„A vereség, a fájdalom és a diadal is része a BL döntőjének”

– Melyik BL-győzelme a kedvesebb, az ezerkilencszázkilencvenhármas a Marseille-jel vagy a Milannal elért siker a következő évben?
– Ez olyan, mintha arra kérne, válasszak a gyerekeim közül – mondta Marcel Desailly, aki az UniCredit által szervezett UEFA Trophy Tour nagyköveteként sajtótájékoztatón válaszolt a kérdésekre, majd külön is válaszolt a Nemzeti Sport kérdéseire. – Mindkettő különleges élmény volt, de a fájdalmas emlékek is velem vannak, például az ezerkilencszázkilencvenötös, Ajax ellen elveszített finálé. De ki ne emlékezne a kilencvenkilencben elbukó Bayern Münchenre? A vereség, a fájdalom és a diadal is része a Bajnokok Ligája döntőjének, én mindegyik érzést megtapasztalhattam.

– Mit gondol, ebben a szezonban ki nyeri meg a BL-t?
– Remélem, a Paris Saint-Germain. Persze a Barcelona is nagyon erős, jól teljesít, ám nehéz megjósolni, ki lesz a győztes. Élvezem a csoportkört, de már nagyon várom a februárt, amikor beindul a kieséses szakasz.

– Mondhatni, összefonódott a pályafutása a francia szövetségi kapitány Didier Deschamps-éval, több klubnál szerepeltek együtt, a Marseille-jel BL-t nyertek, a válogatottal pedig gyakorlatilag mindent trófeát elhódítottak – hogyan kezdődött a barátságuk?
– Tizenhárom évesek voltunk, amikor először találkoztunk. Nagyon hosszú történet a miénk, látom magam előtt, ahogy tizennégy-tizenöt évesen együtt nézegetjük, milyen szerződést kaptunk a klubtól. Nagy kaland kezdete volt. Mindketten keményen dolgoztunk, okosak és legfőképpen elhivatottak voltunk. Mi sem bizonyítja jobban elszántságunkat, mint hogy az utánpótláscsapatoknál nagyjából kétszáz gyerekkel dolgoztunk együtt tizenhárom és tizennyolc éves korunk között, és csak hárman lettünk profik, köztük Didier és én.

– A mostani szövetségi kapitány visszavonulása után kis túlzással azonnal edzősködni kezdett. Ön tíz éve hagyta abba labdarúgó-pályafutását, többször szóba hozták csapatokkal, például a ghánai válogatottal. Látjuk valaha kispadon?
– Valóban előfordult, hogy majdnem elkezdtem edzősködni, végül nem jött össze. Megvan a pro licencem, de inkább közvetett módon kötődnék a futballhoz, jótékonysági és promóciós eseményeken keresztül, valamint szakértőként.

– A nyári Európa-bajnokságon is szakkommentátorként dolgozott, látta játszani a magyar válogatottat?
– Nem eleget. Bevallom őszintén, személyes emlékeim nincsenek a futballjukról, azt pedig nem tudjuk, mit hoz a jövő. Tudom, hogy nem jutott be egyetlen csapatuk sem az európai kupák főtáblájára, ez sajnálatos, de biztos vagyok benne, hogy sok tehetségük van. Ezeket a tehetségeket viszont fel kell fedezni, és fel kell nevelni.

– A francia válogatottban van olyan védő, aki korábbi önmagára emlékezteti?
– A mostaniaknak is megvan a saját stílusuk. Szeretem Raphaël Varane játékát, Kurt Zoumáét is, aki egy kicsit hasonlít rám, aztán ott van még Laurent Koscielny és Samuel Umtiti is vagy Mamadou Sakho. Szerintem nagyon jó belső védőink vannak.

– Más posztokon is jól állnak, mégsem sikerült Eb-t nyerniük. Mi hiányzott Portugália ellen az idei fináléban?
– Talán a szerencse. André-Pierre Gignac beállása után úgy éreztem, meglesz a győzelem, de csatárunk a kapufát találta. Ez is mutatja, hogy az ilyen mérkőzések megnyerése apróságokon múlik, ezért sem tudom, hogy a tapasztalatlanság vagy a balszerencse számlájára írjam-e a vereséget. Lehet, hogy nem most érkezett el Franciaország ideje, elképzelhető, hogy ez a generáció a világbajnokságon ér révbe.

– Cristiano Ronaldo számára sérülés miatt hamar véget ért a finálé, önnek kiállítás miatt kellett lemennie a pályáról a brazilok ellen megnyert ezerkilencszázkilencvennyolcas világbajnoki döntőben. Mit csinált az öltözőben a hajrá idején?
– Nem mentem be az öltözőbe, azonnal doppingvizsgálatra vittek. Mivel nem tudtam mintát produkálni, engedélyt kaptam, hogy visszamehessek a pálya szélére. Óriási nyomás volt rajtam, gondoljon bele, mi lett volna, ha a kiállításom miatt elbukjuk a döntőt, az egész ország engem okolt volna. El sem tudja képzelni, mit éltem át, időnként még most is beleremegek, ha eszembe jut. Nehéz pillanatok voltak, az biztos.

– Az akkori szövetségi kapitány, Aimé Jacquet a győztes döntő után nem dolgozott többet edzőként. Miért vonult vissza?
– Ezek után mit tehetett volna? Komolyra fordítva a szót, nyilván valamilyen szinten az életkora is szerepet játszott a döntésében – ötvenhat éves volt akkor –, és ne feledje, már hosszú ideje dolgozott a válogatottnál. Gérard Houllier segítője volt, aztán a sikertelen vb-kvalifikáció után ezerkilencszázkilencvenháromban lett szövetségi kapitány. A világbajnokság után a szövetség szakmai igazgatójaként is jó munkát végzett, örülök, hogy az ő szerepére is sokan emlékeznek.