Paolo Maldini

Paolo Maldini - AC Milan

nemzetisége:
olasz
126/7
születési hely:
Milánó
ideje:
1968.06.26..
pozíció:
balhátvéd, középhátvéd, bal oldali védekező középpályás
magassága:
187 cm
súlya:
85 kg
korábbi klubjai:

sikerei:
BEK (1989, 90, 94)- és BL (2003)-győztes, Világkupa-győztes (1989, 1990), olasz bajnok (1987/88, 1991/92, 1992/93, 1993/94, 1995/96, 1998/99, 2003/04) és kupagyőztes (2003), olasz Szuperkupa-győztes (1989, 1992, 1993, 1994, 2004), európai Szuperkupa-győztes (1989, 1990, 1995, 2003), világbajnoki ezüst (1994) - és bronzérmes (1990), Eb-ezüstérmes (2000), Bravo-díjas (1989), bronzlabdás (1994, 2003), a FIFA szavazásán a világ második legjobb játékosa (1995), az Év játékosa az El País szerint (1994), ötödik a FIFA Év játékosa-szavazásán (1994), Onze Mondial: az Év harmadik legjobb játékosa (1995), hetedik a FIFA Év játékosa-szavazásán (1996), az Eb All-Star-válogatottjának tagja (1996, 2000) , kilencedik a FIFA Év játékosa-szavazásán (2003, 2005), a World Soccer szavazásán a világ legjobb játékosa (1994), az év csapatának tagja a Serie A-ban (1994, 1995, 1996, 1998, 2000, 2003), a FIFA-világválogatott tagja (2002), az Év csapatának tagja az ESM szerint (1995, 1996, 2000, 2003), az Év csapatának tagja az Onze Mondial szerint (1991, 1992, 1993, 1994, 1995, 1996, 2003), az Év csapatának tagja az uefa.com szerint (2003, 2005)

Paolo Maldini a mára már kihalt klubhűség példaképe, aki 16 évesen debütált a profik között, és soha, még pletyka szintén sem merült fel hogy egy másik klubba igazolna! Nem sok ilyen futballista szántja korunk futballpályáit...

Még valamikor a középkorban, 1984-ben mutatkozott be a Serie B küzdelmeiben egyetlen mérkőzés erejéig, majd a következő évben, immár a Serie A-ban az Udinese (Zico csapata) ellen a legjobbak között is megmutatta magát. A legutolsó bajnoki fordulóban került sor a debütálásra, de 17 éves korától már alaptagnak számít a vörösöknél - bizony, immáron több mint 20 éve! (A fiatalabbak kedvéért: a milánóiak azért játszottak a második osztályban, mert bundázás miatt kizárták őket - nálunk anno a Honvédot meg szépen kimosták... Talán ezért is tartunk ott, ahol?) Az edző, aki a pályára küldte, a klub legendája, a svéd Nils Liedholm volt, aki annak idején még együtt nyert BEK-et Paolo papájával. 1986-ban érkezett az egyesülethez a multimilliárdos Berlusconi és a csodaedző Arrigo Sacchi, s hősünk 1987-ben már bajnok is lett a csapattal! Két gólt is szerzett a fiatal balhátvéd, aki ekkor már a korosztályos nemzeti csapatok oszlopos tagja volt. A nagyválogatottban a jugoszlávok elleni 1-1-gyel esett át a tűzkeresztségen, s csak a pelyhesállúak okulására az akkori olasz csapat: Zenga - Bergomi, F. Baresi, Ferri II, Maldini, Donadoni, Giannini, De Napoli, De Agostini, Ancelotti, Mancini, Vialli, Altobelli; szövetségi kapitány: Vicini. Hihetetlen jó játékosokkal léphetett pályára Németországban az 1998-as Európa-bajnokságon, s a megható emlék: egyszer a másodedző kihívta őt a partvonal mellé, átölelte és megmutatta, mit is tegyen - ő volt Cesare, a papája, aki a Milannal sokszoros bajnok és BEK-győztes volt.

A Milanban együtt játszott Massaróval, Tasottival, Ancelottival (mai edzőjével) s a későbbi aranycsapat tagjaival: Gulittal, Rijkaarddal, van Bastennel, Donadonival, Gallival, Baresivel... Egy év múlva megvédik bajnoki címüket s tavasszal a Nou Campban elhódítják a BEK-et a román Steaua 4-0-s legázolásával (Gullit 2, Van Basten 2), majd az Európai Szuperkupát (a Barca ellen), az Olasz Szuperkupát (Sampdoria) és desszertként év végén a Világkupát (National Medellin)! Közben nagy csalódások is érik az időközben a világ legsármosabb focistájának választott s néha modellkedő Paolót: 1990-ben, a hazai rendezésű VB-n csak a harmadik helyet szerzik meg; az argentinok Maradona és Caniggia vezérletével kiverik őket. Pedig remek kis csapat volt ez: a fent említetteken kívül Vialli, Roby Baggio, Squillachi rúgta ott a bőrt. De tovább folytatódott pechszériája amikor 1991-ben a Marseille a BEK negyeddöntőjében nagyon megverte őket - az olaszok mérgükben a bíró (vélt) műhibája miatt levonultak a pályáról, ezért egy esztendőre kizárták a Milant a nemzetközi versenyekről. Mindenestre otthol vigasztalódtak: az új mester, Fabio Capello vezérletével veretlenül lettek olasz bajnokok és ebben nagy szerepe volt Maldininek, akit ekkortól már a világ legjobb balhátvédjeként emlegetnek, egészen Robbie Carlos 1998-as feltűnéséig - ám az 1992-es EB-re óriási meglepetésre nem jut ki a squadra azurrával! 1993-ban magasba emelheti harmadik olasz Szuperkupáját, majd az Arsenal ellen harmadik Európai Szuperkupáját is, s természetesen a bajnoknak járó kupát is.

Ám a BEK fináléjában az OM útjukat állja, 1-0-re legyőzvén őket. Mentségére szóljon, olyan spílerek voltak a francia csapatban, mint Barthez, Eydelie, Deschamps, Boksics, Sauzée, Völler vagy a gólt szerző ghánai Basile Boli. 1994-ben otthol kárpótolták magukat a menetrendszerű bajnoki címmel, a scudettóval, majd tavasszal felértek a csúcsra: a BEK-döntőben 4-0-ra lemosták a Barcelonát Massaro 2, Szavicsevics és Desailly 1-1 góljával - ez már a holland tulipánok nélküli Milan volt. Pedig a katalánokat Ronald Koeman, Romario, Sztoicskov, Beguiristain, Julio Salinas, Baquero és Zubizarreta fémjelezte! Nyáron újfent szomorkodhatott, mert a világbajnokságon Roby Baggio vezérletével eljutottak a döntőig, de ott a brazilok a büntetőpárbajban jobbak voltak, ráadásul Franco Baresi, a példaképe hibázta el az első, a VB-t végigremeklő Baggio pedig az utolsó tizenegyest... 1995-tel sem volt szerencséje: bár a "végre valaki megmutatja Maldininek"-párharcot megnyerte a libéria Weah-val szemben a PSG-s duellben, de a döntőben szánalmasan lassúnak tűntek Costurtával a Kanu-Kluivert-Litmanen-féle ajaxos csatársor ellen - így legalább régi harcostársa, az Ajax-csapatkapitány Frank Rijkaard BL-serleggel búcsúzott. 1996-ben még megnyerték a bajnokságot de ezután egy hosszú szünet következett: bár összevásárolták a fél világot, ez a generáció semmit sem nyert az egy árva scudettón kívül! Pedig remek gruppa volt: Kluivert, Davids, Reiziger, Bogarde, Papin, a kis Laudrup, Boban, Szavicsevics, Rossi, Costurta, Albertini, a média által Aranylabdáig felfújt Weah, Vieira, Simeone, Ziege. Apropó, Ziege: amikor a német bal oldali védő ás középpályás oda igazolt, Maldinit egy pár mérkőzésen kipróbálták jobb oldali középpályásként, de belátták, ő is, a csapat is jobban jár, ha marad a kaptafánál...

Az azurrik között továbbra sem szerezte meg az áhított aranyérmet: 1996-ban az EB-n váratlanul kiesnek a csehek ellen, majd a 98-as VB-n a házigazda franciák elleni negyeddöntőn a 11-espárbajban zúgnak ki (szegény di Biagio akkora kapufát lőtt, hogy a félpályáig pattant ki a labda). Itáliában minden könnyebb volt: hosszú szünet után az Udinésétől elcsábított új edzővel, Alberto Zaccheronival végre ismét a Milan nyerte meg a Serie A-t (16. alkalommal). Bobanék a bajnokság záró hét mérkőzését sorozatban megnyerték és így az utolsóelőtti fordulóban megelőzték a címét már ünneplő Vieri-Verón-féle Laziót. Bierhoff, Sevcsenko, Leonardo, Abbiati, Helveg voltak a meghatározó emberei a scudettónak, ő, Costacurta és az örökifjú Albertini maradtak meg a régi gárdából, no meg a kispadon Rossi. A 2000-es EB is balszerencsés volt számára: az egykori kapus, Dino Zoff kapitány új posztot talált ki számára, a három középső védő (Nesta, Iuliano, Cannavaro) mellett afféle bal oldali középpályást játszott - remekül bizonyított a kora miatt károgóknak. A döntőben aztán az egészen odáig zseniálisan, szinte transzban védő Toldo egy pillanatra kihagyott, s a hosszabbítást a fiatal franciák jobban bírták. A 2001-es szezonja ráment egy csúnya térdsérülésre, de felépülése után visszaverekedte magát a válogatottba, ám 2002 jött a menetrendszerű csalódás: bukás otthol, bukás a BL-ben, s a nyári VB-n az aranyesélyes squadra azurrát megállította a bírónak csúfolt Moreno.

Igaz, a lassúnak tűnő Paolót sokan kritizálták, a torna után le is mondott a válogatottságról - mérgében 2003-ban felért pályafutása sokadik csúcsára, amikor a Milannal elhódították a BL-t, begyűjtve negyedik ilyen aranyérmét! A milánóiak védekezéséről mindent elmond, hogy utolsó három meccsükön mindössze egyetlen gólt rúgtak, de így is hazavitték a trófeát! Maldini ekkor már középső védőt játszott a frissen igazolt Nesta mellett, mert bizony a vonal mellett gyakran lefutották a szemtelen, kort és legendafényt nem tisztelő fiatalok - viszont középen rutinja, hidegvérűsége és játékintelligenciája aranyat ér (szó szerint). 2003-ban egy újabb rekordot döntött meg: Franco Baresit megelőzve immár túl van a 700. mérkőzésén a Milan színeiben! Az Aranylabda-szavazáson minden követ megmozgattak érte és mellette a talján újságírók, hogy megérdemelné a címet életműve miatt, de végül "csak" harmadik lett. Érdekes módon hátvédek ritkán kerülnek a háromba, s az ezt megelőző is egy balhátvéd, Robbie Carlos volt. Paolo remek csapatkapitány és vezéregyéniség, nem csoda, hogy Trapattoni többször is kérte őt hogy legyen ott a 2004-es kontinenstornán. Ez lehetett volna búcsútornája, ezüstje, bronza már van nagy versenyről a squadra azurra tagjaként, de az arany még hiánycikk.

Bár, formáját elnézve, nincs is olyan messze a 2006-os világbajnokság, hiszen 2004 januárjának európai aranycsapatába is beszavazták! Nem adja fel könnyen: 36 évesen is a kispadra szorította Nesta mellől Stamot és a fiatal Coloccinit, így a vezetők egészen 2007-ig meghosszabbították szerződését. A bajnokságban kiegyensúlyozottan teljesített, talán csak a Livorno ellen gyengélkedett, a BL-ben pedig kis híján történelmet írt: ő lehetett volna minden idők legidősebb csapatkapitánya, aki magasba emelheti a kupát! Végül is maradt a dán Peter Schmeichel a csúcstartó, bár nem Paolón múlott, hiszen a balhátvéd már az első percben bevette egy pattogós lövéssel Dudek hálóját. Egyébként Maldini már hetedszer szerepelhetett a BEK, illetve BL fináléiban s Isztanbulban beérhette volna ötödik győzelmével a Real Madrid két legendás játékosát, Alfredo Di Stefanót és Jose Maria Zarragát (e műfajban egyébként a rekordot a realos szélső, Francisco Gento tartja hat BEK-arannyal). A 120 perces drámában hősünk szezonbeli egyetlen találata mégis kevésnek bizonyult: "Nagyon sajnálom, hogy veszítettünk, mert már a kezünkben volt a meccs. Attól tartok, hogy ez a vereség éppen úgy évekre bennem marad, mint a kétezres Európa-bajnokság hosszabbításban elveszített döntője. Hogy kinek dedikálom a gólomat? Ugyan, kit érdekel már az a gól!".

Ha most nem kapja meg az Aranylabdát, akkor sosem! - vajon hányan gondolták ezt, amikor Paolo Maldini , a Milan balhátvédje, a klub ikonja a BL-döntő első percében vezetéshez juttatta a piros-feketéket? Aztán eltelt százhúsz perc a meccsből, és szinte már senki sem emlékezett arra, hogy a drámai csata első pillanataiban egy olyan játékos szerzett előnyt az olasz együttesnek, aki olyan ritkán rúg gólt, hogy minden találata eseményszámba megy: ez volt bő két évtizedes pályafutása 29. hivatalos gólja a milánói együttes színeiben. A következő idényben egész ősszel sérülésssel küszködött, csak tavaszra tért vissza - időközben meghosszabbította szerződését 2008 nyaráig. A 2006-07-es idényt is hasonlóképpen kezdte, de a legjobbkor gyógyult meg, a bajnokság és a BL végjátékára. Ennek örömére a Celtic ellen lejátszotta 100. BL-mérkőzését (szarvashibáját fedje jótékony homály), majd az Inter elleni örökrangadón 600. Serie A-s bajnokiját.

Azt hiszem, Paolónak lassan leltári száma is lesz a Giuseppe Meazza stadionban mint pályatartozéknak, már 2004-ben elhatározták, hogy visszavonulása után 3-as mezét sem viselheti többé senki, akárcsak Franco Baresi 6-osát...
Apropó, még egy rekord: szinte hihetetlen, de halomnyi megnyert érme közé csak 2003-ban tehette be az Olasz Kupát, hiába játszott három BL-győztes nemzedékkel is, ez a trófea sokáig kicsúszott a kezei közül!