A barlangi búvárkodásról a sportág berkein belül úgy tartják, hogy a legveszélyesebb műfaj, persze ha józan ésszel belegondolunk, önmagában a búvárkodás és a barlangászat sem veszélytelen – hát még együtt! Mivel ez a tevékenység valóban jóval összetettebb és kockázatosabb, mint a nyílt vízi formája, számos szabályt kell betartanunk, eltérő technikát kell alkalmaznunk, és speciális felszereléseket kell használnunk, hogy a rizikót csökkentsük.
Az első és legfontosabb, hogy ezt a sportágat csak akkor lehet elkezdeni, ha az embernek már kellő – legalább harmincórányi – tapasztalata van a nyílt vízi merülésekben.
A merülés eleve bizonyítja a búvár bátorságát, a félelem viszont megfontolttá is teszi.
Szükség van világítóeszközre is, méghozzá többre, és annyi tartalék gázt kell bevinnünk magunkkal a barlangba, hogy ne csak nekünk legyen elegendő, hanem társunknak is, ha esetleg vészhelyzet alakul ki. Erre mindig fel kell készülni, ilyenkor a legnagyobb stresszt ugyanis éppen a rendelkezésünkre álló gázkészlet okozza, és a belőle fakadó időkényszer.
Ezért kell betartani az úgynevezett egyharmadszabályt, vagyis hogy a készletünk egyharmadával be tudjunk úszni, egyharmadával ki, egyharmada pedig legyen tartalék, ha probléma vetődne fel, ne adj’ isten, menteni kell.
A rengeteg odafigyelés, a befektetett idő és energia meghozza a gyümölcsét, mert a barlangi búvárkodás nemcsak az adrenalinszintet növeli, hanem érdemes megtapasztalni a mindent körülvevő csend érzését. És ne feledjük, olyasmit élhetünk át egy-egy barlangi merülés alkalmával, ami csak nagyon keveseknek adatik meg.
(Megjelent a Nemzeti Sport Kihívás mellékletében 2018 márciusában.)