Bizonyára sokan ismerik az anekdotát az öreg papról, aki árvíz idején rendre elküldi az érte jövő csónakokat, sőt, a hullámok által körülölelt templomtorony keresztjébe kapaszkodva a helikoptert is, mondván, a Jóisten majd úgyis megóvja őt. Aztán amikor megfullad és felkerül a mennyországba, szinte számonkéri az Urat, miért nem mentette meg őt, pedig erős hittel hű szolgája volt egész életében. „Az voltál, fiam, ezért küldtem neked csónakokat és egy helikoptert is. Mit vártál még?” – így a Teremtő. Elárulom, e tanmesét a leányfalui plébánia hagyományos karácsonyi üzenetében olvastam a helyi pap, Zoltán atya tollából, a következő tanulság levonásával: „Bármennyire is hívők vagyunk és bízunk a Jóistenben, a maszkot nekünk kell feltennünk.”
Helyben vagyunk, 2020-ban, a koronavírus, a karantén, a maszk, ezáltal az arctalanság és mosolytalanság évében, amely az élet sok egyéb területe mellett a sportot is megtépázta, de rendesen. Pedig nagy reményekkel álltunk előtte, ahogy tavaly karácsonykor, adventre és a Megváltó születésére nyitott lélekkel írtam magam is 2019. december 24-i számunkban: „Szinte mindannyian emelkedett hangulatban várhatnánk az olimpiát és labdarúgó Európa-bajnokságot hozó, sport- és szurkolói szempontból mindenképpen ünnepi új évet. 2016-ot követően már talán el tudjuk képzelni, mi történne az országban, ha együtt láthatnánk a legutóbbi világbajnokot, az Eb-címvédőt és a saját nemzeti válogatottunkat a csodás új Puskás Arénában. Az olimpia pedig olimpia, Tokió leendő magyar hősei már köztünk járnak, az előjelek az eredmények alapján kedvezők.”
A többit tudjuk, az olyannyira várt ünnepi évben jött az árvíz a járvány képében, elsodorta a sport nagy eseményeit, mi, sportrajongók pedig csak kapaszkodtunk a templomtoronyba, avagy az üres stadionok reflektorainak kandeláberébe. Aztán hogy felismertük-e a felénk küldött csónakokat, kis lélekvesztőket, nagy helikoptereket, s felkapaszkodtunk-e rájuk, már a mi dolgunk volt. Pedig jöttek ám, ha sok gondunk-bajunk közepette jól figyeltünk. Nem először, s nem is utoljára írjuk le, hogy a magyar labdarúgás, mint társadalmi aspektusból legjelentősebb sportágunk történelemkönyvébe arany betűkkel íródott be ez a sportszempontból egyébként sötét esztendő. Válogatottunk őszi menetelése, az újabb Eb-szereplés kivívása, a Nemzetek Ligája csoportelsősége, valamint a Ferencváros bejutása a Bajnokok Ligájába mind-mind régóta várt katarzist hozott.
Hát még ha a futball egyik áldásos hatása, az igazi közösségi élmény is megvalósulhatott volna sportoló és szurkoló között a dugig telt Puskás Arénában, Izland vagy épp a Barcelona ellen! De nem, a pandémia szorításában hozott szigorú egészségügyi előírások megakadályozták ezt. Ám még mielőtt saját könnyeinkkel emelnénk az árvíz szintjét, szeretném az én egyik kis személyes mentőcsónakomat megemlíteni. A két lányom között hét év a korkülönbség, a nagyobbnak annak idején a Barca és David Villa volt a kedvence, a kisebbnek viszont, aki mostanában nyiladozott rá szurkolóként a sportra, már a Fradi és Sigér Dávid!
Amikor pedig a diadalmas Eb-pótselejtező után hazavittem egy Nemzeti Sportot benne válogatottunk poszterével, késhegyig menő küzdelmet folytattak érte, alig bírtam őket megnyugtatni, hogy hozok egy másik példányt is. Arra pedig már nehezen találtam szavakat, amikor a kicsi kijelentette, ha valamiért be kellene fejeznie az aerobikot, legszívesebben focizna...
Nos, nekem ez volt az egyik olyan lélekvesztő, vagy inkább léleknyerő kis ladik, amelyre felkapaszkodtam, másnak más jött. Egy jó barátom a cimboráival például már azt tervezi, hogyan járják majd be a világbajnoki selejtezőket Londontól Varsón, Tiranán és San Marinón át Andorráig, ha már idén nem lehettek ott a nagyszerű sikerek színhelyein. Hogy aztán a Jóisten, avagy a sors megadja-e ezt a lehetőséget, vagy jövőre tovább emelkedik a szennyes ár, arról most nem tudok, nem merek mit írni oly naivan, mint tavaly.
Csupán azt kívánom mindenkinek, hogy felismerje a felé közeledő léleknyerő lélekvesztőket, és szerencsésen kapaszkodjon fel rájuk.