Sűrű ködben várjuk az estét

Nem látok tovább a saját orromnál, már túl sűrű a köd. Egyszer csak egy hideg kéz tapintását érzem a vállamon: "Mi tettük ilyen nehézzé. Mi akartunk ködben élni -mondja lassan, tagoltan. -Már nincs vissza út. Mennünk kell előre, és imádkozni, hogy kiviruljon a nap." Ismerős a hangja, tudom, hogy már hallottam valahol.Nem látok tovább a saját orromnál, már túl sűrű a köd. Egyszer csak egy hideg kéz tapintását érzem a vállamon: "Mi tettük ilyen nehézzé. Mi akartunk ködben élni -mondja lassan, tagoltan. -Már nincs vissza út. Mennünk kell előre, és imádkozni, hogy kiviruljon a nap." Ismerős a hangja, tudom, hogy már hallottam valahol.

Kérdeznék, de nem tudok. Nyomasztóan mozdulatlanok az arcizmaim. Bénultan rá bízom magam, és ez jó döntés: míg én a fák gyökereiben botladozom, addig ő magabiztosan lépked a süppedő avarban. Valami olyat tud, amit én nem: lát a ködben.

Hamarosan egy tisztásra érünk, ahová bevilágít a holdvilág. Megállok, és ő mellém lép. Félve, de a szemem sarkából megpróbálom végigmérni. Ősz, hosszú haja szinte egybeolvad a köddel, ám ráncos homloka még karakteresebb mint máskor. Leveszi kezét a vállamról, és keresztbe teszi két kezét, ahogy szokta, miután jól kikiabálta magát:

Mit keresel itt, Mester?-kérdezem az ámulattól elalélva. Tüdőmet szétfeszíti a sűrű levegő, a világ csak úgy forog körülöttem. Nem válaszol. Csak néz rám, és lassan az arcán mosollyá változik a feszültség. Eszelős mosollyá.

A lábam cserben hagy, a testem összegörnyed. A Mester látott már ilyet, nem lepődik meg. Ő Robertón, vagy Emersonon sem lepődött meg, így rutinosan elkapja a karomat, és szinte a földön húz engem, mint egy csúszómászót. Kezd dühbe jönni, érzem, hogy elkapta a hév. Egyszer csak elengedi a kezem, és hagyja, hogy végignyaljam a talajt. Elképzelhetetlen fájdalmat okoz, ahogy a jéghideg zuzmók az arcomat csipkedik. A Mester azonban újra odalép hozzám, felránt magához, és a homlokomra teszi a kezét. Egyszer csak elmúlik minden légszomj, és fájdalom.

Már nem zsong a fülem, már nem csak foltokat látok. Kezdem érteni: talán Jorge Jesus fejében vagyok, vagy az egyetemes futballisten hívott meg egy randevúra, az azonban vitathatatlan, hogy fenséges az élmény. A ködben felsejlő emberek képe lassan kirajzolódik, majd hirtelen elfog egy fura érzés: hallom, amit gondolnak:

Egyszer csak felkapcsolódnak a reflektorok, én pedig felfedezem, hogy a Celtic Park közepén állok, a kezdőkörben. Az egyik térfél teljesen üres, a másikon viszont a kezdőcsapatunk sorakozik fel, mintha jól sikerült viaszbábuk lennének. Pedig nem azok: ugyan mozdulatlanul állnak, de a gondolataikat pontosan hallom. Elsőként Artur Királyomhoz, futok oda.

"Koncentráció. Uralom a tizenhatost. Beszélek. Kiabálok Melgarejónak, ha kell. Itt vagyok, érzik, hogy felszabadultan játszhatnak előttem. Ha megvan a labda, megkeresem a legjobb választást. Én vagyok a támadásépítés alapja is."

Tőle kicsit előrébb, jobbra Maxi áll megmeredve, mint egy száz méteres futó a rajt előtti pillanatban. Kicsit közelebb megyek, hogy jól halljam.

"Nem jönnek el, lezárom, aki próbálkozik kicsontozom, körbefutom, kiröhögik. Kérem a lasztit, mutatom magam. Amint Salvio befele húz, már porzik is a vonal. Vállalom egy-az-egyben is, alapvonalig le, beteszem középre, ha gól örülünk, ha nem, futás vissza."

szept. 19 13:17 update: Hopp, ez kiment a fejemből: SuperMaxi eltiltott a Chelsea elleni piros miatt!

A jobb hátvéd posztját Miguel Vítor foglalja el. Nem mai gyerek már, mégsem kapta még meg az igazi kiugrási lehetőséget. Itt az esély:

"Sosem lógok be középre, hiába érzem ott jobban magam. Most jobb oldali védő vagyok, ami azt jelenti, hogy segítem az előttem állót. Persze csak ha tiszta a terep. Csak hát ugye az nem tiszta általában. Ez így mondjuk szopás, mert akkor egy félidőt biztosan a Jorge Jesus-felőli oldalon játszok, aki a végére leordít majd pár centit a hajamból."

Tovább megyek, most már rájöttem, hogy az összeállítás szerint érdemes haladnom, úgy érthetem meg legjobban a játékrendszert. Garay kevésbé tűnik feszültnek, mint Maxi Miguel Vítor, inkább mintha a távolba révedve keresné Javi Garcíát valahol.

"Ha bukó van kilépek, vagy biztosítok Luisaonak Jardelnek, egyébként test-test ellen pusztítok, a labdákat óvatosan feljátszom Maticsnak. Inkább ívelek, mint csínybe. Kemény vagyok, de nem sárgásan: jön még szembe Messi is."

Luisao kevésbé aggódik.

"Samarast a Holdra, Hoopert hordágyra, a bírót meg, öööööö, vele nem csinálok semmit. Szóval ha ez meglesz, akkor Jesus már szól is a szertárosnak, hogy főzzön egy kávét, én visszafejelek pár labdát, meg a végén kidobom a karszalagot a szurkolóknak."

szept. 18 17:31, update: Luisao nem játszhat az első négy BL-meccsünkön sem, a FIFA ugyanis kiterjesztette nemzetközi meccsekre is az eltiltást. A helyét így a kissé ijedt Jardel veszi át.

"Férfi vagyok! Egy férfi tudja uralni az indulatait, de nem akarja. Széttépem őket! Megmutatom! Labda vagy baba? Tök mindegy, ez életem meccse!"

A bal szélen egy még ijedtebb srácot látok, vézna teste viszont egyáltalán nem hasonlít Jardel paramétereire.

"Védekezek. Figyelem Luisaot Jardelt, hallgatok Arturra. Nem futok el. Nem szorítom le Brunot a pályáról. Én védő vagyok, ő középpályás. Védő: nem engedem az ellenfelet gólt lőni. Én sem lövök öngólt. Öngólpasszt sem adok!"

A négy védő előtt egyedül Matics áll, mint egy nagyra nőtt izmos madárijesztő.

"Szólok a sporinak, hogy csere lesz, és bejövök Javi mellé, Axel mögé. Ja nem, ők elmentek. Szóval én vagyok Javi és Axel egy személyben. Csak nem támadok, meg nem próbálok játékot szervezni. Megszerzem, lepasszolom a legközelebb állónak. Ha túl messze áll, de nincs közöttünk senki, akkor odavezetem a labdát, nehogy elrontsam. Szögleteknél felmegyek, ugrok, bólintok."

Nem hangzott túl jól, úgyhogy rögtön érdekelnek az előtte állók gondolatai is. Jobbról Salvio, balról Bruno César, köztük Carlos Martins. Bruno César szóban még mindig az önzetlenség mintaképe.

"Kis passzok a szélére, kiugró embernek meg be a védelem mögé. Cardozonak fejre is mehet, Salviot és Aimart inkább földön segítsük. Ha kell, vissza Carlos Martinsnak, ő meg megnézi, hogy mennyit bír a kapus."

Carlos Martinst még sosem láttam ilyen összehúzott szemöldökkel.

"Támadok, védekezek, futosgálok fel-alá? Ha ez kell, megteszem, de mire 20-on belülre érek, elfogy az erőm, nem tudom kibombázni a kapus lelkét. Na mindegy, rajtam nem fog múlni, amíg bírom erővel, addig nem kell jönnie Enzo Péreznek."

Salvio már tudja, hogy bírja erővel. Nem is gondolja másképp.

"Maxival Miguellel megcsináljuk a váltásokat, a belsőkkel lejátsszuk, aztán vagy elég lesz a pálya, vagy kirúgás. Csak a gól elfogadható ma, úgyis különösen szeretek harapni, ha nagy a tét. Ha kell, akkor a másik oldalt is megoldom, hátha a 13-as FIFA-ban kevésbé lesz bika Matthews..."

A három támadó középpályást nézegetve valami különösen jó érzés fog el. Ezek mégiscsak portugál meg argentin válogatott játékosok, nem biztos, hogy annyira kell félteni őket, mint tesszük. Előre pillantva aztán még több kreativitást látok.

"Bármit megcsinálok, amit futás nélkül is meglehet. Na jó, ha kell, futok is-de szigorúan csak előre! Ha utolérnek? Elesek! Ha nem? Akkor is, hiszen valakinek a bírót is szóval kell tartania. Na jó, azért a focira is megpróbálok figyelni, hátha nagyobbat villanok, mint a sajtósok vakui. Vezér? Ja, valami olyasmi vagyok."

Igen, ő Pablo Aimar volt. Előtte pedig már csak egy ember áll magasodik, Óscar Cardozo:

"Ballal lövök, jobbal átteszem a balra. Fejjel fejelek, gondolkodni tilos. Ösztönös vagyok, és ezt tudják ők is: ketten fognak vigyázni rám, de mindig elfelejtik, hogy éles helyzetekben olyan cseleket is tudok, amiket egyébként nem. Sőt, néha olyankor még gyors is vagyok! Nincs más dolgom, mint gólt lőni, úgyhogy ha nem jön össze, akkor majd káromkodok, és lecseréléskor megkínálom a kispadot egy talpassal. Persze óvatosan, és csak bal lábbal!"

Vége. Minden játékosnak beleláthattam a fejébe, és miközben lassan Jorge Jesusnak érzem magam, látom, hogy ő is ott ül a padon. Közelebb megyek, de hiába. Nem hallok semmit. Pókerarcot vág, és a gondolatai hallhatatlanok számomra. Aztán egyszer csak megszólal:

Azt hitted, hogy az én fejembe is beleláthatsz? Naiv vagy: én sem látom teljesen tisztán a képet, nem hogy te. Egyszerre gondolok támadásra, és 4-1-3-1-1-re. Kellenek az okos emberek, de nem tudom, hogy mit bírunk hátul. Elvesztettük az identitásunkat: nincs többé passzorgia, csak egy csodás csapat, olyan játékosokkal, akik jól összerakva bárkit megverhetnek. Bárkit.

És mi lesz a passzorgiával?

Elmúlt. Javi és Witsel elvitte. Mi kerestük a bajt, hiszen ha Javit nem engedjük el, akkor Axel sem ment volna. Tudom. Érzem. De én Jorge Jesus vagyok: az ember, aki mindenből csapatot épít. Szezon közben is. Ne féljetek, amíg engem láttok!

Lassan próbálom kivenni Jorge Jesus vonásaiból, hogy most mennyire színpadias előadást láthatunk tőle, és mennyire beszél szívből. Ahogy egyre jobban elmélyülök a vonásaiban, lassan újra elfog a légszomj.

Sötétség, bizonytalanság, és egy nagy koppanás: felébredek. Fejem az előttem ülő székébe fúródva, és én épp egy villamoson ülök. Az ablakon kinézve mellettem sorban haladnak el az álló emberek, és úgy érzem, hogy csak én haladok. Haladok, az új Benfica első igazi erőpróbája felé.

Vajon tényleg nincs többé passzorgia? Vajon tényleg bekkelnünk kell? Egyáltalán lehet egyetlen Maticcsal, és négy védővel bekkelni? Vagy Carlos Martins is besegít neki? Van még egyáltalán egy élő organizmusként működő csapatunk?

Félek a választól. Félek, hogy egyszer csak meglátom a Benficát a villamosról, miközben a másik kocsiban elrobog az európai élmezőny. Félek, hogy koppanni kell.