a testnevelő tanár futást vezényelt. Béresnek olyan jól ment, hogy 1942-ben benevezték egy mezei futóversenyre a Váccal szemközti Pokolszigetre. Itt nyerte meg első érmét, egy bronzot.
Így kezdődött!
A válogatottban 16-szor szerepelt, hatszor nyert magyar bajnokságot, három távon volt országos csúcstartó.
A Béres Ernő, Garay Sándor, Rózsavölgyi István és Iharos Sándor alkotta 4x1500 méteres váltó 15:29.2 perccel világcsúcsot állított fel 1953. szeptember 23-án a Népstadionban. Béres Garay után futott a stafétában, őt Rózsavölgyi és Iharos követte, a kvartett régi világcsúcsot egy másodperccel javította meg (15:30.2 Gefle IF, Svédország 1949).
Versenyzői pályafutásának befejezése után a BEAC-ban edzősködött, volt a magyar szövetség szakmai vezetője. Több mint 66 éven át tevékenykedett versenybíróként, még az elmúlt évben is közreműködött néhány viadalon célbíróként. Nagy álma volt, hogy ott lehessen az augusztusi budapesti világbajnokságon – a szervezőbizottság szerette volna, ha fut egy tiszteletkört –, ám második combnyaktöréséből nem épült fel