Pablo Aimar életrajza

Pablo Aimar, azaz a Bohóc egyike napjaink legtehetségesebb, legpengésebb játékosainak, akinek ösztönszülte mozdulatait néha még szemmel is nehéz követni. Keresztelő Pablóként gyakran csinál "Bohócot" az ellenfél védőiből, s milliméter-pontos passzokkal szolgálja ki társait - de korunk atomfocijában a megfelelő harcosság és erőnlét nélkül lehetetlen érvényesülni, főleg, hogy nincs meg benne az a faragást könnyedén vevő, optimista életszemlélet mint pl. Ronaldinhóban.

Aimar a Córdoba melletti kis Rio Cuartóban született, s az ottani Estudiantesben kezdett el futballozni. 1994-ben tűnt fel a River megfigyelőinek, akik leigazolták a 15 éves legénykét - 17 évesen mutatkozhatott be a felnőttek között a Santa Fé ellen, első gólját 1998-ban szerzi a Rosario ellen. Hamar alapember lett a Milliomosoknál, ő volt a piros-fehérek válasza a Boca Riquelméjére - nagy jövőt jósoltak a két szupertininek akkoriban. A River azidőtájt uralta az argentin focit, ami nem is csoda, hiszen olyan remek játékosok alkották a klub keretét mint Bonano, Burgos; Berizzo, Celso Ayala, Placente; Astrada, Berti, Gallardo, Solari, Sorín; Amato, Saviola, Angel, Julio Cruz s a zseniális Enzo Francescoli. Pablo 17 évesen már Libertadores Kupa-győztes (a döntőn nem játszott), 18 évesen U-20-as világbajnok (Samuel, Scaloni, Cambiasso, Riquelme, Cufré voltak társai s őt a torna harmadik legjobb játékosának választották meg!), 20 évesen Mexikó ellen pedig a válogatottban is átesett a tűzkeresztségen!

Egyébként klubcsapatában a Francescoli-Ortega-duó örökét vették át a Nyuszival, Javier Saviolával, s az ifjoncok sikerét az összesen öt bajnoki cím (a Clausura és az Apertura, a bajnokság tavaszi-őszi szakasza két külön bajnokságnak számít arrafelé) jelzi, s nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ő örökölte a Herceg 10-es mezét. Akkor el nem tudták volna képzelni a szakértők, hogy egyikőjüknek (4 fantasticos: Angel, Ortega, Saviola, Aimar) sem sikerül majd a nagy áttörés Európában... Természetesen felkeltették a nagyok figyelmét is a villámikrek, hiszen mindketten Spanyolországba igazoltak. Ő volt az első, 2001 telén a Valencia CF, Ortega egykori csapata 24 millió eurót fizetett érte s hétéves szerződést kötöttek vele! Aimar lett a klub hetedik argentin játékosa Kempes, Ortega, Ayala, C. Lopez, Pellegrino és Kily Gonzales után. Láthattuk őt a bajorok elleni vesztes BL-döntőben is, majd egy év múlva bajnoki címre vezényelte a denevéreseket s egyike volt azon kevés argentin játékosoknak, akik nyugodt szívvel nézhettek tükörbe a terribilis ázsiai világbajnokság után...

A 2002/03-as szezonban még nagyon jól játszott, nyolc gólt is szerzett, de egyre inkább kezdett kikopni a betonfocira áttérő Valenciából és az argentin válogatottból is: innen a Baraja-Albelda-verekedőpáros, amonnan a Tevez-féle újhullám szorította ki. A Valencia bajnoki címében és UEFA-győzelmében sérülései miatt is csak marginális szerepet játszott, s jellemző erre az évére, hogy több sárga lapot gyűjtött be mint amennyi gólt rúgott... 2003 nyarán Benitez el is akarta küldeni őt a klubtól: érdeklődött az irányítóért a Milan (ötmillió eurót plusz Rui Costát ajánlották érte) és a Barcelona is (ők érte és Ayaláért majd 40 milliót fizettek volna), de végül is maradni kényszerült. Az ellenfél buldogjai kiismerték gyenge pontját: ha kőkeményen odalépnek neki, hamar elmegy a kedve a játéktól, főleg, hogy Benitez gyakran csatárként küldte pályára Mista mellett, s Aimar a maga 170 centijével elveszett a védők sűrűjében. Pedig minden argentin játékos példaképe, a nagy Diego azt nyilatkozta róla, hogy jelenleg Pablo a legjobb aktív játékos, s csak az ő játékáért lenne hajlandó kifizetni a belépőt!

S milyen elképesztő tud lenni az Élet (és Halál): amikor ezt a cikket elkezdtem írni, 2004. 10. 30-án este, éppen a Valencia-Atletico-derbyt néztem élőben, s a 2. percben a pokrócosok védője, Pablo elképesztő módon fejberúgta a Bohócot, aki lenyelte nyelvét s fél percig élet-halál között lebegett, mert a berohanó orvos csak nagy nehezen tudta felfeszíteni száját... Pokoli 30 másodperc volt, ahogyan mozdulatlanul, mereven feküdt a gyepen a csöppnyi játékos, társai pedig kétségbeesetten, sírásra görbült szájjal tébláboltak körülötte. Öt perc múlva már mozgott, de hordágyon vitték le a véres arcú Aimart, s az egyébként vétlen hátvéd, Pablo pedig hálatelt arccal vetett keresztet...

Sajnos példaértékű volt e pillanat: a ma focijában ez a sorsa a pillekönnyű labdaművészeknek. A szezon hátralévő részében könnyű agyrázkódásából hamar felépülve alapember maradt, a válogatottal megfordult a németországi Konfederációs Kupán - a 2006-os világbajnokságon végre megmutathatja, miért is ő Maradona kedvenc játékosa!