Gólzáporos finálék a Real-Frankfurttól az isztambuli csodáig

Az ötgólos kritériumnak megfelelő nyolc találkozóból ötöt a Bajnokcsapatok Európa-kupája hőskorában játszottak, akkoriban tényleg vétek volt kihagyni egy-egy BEK-döntőt.

1955–1956: REAL MADRID–STADE DE REIMS 4:3

A legjelentősebb európai kupasorozat első fináléját egy spanyol és egy francia együttes vívta, és ez a megfogalmazás abból a szempontból is megállja a helyét, hogy a Real Madridban kilenc spanyol kapott szerepet – plusz két argentin származású játékos –, míg a Reims színfrancia csapattal állt fel.

Hogy a jó képességű légiósoknak nagy a szerepük, az már ekkor bebizonyosodott, hiszen a Real négy góljából az Argentínában született Alfredo di Stéfano és Héctor Rial hármat vállalt. Jó teljesítményükre nagy szükség volt, mivel a többek között az egy év múlva már a Realt erősítő Raymond Kopával fémjelzett reimsiek – akik a negyeddöntőben az akkor Vörös Lobogó néven futó MTK-t búcsúztatták 8:6-os összesítéssel – 2:0-ra, majd 3:2-re is vezettek.

Végül elmaradt a hazai ünnep (a döntőt a párizsi Parc des Princes-ben rendezték), ugyanis Marquitos révén a madridiak egyenlítettek, majd Rial második góljával a győzelmet is megszerezték.

1957–1958: REAL MADRID–MILAN 3:2 – hosszabbítás után

Sorozatban harmadszor jutott be a döntőbe a Real Madrid, miután az elődöntőben 4:2-es összesítéssel kiejtette a Vasast (az első mérkőzésen Madridban 4:0-s hazai siker született, míg a visszavágón a Népstadionban a Vasas nyert 2:0-ra Bundzsák Dezső és a fájdalmasan fiatalon elhunyt Csordás Lajos góljával).

Az ellenfél a Milan volt, amely többek között az uruguayi világbajnokkal, Juan Alberto Schiaffinóval, a svédek olimpiai bajnokával, Nils Liedholmmal és Cesare Maldinivel a soraiban próbálta megakadályozni a spanyol csapatot a triplázásban – sikertelenül, merthogy 1957-ben is a királyi gárda nyerte a sorozatot.

A mérkőzésre a brüsszeli Heysel-stadionban került sor, így a döntőnek először adott otthont semleges helyszín – egy évvel korábban a madridi Bernabéuban csapott össze a Real a Fiorentinával.

A madridiaknak már a meccs előtt volt miért izgulniuk, ugyanis Rial bokája kifordult a közeli Atomiumban tett látogatása során, így kérdésessé vált a pályára lépése. A két évvel korábbi finálé egyik hőse végül vállalta a játékot, de csapata vele együtt sem tudott mit kezdeni a Milannal az első játékrészben, amely nem hozott gólt. A szünet után Schiaffino az olaszoknak szerzett vezetést, amire Di Stéfano válaszolt a 74. percben. Nem sokkal ezután ismét a Milan került előnybe, de csak alig egy percre, mivel Rial szinte azonnal egalizált. A rendes játékidő 2:2-vel ért véget, így a BEK-döntők történetében először hosszabbításra került sor. Ebben egyetlen gól született, és mivel ezt a sorozatot hatszor megnyerő és ezzel máig csúcstartó Francisco Gento szerezte, a kupa ismét a Real Madridhoz került.

1959–1960: REAL MADRID–FRANKFURT 7:3

Napra pontosan ötven évvel ezelőtt renezték Glasgow-ban a „királyi gárda" 7:3-as győzelmével befejeződött Real Madrid–Frankfurt mérkőzést. Sokan még ma is minden idők legnagyobb meccseként emlegetik az 1960-as finálét, amely több rekordot is megdöntött, és tart azóta is.  A Hampden Parkban több mint 130 ezer ember zsúfolódott össze a meleg, szeles májusi estén, ennél többen egy BEK-, illetve BL-döntőt sem láttak a helyszínen. Az 55 ezer fontos jegybevétel brit rekordnak számított, a becsült adatok szerint televízión keresztül mintegy 70 millióan követték a mérkőzést Európában, és ők minden idők legtöbb gólt hozó BEK-döntőjét láthatták.

A Real erősebbnek tűnt, mint valaha – Kopa ugyan időközben visszatért Franciaországba, ám Puskás, Di Stéfano és Gento továbbra is a fedélzeten volt, valamint csatlakozott hozzájuk a szélvészgyors brazil szélső, Canário és a Betistől a nagy munkabírású Luis del Sol.

Az első gólra nem is kellett sokat várni, ám a 18. percben nem a favorit, hanem a Frankfurt szerezte meg a vezetést. Ha valamikor megállja a helyét a „megráncigálták az oroszlán bajszát” kifejezés, akkor ebben az esetben mindenképpen. A négyszeres címvédő ugyanis ezt követően olyan gálaelőadással rukkolt ki, hogy azt a szemtanúk még ma is emlegetik. Di Stéfano egy gyors duplával még az első félidőben fordított, majd Puskás Ferenc lépett elő főszereplővé. A legismertebb magyar a 45. és a 71. percben klasszikus mesternégyest ért el, márpedig négyszer rajta kívül senki sem volt BEK-döntőben eredményes, sem előtte, sem utána. Erwin Stein két szépítő gólja között még feljegyzésre került egy újabb, harmadik Di Stéfano-találat, így a vége 7:3 lett. A közönség – amelynek soraiban ott ámult bizonyos Alex Ferguson is – a lefújás után még 45 percig felállva éltette a BEK első öt kiírását megnyerő blancókat.

1960–1961: BENFICA–BARCELONA 3:2

Egy évvel Puskásék parádéja után ismét volt magyar főszereplője a finálénak, amelyből először hiányzott a Real Madrid. A nagy riválist az első fordulóban a Barcelona ejtette ki, amelyet többek között három magyar repített ekkortájt. Közülük Kubala Lászlónak vélhetően nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást a mérkőzés helyszíne, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán viszont valószínűleg szívesen játszott volna másik létesítményben, nem pedig a berni Wankdorf Stadionban, amelyben hét évvel korábban 3:2-re elbukták a vb-döntőt a németek ellen.

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. A …t nem! – mondhatta volna az Aranycsapat két tagja pályafutásuk újabb nagy mérkőzése és kudarca után. A vége ugyanis megint 3:2 lett, és megint nem nekik. Pedig a vezetést ezúttal is a magyarok, konkrétan Kocsis szerezte meg, ám a Benfica hárommal válaszolt a fejesére. A videón 3:00-nál látható Kubala-lövést elnézve nem mondható, hogy túl nagy szerencséje lett volna a Barcának, amely Czibor bombagóljával azért mégiscsak feljött egy gólra. Egyenlítenie azonban nem sikerült, így a Benfica ült fel Európa trónjára. Ezzel együtt nem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy a berni stadionban el voltak átkozva a magyarok, mivel a portugál csapat vezetőedzőjét Guttmann Bélának hívták, így a serleget ekkor is felemelhette egy hazánkfia.

1961–1962: BENFICA–REAL MADRID 5:3

Guttmann Béla a következő szezonban is a döntőbe kormányozta a Benficát, amelyre ezúttal a másik spanyol óriás, a Real Madrid várt. Az egyik oldalon korosodó sztárok (Puskás, Di Stéfano), a másikon pedig egy húszéves titán, Eusébio volt a középpontban.

Az első félidőben egyértelműen a rutin látszott diadalmaskodni, Puskás ugyanis háromszor is bevette a címvédő kapuját. Igaz, kétszer a portugálok is betaláltak, így semmi sem volt veszve az ő szempontjukból. Ennek ellenére Guttmann tudta, hogy valamit változtatnia kell, különben elúszik az újabb elsőség. Bár a gólokat Puskás szerezte, a magyar szakember jól tudta, hogy a Real játékának a kulcsa Di Stéfano, így őt kell semlegesíteni. Erre a feladatra Domiciano Cavémot jelölte ki, az egyes feljegyzések szerint pályafutása során kilenc poszton is megforduló játékos pedig hibátlanul végrehajtotta edzője utasítását.

Di Stéfanót tökéletesen semlegesítette, így nem volt, aki kiszolgálja Puskást, Guttmann húzása tehát bevált. Mindez persze mit sem ért volna, ha elöl nem képesek ugyancsak túljárni ellenfelük eszén. Ezzel sem volt probléma, hiszen a Barca elleni döntőn is beköszönő Coluna már az 51. percben egyenlített, a második félidő közepén pedig Eusébio volt kétszer eredményes – egyszer büntetőből. A mozambiki származású fiatal klasszis a lefújást követően majd’ 30 méteres sprintet vágott ki, csak hogy mezt cserélhessen Puskással, aki az egyetlen olyan futballista, aki két BEK-döntőn is mesterhármast jegyzett, az első ráadásul ugyebár mesternégyes lett végül.

1967–1968: MANCHESTER UNITED–BENFICA 4:1

A Manchester Unitednak tíz év kellett a müncheni repülőgép-katasztrófa után, hogy eljusson a legfontosabb európai kupasorozat döntőjébe, amelyet 1968-ban a Wembleyben rendeztek meg. Az ellenfél a Benfica volt, legnagyobb sztárja pedig Eusébio, aki az 1966-os világbajnokságon már elbukott egy nagyon fontos mérkőzést a Wembleyben. Az angliai vb-n a házigazdákkal csaptak össze a portugálok az elődöntőben, és 2:1-re kikaptak a futball szentélyében.

Az akkori meccsen Bobby Charlton lőtte Anglia mindkét gólját, és a United legendája két évvel később is kétszer szomorította el az ibériai szurkolókat. A manchesterieknél Matt Busby nem számíthatott sérült csatárklasszisára, Denis Law-ra, ott volt azonban Charlton és George Best is, így volt azért veszélyes ember a „vörös ördögöknél”.

Charlton első góljával a 75. percig vezetett az angol gárda, ám Jaime Graca negyedórával a rendes játékidő letelte előtt egalizált. Nem sok hiányzott hozzá, hogy teljes letargiába essen a Wembley közönsége, ugyanis az utolsó pillanatokban Esuébio előtt óriási lehetőség adódott a gólszerzésre, ám Alex Stepney hárítani tudott, amit az 1965-ös aranylabdás csatár vállveregetéssel és tapssal ismert el.

A kihagyott helyzet jelentősége a hosszabbításban értékelődött fel, a túlórában ugyanis már csak egy csapat volt a pályán, ez pedig a Manchester volt. Best, Brian Kidd, majd Charlton is betalált, így 4:1-re nyert a United, és első angol csapatként elhódította a BEK-trófeát.

1968–1969: MILAN–AJAX 4:1

Egy év múlva megismétlődött a 4:1-es eredmény, ám ekkor már kilencven perc alatt. A Milan elsősorban masszív védelmének köszönhetően jutott el a döntőig – a négy között a címvédő Manchester Unitedot búcsúztatva –, és nem lett volna meglepő, ha az Ajax elleni fináléban is biztonsági játékot mutat be. Ehelyett azonban az első pillanattól kezdve támadólag lépett fel, Pierino Prati révén pedig már a 7. percben előnybe került. A Serie A 1967–1968-as idényének gólkirálya még a szünet előtt megduplázta önmaga és csapata góljai számát, így a Milan térhetett sokkal elégedettebben pihenőre.

Az 1966-os döntőben még Partizan-játékosként a Real Madrid ellen is eredményes Velibor Vaszovics ugyan tizenegyesből szépített, ám Angelo Sormani és Prati újabb találatával a Milan végül sima győzelmet aratott.

Érdekesség, hogy mindkét csapatban szerepelt ezen a találkozón olyan futballista, aki játékosként és edzőként is a csúcsra ért az európai kupaporondon: a Milanban Giovanni Trapattoni később a Juventust vezette sikerre, míg Johan Cruyff játékosként az Ajaxszal háromszor, míg edzőként a Barcelonával egyszer lett megkoronázva.

2004–2005 LIVERPOOL–MILAN 3–3 – tizenegyesekkel 3–2

A futball fejlődésével sajnos lecsökkent a gólok száma, 1978 és 1983 között például sorozatban hat BEK-döntő ért véget 1–0-s végeredménnyel – ötször angol, egyszer pedig német csapat nyert így.

Öt gólt a BEK történetében 1969 után már nem is láthattunk döntőben, erre már csak a Bajnokok Ligájában került sor, mégpedig 2005-ben. Aki látta, valószínűleg sosem felejti, főleg ha valamelyik résztvevő csapatnak a szurkolója. Időbeli közelsége miatt nyilván erre emlékeznek a leginkább a mai sportbarátok, ennek ellenére nem árt feleleveníteni, mi is történt öt évvel ezelőtt Isztambulban.

A Liverpool már a csoportjából is kisebb csoda révén jutott tovább, az utolsó mérkőzésen ugyanis az Olympiakosz ellen a 80. percben még kétgólnyira volt az A-jelű kvartett második helyétől, ám végül 3–1-es sikerével csak továbblépett. A fináléban aztán újra elúszni látszott az a bizonyos hajó, a Milan az első percben eredményes Paolo Maldini és a duplázó Hernán Crespo révén az első félidő után 3–0-ra vezetett.

Milánóban talán már bontották a pezsgőket, ám korai volt az öröm, mivel a Liverpool a szünet után hét perc alatt kiegyenlített. A hosszabbítás és a tizenegyespárbaj aztán a főszereplővé előlépő Jerzy Dudek parádéját hozta, a lengyel kapus előbb kétszer is bravúrral védte Andrij Sevcsenko próbálkozását, majd az ötből két tizenegyest hárított, egyet pedig „fölétáncolt”, így kezdődhetett a liverpooli örömtánc.