Spanyol invázió Liverpoolban, Raúl csak labdát szedett az Anfielden

A főtéren lépni sem lehetett anélkül, hogy ne spanyolokba ütközött volna az ember. A jókedélyű hispánok minden mozdulatáról sütött, hogy a hazai vereség ellenére biztosak csapatuk továbbjutásában, énekeltek, amelyet fel is vettek, s körben állva kisebb fiesztákkal szórakoztatták önmagukat és a munkából hazafelé tartó angolokat. Egy Everton-mezes, Arteta feliratú felsőt viselő fiatalember támogatásáról biztosította a királyiak szurkolóit, minden spanyolhoz odament, és felemelt kézzel jelezte, hogy nem a városi rivális továbbjutásáért szorít.

Az alábbi videóban elképzelt liverpooli „elspanyolosodás” a keddi képek alapján hirtelen nem is volt olyan elképzelhetetlen, főleg a meccsen látottak tükrében…



Hős az őrök árnyékában

A spanyol edzők párharcát főleg a spanyol játékosoknak volt esélyük eldönteni, és ami külön érdekesség, hogy a hazai „vörösök” mezében többen futottak ki a kezdőcsapatban az Ibériai-félszigetről (szám szerint négyen), mint az onnan érkező Real Madrid hófehér szerelésében. A meccsre induló szurkolók próbálták felbőszíteni a spanyolokat: a Real Madrid városi riválisának számító Atlético sáljában (közös csoportból kvalifikálták magukat a tavaszra) és spanyol Torres-ereklyékben sétáltak az Anfield felé.

A hivatalos programfüzet hátulján a két csapat teljes kerete olvasható volt, fájdalom, hogy sem Németh Krisztiánt, sem Szalai Ádámot nem nevezte edzője az angliai visszavágóra. Mint ahogy a Bernabéu teljes népét elszomorító Joszi Benajunt sem, aki a kezdő sípszó előtt néhány perccel nyolc biztonsági ember gyűrűjében tette meg a parkoló és a stadion közötti húsz métert.

De hírességekben amúgy sem volt hiány, a lelkesen fotózó szurkolók között felfedeztük többek között a Domino korábbi, a román vízilabda-válogatott jelenlegi edzőjét, Kovács Istvánt is. Rajta és családján kívül is rengeteg magyar döntött úgy, hogy élőben szeretné végigizgulni a 90 percet. A hivatalos ajándékboltban és a stadion környékén is percenként lehetett magyar szót hallani, mint később megtudtuk, mintegy 200 honfitársunk foglalt helyet az Anfielden.

Ők voltak azok, akik nem döntöttek rosszul!

Raúl már csak labdát szed

Már a bevonulás alatt félelmetes volt a hangulat a stadionban, a klub himnusza, a You’ll never walk alone alatt még egy kicsit az is Liverpool szurkolóvá válik, aki, mondjuk, a dolgos hétköznapokon egyébként a legádázabb ellenfélért, a Manchester Unitedért él-hal. A 40 ezer torokból énekelt dal páratlan atmoszférát teremt, amely csak fokozódik a meccs iramát látva. A találkozó a tétnek megfelelően remekül kezdődött, és talán még jobban folytatódott. Fernando Torres úgy érezte, elszámolnivalója van a Reallal, hiszen mégiscsak Atlético-nevelés, és ezen a meccsen még a mindig megfontolt és higgadt spanyol fiatalembert is hatalmába kerítették az indulatok. Perlekedett, veszekedett az ellenféllel és néha a bíróval is, de ami sokkal fontosabb, nem felejtett el a játékra koncentrálni.

Igaz, a belga bírónak nem ez volt élete alakítása, ám ez sem kisebbítheti a „vörösök” érdemeit, hiszen a földbe gyalulták a vendégeket. A játék minden elemében felülmúlták a spanyolokat, akik ijedt nyúlként futballoztak a tökéletes minőségű gyepen. Míg állva várták az átadásokat, mindig megelőzték őket a lendületesebb és erőtől duzzadó angolok. Torres gólja már-már eldöntötte a továbbjutást, ennek ellenére a Pool nem állt le, és erődemonstrációt tartott az évekig mintacsapatként „mutogatott” Real Madrid ellen. Gerrard dupláját a végén még meg is toldották a frissen beállt Dossena góljával, így kiütéses lett a végeredmény, pláne összesítésben!

Csak néhány momentum a meccsről: Raúlt azért tapsolta meg többször is a publikum, mert alázatosan elfutott az elgurult labdáért, amit aztán Reina elé tett a kirúgásokat meggyorsítandó, míg Iker Casillas összekulcsolt kézzel és lehorgasztott fejjel láthatóan elkeseredve állt 20 méterre a kapujától sajátjai tehetetlenségét látva, de ezen kívül még számos elem volt, amely a Pool egyeduralmát jellemzi.



Angol egyeduralom
A néhány ezer vendégszurkoló annak ellenére megtapsolta a végén kedvenceit, hogy az idén mindössze epizódszerep jutott nekik a Bajnokok Ligájában, és rúgott gól nélkül estek ki a tavasszal (az angoloktól azért megkapták az Adiós, adiós kezdetű nótát!). Nekik tehát megvolt a maguk baja, a hazai szurkolók közül azonban legfeljebb a térdproblémával küszködők szenvedhettek a találkozó alatt, az ülőhelyek ugyanis olyan szűkek, hogy állva is kényelmesebb lett volna végigizgulni a nyolcaddöntőt.

A meccs utáni interjúk során a vendégek részéről elsősorban egyik legjobbjukat, Diarrát faggatták az angol újságírók (de lehet, hogy őt a Portsmouthban töltött idő alatt magára szedett angol tudása miatt részesítették előnyben), a Liverpool részéről pedig az est két főszereplőjét, Gerrardot és Torrest. Utóbbi jókora kötéssel a jobb bokáján jelent meg a zsurnaliszták előtt, de nyilván ez sem veszélyezteti majd a Liverpool következő nagy feladatában a részvételét, szombaton az Old Traffordon való pályára lépést. Benítez Casillast nevezte meg a meccs legjobbjaként, mert ha nincs az Európa-bajnok kapus, katasztrofális véget érhetett volna a meccs a Real számára.

A mai lapok már azzal foglalkoznak, hogy sikerül-e (ismét) végrehajtani azt a páratlan bravúrt, hogy mind a négy angol csapat a BL legjobb nyolc együttese közé kerüljön. Ennek megválaszolására szerda estig kell várni, akkor végérvényesen eldől, hogy Rómában sikerül-e az Arsenalnak megőriznie az előnyét, José Mourinho pedig tényleg mumusa-e a Manchester Unitednek?

Szóval: irány Manchester!