A döntő vesztes oldala: madridiak a porban – beszámoló a San Siróból

Nézem a kijelzőt, majd újra föl. Újra megnyomom a gombot. Rápillantok a képre – majd elengedem a történetet. A fotó semmit sem ad vissza abból a lenyűgöző monumentalitásból, ami előttem tornyosul.

Tudom, hogy a stadionon kívül maradt madridi drukkerek (szemmel legalábbis tuti) ölnének egy ilyen kijelentésért, de úgy egyébként a Real és az Atlético sem tud extrán lázba hozni. Bár a BL-döntő derbi jellege legalább kellő fűszerezéssel látta el a számomra semlegesnek tűnő alapanyagokat.

Viszont a San Siro, amelyben még sosem jártam… Nos, az más tészta. Az olasz kultúrával és labdarúgással szimpatizáló emberként a BL-döntőre utazás a szentélybe olyan, mintha a tiramisu mellé még egy adag gelato italianót is kapna az édességre vágyó. Minden igényt kielégítő.

Kapunyitásra a stadionnál vagyunk, próbálom kiélvezni minden pillanatát a fenséges stadion látványának. Túlzás lenne azt állítani, hogy nehézségekbe ütközik a bejutás, az egyik utastárs gond nélkül hozza be a meccsre a laptopját, anélkül, hogy akár egyszer közelebbről megvizsgálnák. Elgondolkodtató. Ahogy az is, hogy a hivatalos bódénál nem kapható hivatalos programfüzet, helyette van mintegy tízféle póló, sapka, sál, egyéb csecsebecse. Viszont a jegyet kétszer is jobban megnézik, mielőtt a kapuhoz lépnénk, majd a stadionban is szemmel tartanak mindenkit, hogy nem „tévedt-e el” túlságosan a látogató.

Meccs előtt két órával viszont még szabad a pálya és a mozgás. Szinte testközelből figyelem, amint Ruud Gullit vagy Míchel Salgado szakért a meccs előtt az oldalvonal mellett helyet kapó egyik vezető tévétársaságnak; ahogy Marcel Desailly pózol a BL-trófeával; van idő, hogy tanulmányozzam, milyen utópisztikusan működik a pókkamera, egyik pillanatban a fejem mellett elhasítva a lelátó első sorát pásztázva, majd éles irányváltás után gyakorlatilag a tizenegyespontnál kikötve. Vidámságban sincs hiány: az egyik arab tévétársaságnál élő adásban szelfiznek; a munkafeltételekhez nem igazán passzoló magassarkúban parádézó riporterhölgy akkora hátast dob, mint Van Gaal, apró hiba, ő ezt nem szándékosan teszi (szerencsére nem esett baja, amit jelez, hogy pár másodperccel később már ő nevet a leginkább az eseten); a szélső pontokon még nagyobb riadalom támad, amikor a meccs előtt utoljára beindul a locsolórendszer – néhány vizes zakó és felsőruházat a következménye.

Eközben az egyik kanyar fehérbe borul, a szemben lévő csíkozódik. De ezen az estén a legdrágább helyeket birtoklók többsége sem hagyja az utolsó pillanatra az érkezést, sorjáznak a szelfik, röpködnek a csoportképek, megy az esélylatolgatás, a mutogatás. Egy francia apa elérkezettnek látja az időt, hogy rendesen megtanítsa fütyülni a fiát, csak véletlen lehet, hogy a Kassai Viktorral kiegészülő angol játékvezetői stáb ekkor térképezi fel utoljára a pályát. Az atletisek közé egy realos keveredik, oda is is szól a jegye. Úgy tűnik, simán túléli, bár a meccs végén már nem látom. Az atleticós serdülőkről sugárzik, mekkora élmény számukra, hogy ott lehetnek klubjuk legjobbjainak csúcseseményén – ha nem is lesz profi játékos ezekből a fiatalokból, akkor is bizonyos, hogy egy életre megfertőződnek a „matracos” szerelemmel. Teli hangerőből énekelnek, kiabálnak, amikor kijönnek kedvenceik a pályára, ekkor még nem tudják, hogy Gabiéknak ugyanaz lesz a sorsuk, mint egy nappal korábban nekik a Foci a barátságért program tornáján a debreceniekkel szemben, s az orosz rulett után újra a szemeiket törölgethetik.

Van bámulnivaló tehát bőven. Talán így történhetett, hogy a kis Ahmedet elveszítette az apukája. A szülőjét kereső szír fiú eltűnését háromszor mondják be a hangosban egy órán belül, az ezt követő hallgatás remélhetőleg a csellengő fiú (vagy apa?) kálváriájának feloldását jelenti. S ha már szírek, itt hadd mondjam el, hogy amit a polgárháborútól sújtott ország fiataljai az utánpótlástornán mutattak, az egészen felemelő volt. A többi csapattól fizikumban jócskán elmaradó, lelkesedésben azonban mindenkit felülmúló szíriaiak kis híján úgy ünnepelték nagy harcban kivívott győzelmüket, mint egy nappal később Cristiano Ronaldóék. A küzdelmüket követő őszinte öröm és büszkeség az egész hétvége egyik legmeghatóbb jelenete volt számomra.

S ha már lúdbőrözés, abban azért a BL-döntőn sem volt hiány. A meccset közvetlenül megelőző Alicia Keys-koncert tökéletesen megkomponált, a lehető legprofibb amerikai show-műsort hozza színre, ám ahogy a – számunkra meglepetésként fellépő – Andrea Bocelli hangja betölti a San Siro falait, az egészen hátborzongató, ugyanaz a megfizethetetlen élmény, amit később a meccs drámaisága kínál. Nyolcvanezer néző együttes ámulatba esése.

A találkozó maga a helyszínen egyáltalán nem tűnik élvezhetetlennek, pláne, hogy az atléticós szurkolótábor mellett ülhetek, akik a meccs nagy részében óriási odaadással és lenyűgöző lelkesedéssel biztatják övéiket, az egyenlítő gól után pedig az érzékelhető, le is szurkolják a riválist.

Persze addig át kell élniük, hogy az első percek tüzessége és az előttük kihagyott büntető után a Real kezébe kerül a mérkőzés. A tizenegyeséig Griezmannban van a legtöbb veszély csíkos oldalról, ám az elhibázott lövés visszaveti őt, és a második félidő kezdeti rohamai után az egész Atlético játéka visszaesik. A védelem jól zár, de Fernando Torres sziszifuszi harcot vív Sergio Ramosékkal, és ezután a hiányzó kreativitás miatt a meccsbe jól beszálló Carrasco góljáig azt lehet érezni, már nehéz lesz fogást találni a Realon.

Kroos lecserélése ugyanakkor nagy hibának tűnik Zidane-tól, Benzemáé pedig végképp érthetetlen (később a Gazzetta értékelése is így hangzott a francia edzőről). Amíg ki nem fullad, Bale játszik a legjobban a realosok közül – az első félidőben egészen parádésak az összjátékai Benzemával –, de egyértelmű, hogy a német középpályás a Real agya, jól érzi és tudja irányítani a játék ritmusát. Eközben napjaink „hivatalosan” két legjobb játékosának egyike, Cristiano Ronaldo – nyilván a várakozást is figyelembe véve – az egyik leggyengébb teljesítményt nyújtja. Kiábrándítóan kevés vállalás, szinte nulla extra.

Ezen és Zidane cseréin simán elmehetne a meccs a Real számára, de Ramos faultja – az MVP-díjat kiosztók aligha így gondolták, ám a végkimenetel szempontjából ez a megmozdulás talán még fontosabb volt, mint a gólja – megmentette a blancókat, akik teljesen kiegyenlített meccs után ünnepelhetnek, mert az egész mezőny egyik legnagyobb küzdője, az egész este legdrámaibb figurájává váló Juanfran lövésénél a kapufa melléjük áll.

Az Atlético-drukkerek csalódottsága mérhetetlen, igazi büntetés számukra, hogy szektoraikat a Real trófeaemeléséig nem is hagyhatják el. A stadion ezen oldalán ülve nehéz nem együtt érezni velük, ismét karnyújtásnyi közelségben, az utolsó lépcsőfokon buknak el, ismét a nagy riválisnak jut a dicsfény. A fájdalmat nem enyhítheti az önmagát többször is nevetségessé tevő Pepe kontrasztjaként az este talán legemberibb jelenete, amikor a díjátadó előtt Isco és Lucas Vázquez odamegy és egyesével vigasztalja a vereség magányába burkolózó atléticós játékosokat.

Madrid második számú csapata és szurkolói számára ismét marad a második hely, amelynél nincs fájóbb. Az árnyék. A por, amelyből fel kell állni.

Kapaszkodónak pedig nincs más, mint az üveges tekinteteket ekkor még aligha megtörő, általam Stan Wawrinka sikereivel ismertté vált, számomra talán egyedüli igaz vigasztalóként ható Samuel Beckett-idézet: „Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”