BL: Hihetetlen, semmihez nem hasonlítható érzés kézbe venni a trófeát – Van Bommel

– Merre jár, mit csinál éppen?
– Egy dokumentumfilmet készítünk a régi csapattársakkal, a témát javarészt a kétezer-tízes világbajnokság szolgáltatja – csatlakozott a világhálón zajló társalgáshoz Mark van Bommel. – Feszes a programunk, de arra azért szakítunk időt, hogy a BL-meccseket megnézzük.

– No, és honnan jelentkezett be most?
– Ez maradjon még titok.

– Ha már szóba került a Bajnokok Ligája, önnek kétezer-hat május tizenhetedikén, a Barcelona–Arsenal döntőt követően megadatott, hogy a magasba emelje a győztest megillető serleget. Hogyan emlékszik vissza arra a napra?
– Hadd kezdjem a végén: hihetetlen, semmihez nem hasonlítható érzés kerített hatalmába, amikor a kezembe vehettem a trófeát! Kevésen múlt, hogy négy évvel később, már a Bayern München játékosaként még egyszer átéljem ugyanezt, fájdalom, az Inter elleni finálét elveszítettük. No, de a megnyert párizsi döntőre visszatérve: egész nap idegesek voltunk. Sőt már előző nap is. Minden gondolatunk a mérkőzés körül forgott, csak azon járt az agyunk, hogyan tudunk győzni. Alig vártuk, hogy kezdődjön a meccs, de iszonyúan lassan teltek a percek. Még az öltözőben is feszült volt a légkör. Ám amint játékvezető a sípjába fújt, az idegesség nyomban elszállt, és onnantól fogva csak az lebegett a szemünk előtt, hogy legyőzzük az Arsenalt. Nekem egyórányi játék jutott, a vezetőedzőnk, Frank Rijkaard Henrik Larssont küldte be helyettem. Annak ugyan nem örültem, hogy lecseréltek, az ellenben rettentő boldoggá tett, hogy végül kettő egyre nyertünk – nem utolsósorban Larsson két gólpasszának köszönhetően.

– Napjaink egyik slágertémája a VAR, amelynek legalább annyi híve van, ahány ellenzője. Ön melyik táborhoz tartozik?
– Én támogatom, mert a legnagyobb tévedések már elkerülhetők a videobíró jóvoltából, de az is igaz, hogy van még mit csiszolni a rendszeren. Amikor sokáig kell amiatt várakozni, hogy az illetékesek eldöntsék, les volt vagy nem, az például nem tesz jót a játéknak. A mi időnkben, ugyebár, még nem volt VAR, nem tagadom, ez időnként jól jött nekem, mert elkövettem egy-két olyan szabálytalanságot, amit nem vett észre a játékvezető...

– A kétezer-tízes, Hollandia–Spanyolország világbajnoki döntőn tizennégy sárga lapot osztott ki Howard Webb. Ha lett volna videobíró, hányan fejezték volna be a meccset?
– Szerintem hatan... Azt azért hozzátenném, hogy a spanyoloktól is ki lehetett volna állítani néhány futballistát.

– A finálét Andrés Iniesta hosszabbításban lőtt góljával nyerte meg Spanyolország. Ez nem veszélyeztette a korábban, Barcelonában kötött barátságukat?
– Iniestára vagy akár Xavira nem lehet haragudni. Akkor, kilencven percig vetélytársak voltunk, de a mérkőzés előtt és után ugyanúgy beszélgettünk családról, hétköznapi dolgokról, mint máskor. A futballban így megy ez, amint lefújják a meccset, kezet ráztok, megölelitek egymást, mezt cseréltek. Lehetünk riválisok, de fontos, hogy meglegyen az egymás iránti tisztelet. Mondok egy másik példát. Zlatan Ibrahimovicot aligha kell bemutatni senkinek. Volt szerencsém együtt játszani vele – azok után, hogy játszottunk egymás ellen. Mielőtt a Milan szerződtetett volna, az elnök kikérte Zlatan véleményét, aki azt felelte: „Szépen kérem, igazoljuk le Markot, mert inkább játsszon velem, mintsem ellenem!” Örülök, hogy őt is a barátomnak mondhatom. Elképesztő, hogy még harminckilenc évesen is jó formában van. Mit jó formában, a topon van! Zlatanban azt is becsülöm, hogy maximálisan odafigyel magára – nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is. Nem csoda, hogy mindmáig egyik gólt szerzi a másik után. Jó, közben becsúszik egy-egy piros lap is, de ez benne van a pakliban...

– Megannyi klasszis volt a csapattársa. Közülük ki volt megáldva a legnagyobb tehetséggel?
– Ronaldinho! Varázsolt a labdával. S amit az edzésen könnyedén megcsinált, arra képes volt a legnagyobb tétre menő meccseken is! Az alkata tökéletes volt ahhoz a stílushoz, amit képviselt, a mozgáskoordinációja lenyűgöző volt. Zsonglőrködött – és folyton mosolygott. Mosolygott a pályán, mosolygott az öltözőben, mosolygott az utcán, mosolygott mindenütt. Élvezte a futballt és azzal együtt az életet.

– Ön melyik csapatában érezte a legjobban magát?
– Hála az égnek, bő a választék, mert topklubok mezét viselhettem, a PSV, a Barcelona, a Bayern és a Milan egyaránt nagyon közel áll a szívemhez, ráadásul mindegyikkel trófeákért harcolhattam. Ha mégis le kell tennem a voksom az egyik mellett, az a PSV, amelyben gyönyörű hét esztendőt töltöttem el. Fiatalon kerültem oda, ott váltam felnőtt futballistává. Az utolsó évemben már készen álltam arra, hogy egy szinttel feljebb lépjek, így lettem a Barcelona játékosa, később pedig a Bayerné és a Milané. Roppant szerencsés fickó vagyok, hogy ezekben a csapatokban játszhattam.

– Mit tart a legnagyobb sikerének?
– A már említett BL-győzelmet! Mindamellett arra is nagyon büszke vagyok, hogy Hollandiában, Spanyolországban, Németországban és Olaszországban is ünnepelhettem bajnoki címet. Ahhoz, hogy az élen végezz a bajnokságban, egész idényben jól kell teljesítened, ezért is van nagy értéke az aranynak. A Bajnokok Ligáját megnyerni ugyanakkor egészen különleges. Hiszen abban a sorozatban a legjobbak állnak rajthoz, ha őket legyőződ, mindennél többet ér.

– Ha még egy nagy meccsen pályára léphetne, melyik stadionban játszana legszívesebben?
– A San Siróban! Mindenhol szerettem futballozni, de a legjobban ott! Lehetett az ellenfél a Barcelona, a Juventus, a Sampdoria vagy éppen a Genoa, olyan atmoszféra uralkodott a lelátón, hogy már a játékoskijáróban libabőrös volt az ember. Azt a hangulatot ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor teát főzöl: felrakod a vizet, felmelegszik húsz, harminc, negyven fokra – aztán egyszer csak felforr!

– Ezek szerint ha derbi, akkor Derby della Madonnia?
– Igen! Az el Clásico is csodálatos, de a milánói rangadó a csúcs! Bármerre jársz a városban, már napokkal a mérkőzés előtt érzed a feszültséged, a tévében, a rádióban, az újságokban minden arról szól. Az olaszokról egyébként is köztudott, mennyire imádják a focit, az a légkör, ami a Milan–Intert övezi, jóformán semmihez nem hasonlítható.

– Mit tippel, ki nyeri idén a BL-t?
– Nemrég még a Bayernt és a Manchester Cityt mondtam volna... Jósolgatni persze könnyű, csakhogy aztán jön a meccs. A futballban tényleg az a szép, hogy bármi megtörténhet. Vegyük csak a Bayern–Paris Saint-Germain párharc első felvonását, a müncheniek fantasztikusan játszottak, hat háromra vagy hét háromra is győzhettek volna, a végeredmény azonban ismert... Sokat számít, melyik csapat tud a soraiban olyan klasszist, aki a sorsdöntő pillanatokban a különbséget jelentheti. Ilyen például Kylian Mbappé vagy Erling Haaland. Utóbbinak egy másodperc is elég a gólszerzéshez, nem véletlen, hogy az ügynöke manapság ide-oda repked Európa nagyvárosai és topklubjai között.