Top 10 berlini meccs: Hitler nem lát az idegtől, Zidane Materazzit fejel

10. 1. FC KÖLN–1. FC NÜRNBERG 4:0 (1962. május 12.)

Korszakzáró mérkőzés a német futballtörténelemben, ez volt ugyanis az utolsó bajnoki döntő Berlinben a Bundesliga előtti időszakban. Az Olimpiai Stadionban 82 ezer néző lehetett tanúja annak, hogy az Ewert – Wilden, Hemmersbach, Pott, Schnellinger – Breuer, Habig – Sturm, Thielen, Schäfer, C. Müller összeállítású Köln lemossa a nürnbergieket. Ez volt a Köln első bajnoki címe a háromból, egyben a jugoszláv edzőlegenda, Zlatko „Csik” Csajkovszki első nagy sikere a kispadon. Csajkovszki a következő szezonban is döntőt vívott csapatával, de a Borussia Dortmund Stuttgartban 3:1-re jobbnak bizonyult. A tréner a Bayern Münchennél folytatta – és alakított ki a másodosztályból indulva legendás együttest –, a Köln pedig az első Bundesliga-szezonban (1963–1964) visszaült a német futballtrónra.

9. SCHALKE 04–1. FC NÜRNBERG 2:1 (1934. június 24.)

A Schalke hosszú évtizedek alatt erős „lúzerreputációt” szerzett – kilencszer lett második a német bajnokságban –, de nem volt ez mindig így. A náci Németország első számú csapata a gelsenkircheni volt: a Schalke 1934-ben szerezte meg első bajnoki címét, majd 1935 és 1942 között még ötöt tett hozzá. A második világháború után egyszer ünnepelhetett bajnokságot a hatalmas Schalke-tábor, 1958-ban. De vissza az első bajnoki aranyhoz: a berlini Poststadionba 45 ezer néző zsúfolódott be a német bajnoki döntőre. A Nürnberg Georg Friedel góljával a 88. percig vezetett, ám ekkor Fritz Szepan egyenlített, Ernst Kuzorra pedig a 90. percben valódi „aranygólt” bombázott. A meccset lágyéksérvvel végigjátszó Kuzorra mindörökre a Schalke legendája lett.

8. 1860 MÜNCHEN–SCHALKE 04 2:0 (1942. november 15.)

A Német Kupa elődjét, a csak Tschammerpokalként emlegetett küzdelemsorozatot először 1935-ben rendezték meg. Az 1942-es fináléban az 1860 München a legendás gólvágó, Ernst Willimowski (az egyetlen játékos, aki a német válogatottban és a német válogatottnak is gólt rúgott) révén törte meg a Schalke 80 percig tartó ellenállását, majd Engelbert Schmidhuber találatával bebiztosította a győzelmét. Ez volt az utolsó berlini finálé, egy évvel később már nem lehetett megrendezni a fővárosban a döntőt, a végső kiírást így Stuttgartban nyerte meg a bécsi First Vienna. Az 1860 München–Schalke kupadöntőn pályára lépők közül Adolf Urban – aki már ebben az évben azt írta, hogy érzi, nem éli túl a világháborút – alig fél évvel később a keleti fronton, Sztaraja Russzánál fejsérüléseibe és tüdőlövésbe halt bele. Heinz Krückeberg 1945 márciusában szintén a keleti fronton esett el, a Schalke edzőjét, Otto Feistet szovjet munkatáborban érte utol a vég.

7. BFC DYNAMO–UNION BERLIN 0–2 (2006. május 13.)

Az NDK öröksége a berlini Dynamo és Union féktelen rivalizálása: a tradicionális Union hívei veszettül gyűlölik az egykori Stasi-csapatot, amelynek szintén nem kell félteni a kemény magját, így minden „kisderbi” robbanásveszélyes. Ez sem volt kivétel: az Oberliga Nordban lejátszott mérkőzésre közel 6500-an látogattak ki, s elég sokan a bajkeverés szándékával: a fanatikusok randalírozása miatt a 75. percben 1–1-es állásnál le kellett fújni a meccset. A mérkőzést 2–0-val az Unionnak írták jóvá.

6. PERU–AUSZTRIA 4:2 (1936. augusztus 8.)

Ne higgyük azt, hogy ne lehetett volna lelátói balhét és pályainváziót kirobbantani akár a hitleri Németországban is, példa erre az 1936-os berlini olimpián lejátszott Peru–Ausztria meccs. Peru 0:2-ről egyenlített a hajrában, majd öt gólt szerzett a hosszabbításban (!), amelyből kettőt meg is adott a játékvezető. Az osztrákok panaszt emeltek és újrajátszást követeltek, miután a perui szurkolók beözönlöttek a pályára. Az osztrák küldöttség tagjai állították, hogy lőfegyverrel is megfenyegették őket, a perui játékosok pedig tettlegességet követtek el az övéikkel szemben, ráadásul szerintük futballmérkőzésre alkalmatlan volt a pálya.

A NOB és a FIFA meghallgatást tartott, amelyre a peruiak el sem jutottak, feltartotta őket ugyanis egy német felvonulás. A két szervezet Ausztria javára döntött és megismételt mérkőzést rendelt el, Peru viszont erre visszalépette teljes olimpiai csapatát. Kolumbia szolidaritást vállalt Peruval, és szintén hazautaztatta teljes olimpiai küldöttségét. Limában letépték az olimpiai zászlót, kőzápor zúdult a német konzulátusra, Callao kikötővárosában a dokkmunkások pedig nem voltak hajlandók bepakolni a német hajókra. Az osztrákok végül a döntőig jutottak, melyet hosszabbításban veszítettek el Olaszország ellen.

5. NDK–CHILE 1–1 (1974. június 18.)

Az 1974-es világbajnokságon három mérkőzést játszottak Nyugat-Berlinben, és Chile mindhármon pályára lépett. Az igazán „meleg” meccs ez volt, hiszen az NDK-val 5188 szurkoló érkezett a világbajnokságra, és a keletnémet állam nagyon ügyelt arra, hogy mindenki vissza is térjen. A kiutazó NDK-drukkerek – köztük több százan a Stasinak jelentettek – átvilágításon estek át, és csupán állambiztonsági engedéllyel juthattak belépőkhöz. A Stasi biztosította, hogy csak keményvonalas, rendszerhű sportrajongók kapjanak jegyet, de így is minden utazó csoporttal beépített ügynökök tartottak.

Az NDK-drukkerek beszámolói ellenséges nyugat-berlini hangulatról árulkodnak, a keletnémet himnuszt kifütyülték, a szurkolókat bekiabálásokkal („Mauermörder”) inzultálták. Érdekes módon a következő fordulóban, Hamburgban lejátszott NSZK–NDK „derbin” nem voltak hasonló incidensek, a keletnémetek itt Jürgen Sparwasser góljával nyertek és továbbjutottak. Az NSZK végül meg sem állt a vb-aranyig, az NDK a középdöntőben búcsúzott.

A Stasi történetének egyik legnagyobb akciója volt a nyugat-németországi vb, melyet utólag elégedetten értékelt az állambiztonság: mindössze egy drukker disszidált (ő ironikus módon korábban az állambiztonságnak jelentett), egyébként csak „túlzott alkoholfogyasztást”, „inkorrekt megnyilvánulásokat újságírói kérdésekre”, „nemzeti zászló átadását osztályellenség egyéneknek” jegyeztek fel. Az elkövetett szabálytalanságokat „megfelelően és azonnali módon” helyre tették.

4. HERTHA BSC–1. FC NÜRNBERG 1:1 (1963. augusztus 24.)

Az első Hertha-mérkőzés az összeállításban, egyben az első Hertha-mérkőzés az első Bundesliga-szezonban. Az új topligában részben politikai okokból helyet kapó berlini „Öreg Hölgy” ebben a szezonban költözött át a második világháborúban súlyosan megrongálódott, 1950-re (részlegesen) helyreállított régi otthonából – Stadion am Gesundbrunnen, azaz a „Plumpe” – az Olimpiai Stadionba. A berlini Falat 1961. augusztus 13-án húzták fel, a kettévágott város keleti felében élő Hertha-drukkerek pedig lemondhattak a meccsre járásról.

Mivel a „Plumpe” közel volt a Falhoz, az immár keletnémet Hertha-szurkolók kijártak a kettéosztottság jelképéhez, és a Bornholmer Strasséról próbálták meg buzdítani meccsnapokon a csapatukat, valamint hallgatták a rádiót és a pályáról kiszűrődő zajokat. Ennek (is) vége lett 1963-ban: a régi stadion nem felelt meg a Bundesliga-kritériumoknak, az új pedig már elérhetetlen távolságba került. A régi stadionba többé nem költözött vissza a Hertha, a Stadion am Gesundbrunnent 1974-ben lebontották, helyén lakóházakat alakítottak ki.

3. NÉMETORSZÁG–NORVÉGIA 0:2 (1936. augusztus 7.)

Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, ez volt az első és utolsó labdarúgó-mérkőzés, melyet Adolf Hitler meglátogatott. Sok örömét nem lelte benne. A Német Birodalomnak igen fontos volt, hogy válogatottja jól szerepeljen a berlini olimpián, és az első mérkőzés nem is jelentett megerőltetést: a házigazdák 9:0-ra gázolták el Luxemburgot. A következő ellenfél az első futballfénykorát élő Norvégia volt, újabb könnyű sikerre nem lehetett számítani.

A Poststadionban 55 ezren csendesedtek el, amikor Magnar Isaksen a 6. percben befejezett egy kontrát. A Führer (illetve a szintén a lelátón ülő Rudolf Hess, Hermann Göring és Joseph Goebbels) előtt leégni nem akaró németek mindent megtettek az egyenlítés érdekében, ám August Lenz két ziccert is elhibázott, a hajrában pedig Isaksen ismét lecsapott, eldöntve a meccset. Hitler – aki nem szerette a futballt, és eleve az evezősviadalokat akarta megtekinteni, de meggyőzték, hogy nézzen meg egy meccset (meg egy német győzelmet) – a lefújás előtt dúlva-fúlva távozott.

A Führer „labdarúgó-szurkolói” karrierje ezzel véget is ért, és lehet, hogy még a vereségnél is jobban fájt neki, hogy a meccset Isaksen (azaz „Izsák fia” – ez a gyakori norvég név akár zsidó családi származásra is utalhatott, de nincs feljegyzés a norvég csatár felmenőiről) döntötte el. A norvégok az elődöntőben csak hosszabbításban kaptak ki a későbbi győztes olaszoktól, a németeknél pedig a bűnbak a szövetségi kapitány Otto Nerz lett, akit kirúgtak. Utódja segítője, Sepp Herberger lett – és 1964-ig maradt is, 1954-ben világbajnokságra vezetve az NSZK csapatát.

„A Führer feldúlt, tiszta ideg. Alig tudom elviselni” – jegyezte fel naplójában a propagandaminiszter Goebbels a mérkőzésről.

2. HERTHA BSC–WATTENSCHEID 1–1 (1989. november 11.)

1989. november 9-én a berlini Fal leomlott, Németország újraegyesítése megállíthatatlan volt. Az NDK válogatottja a világbajnoki kijutás küszöbén állt, de a csapat (soraiban Thomas Doll-lal, a Ferencváros jelenlegi vezetőedzőjével) képtelen volt függetleníteni magát a körülményektől és a történelmi felfordulástól, s november 15-én kikapott Ausztriában, holott egy iksz a kvalifikációt jelentette volna.

Mindeközben zajlott a helyi futballélet: a Hertha BSC két nappal a Fal ledőlése után második ligás bajnokit játszott Berlinben a Wattenscheiddel. A Herthánál teljesen normális mérkőzésre készültek, de nem az lett belőle. Mindenki csak lesett: Trabantok százai tartottak az Olimpiai Stadion felé, az ingyenjegyekkel is segített keletnémetek tömegével indultak megnézni a város legnagyobb csapatát, melytől évtizedekig el voltak zárva.

„Szokás szerint tíz-tizenkétezer nézővel számoltunk, ehhez képest csak úgy özönlöttek a drukkerek a stadionba. Elképesztő volt, amíg élek, nem felejtem el a látványt. Még mindig libabőrös leszek, ha a bevonulásra gondolok” – emlékezett vissza a Wattenscheid-játékos Frank Kontny a Tagesspiegelnek.

„A csapatom csendesen ült az öltözőben. Az érzelmek szinte megbénítottak mindenkit, váratlanul történelmi mérkőzésen léphettünk pályára, és a feszültséget így tapintani lehetett” – vallott a Hertha akkori edzője, Werner Fuchs.

A hivatalos nézőszám szerint 44174 szurkoló ment ki a Hertha–Wattenscheidre, azonban az egybehangzó beszámolók szerint ennél jóval többen, legalább hatvanezren voltak a lelátón.

1. OLASZORSZÁG–FRANCIAORSZÁG 1–1, 11-esekkel 5–3 (2006. július 9.)

Fal ide, történelmi mérkőzések oda, a legnagyobb presztízsű csata, amelyet Berlinben játszottak, a 2006-os világbajnoki döntő volt. „Andiamo a Berlino!” – „Megyünk Berlinbe!” – üvöltötte teljes eksztázisban a tévékommentátor Fabio Caressa, amikor Alessandro Del Piero bebiztosította az elődöntő hosszabbításának utolsó percében Olaszország győzelmét a házigazda Németország ellen.

Nem csak mentek, győztek is: Zinedine Zidane 7. percben szerzett tizenegyesgóljára a 19.-ben Marco Materazzi válaszolt, és ők ketten lettek a hosszabbítás főszereplői is. A 110. percben Materazzi és Zidane szóváltásba keveredett, az olasz provokálta ellenfelét („A mezed helyett a szajha nővéredet szeretném megkapni” – felelt a mezhúzását zokon vevő franciának), akinek el is borult az agya, és mellbe fejelte a védőt. Zidane piros lapot kapott, bár Horacio Elizondo játékvezető nem látta az esetet.

„Amikor Materazzi elterült a földön, a játék a túlsó térfélen zajlott, természetesen én arrafelé figyeltem, és éppen kezezésért adtam szabadrúgást. Amikor fordult a játék, észleltem, hogy Materazzi a földön fekszik. Vártam, hogy felkel, de csak nem kelt fel, csak nem kelt fel, ezért megállítottam a játékot. Mentem az asszisztensemhez: Láttál valamit? Miért fekszik a földön? Azt mondta, látja, hogy fekszik, ám fogalma sincs, miért, nem látta, mi történt. Nem sok reménnyel kecsegtetett, de megkérdeztem Rodolfót is (Rodolfo Oterót, a másik oldalon lengető asszisztenst), sajnos azonban ő sem látott semmit. Nyilvánvaló volt számomra, hogy valami történt, de ha senki sem látta... és akkor meghallottam Luis Medina Cantalejo hangját a headseten. Horacio, Horacio, láttam mindent – mondta –, Zidane igen erőteljesen mellbe fejelte Materazzit!”

Az ítélet korrektnek bizonyult, a világbajnoki címet eldöntő tizenegyespárbajban pedig az olaszok koncentráltak jobban: Andrea Pirlo, Materazzi, Daniele De Rossi, Del Piero és Fabio Grosso is betalált, a franciáktól viszont a 2000-es Eb-finálét góljával eldöntő David Trezeguet a lécre lőtt. Olaszország negyedszer is világbajnok lett! A Zidane–Materazzi affért pedig azóta szoborba is öntötték.