– Finoman fogalmazva sem nevezhető egyszerűnek a maga mögött hagyott két év…
– Hát nem! – vágta rá Nagy Bernadett, aki a Bakiban (Bakuban) megrendezett versenyen megszerezte az olimpiai kvótát a nők 76 kg-os súlycsoportjában. – Két évvel ezelőtt áprilisban, a budapesti Európa-bajnokságon noha meglett a bronzérem, a helyosztón megsérült a térdem. Eltelt öt hónap, és már a harmadik orvosnál jártam, mire észrevették, elszakadt a szalag. Megműtöttek, de rosszul sikerült a beavatkozás, és újabb fél évbe telt, mire ez kiderült, így tavaly áprilisban még egyszer a műtőasztalra kellett feküdnöm. Onnantól kemény, öt hónapig tartó, napi ötórás rehabilitáció, majd némi sokkterápia következett, s csak ezek után mondhattam azt, hogy felépültem.
– Hogy telhetett el fél év, mire kiderült, félresikerült az első operáció?
– Borzalmasan fájt a térdem, éreztem, valami nem oké. Kétezerhuszonkettő decemberében műtöttek, és rendkívül lassan fejlődtem. A csapat Magyarkanizsára ment edzőtáborba januárban, mondták, tartsak velük, ne maradjak itthon egyedül – pedig csak kondizni tudtam. Az egyik edzésen odajött hozzám Valdemar Stajer, és felajánlotta a segítségét. Olyan rehabilitációs központba vitt Újvidékre, ahol csak ilyen sérülésekkel foglalkoznak. Itt derült ki a hiba, azt mondták, olyan állapotban van a térdem, mintha két hónapja műtötték volna. Rengetegen segítettek, hogy a következő fél évet ott tölthessem rehabilitációval.
– Nem jó belegondolni, mi történik, ha úgy döntenek, nem viszik magukkal edzőtáborba Magyarkanizsára.
– Nagyon szerencsésnek tartom magam emiatt. Vallásos ember vagyok, hiszem, hogy minden okkal történik, és a Jóisten nem véletlenül adta ezt a lehetőséget. Noha akkor azt mondtam, ha második alkalommal is meg kell műteni, abbahagyom a birkózást, rengetegen voltak, akik ott voltak mellettem és tartották bennem a lelket. Ha ők nincsenek, biztosan befejezem a pályafutásomat.
– Most már tudjuk, ez rossz döntés lett volna. Januárban Zágrábban visszatért a nemzetközi porondra, majd februárban Bukarestben Európa-bajnoki bronzérmet, míg áprilisban, Bakiban olimpiai kvótát szerzett.
– A sérülésem után először Bukarestben, a bemelegítőteremben éreztem, hogy jó formában vagyok. A legnagyobb stresszt az okozta a másfél éves kényszerpihenő alatt, hogy nem tudtam, hol tartok a többiekhez képest, ez megviselt. Romániában meccsről meccsre jobban birkóztam, és igazából mindegyik mérkőzésemen azt éreztem, én irányítok. Aztán az Eb-t követő nemzetközi edzőtáborban is azt tapasztaltam, jó vagyok. Ez természetesen megnyugtatott.
– Azerbajdzsánba már úgy utazott, hogy biztos a kvótaszerzésben?
– Úgy voltam vele, ha a hétszeres Eb-győztes, kétszeres világbajnok török Yasemin Adar a másik ágra kerül, meglesz a kvalifikáció. Ez megtörtént, innentől csak rajtam múlt. Előre persze nem könyveltem el, hogy megvan, csak megállapítottam, hogy az első lépést megtettük, most a következőkön kell túljutni.
– Mekkora megkönnyebbülést jelent, hogy tudja, ott lehet a párizsi olimpián?
– Baki óta jól alszom. El sem tudom mondani, mennyire akartam ezt a kvótát. Mindvégig hittem benne, hogy sikerül. Óriási nehézségek árán, de beletettem a munkát, márpedig én csak ebben hiszek – tudom, hogy ebbe a legnehezebb pillanatokban is lehet kapaszkodni. Most nagy teher került le a vállamról, stresszmentesen utazhatok az olimpiára, ahol bármi megtörténhet. Természetesen éremért utazom, de nem félek attól, hogy mi történik, ha nem sikerül.