Chrissie Wellington mindig fel akarta adni

Chrissie Wellington négyszeres ironman-világbajnok, régebben hivatásos brit atléta, a Sunday Timesnál az Év sportolónője, a Brit Birodalom Tisztje (OBE) és a Bristol Union Gate PureGym tagja, aki nemrég adta ki a könyvét „A célig: egy világbajnok útmutatója a tökéletes versenyhez” címmel.

Nem rossz nacionálé – na de hogyan jutott el idáig? Cikkünk a puregym.com anyagának felhasználásával készült.

„Nem akartam soha hivatásos atléta lenni! A tanulással járó stresszt akartam levezetni, és egészségesebbé válni néhány év henyélés után. Lassan kezdtem, egy régi pár edzőcipővel, kinyúlt pólóval és nadrággal, aztán apránként növeltem a távot és a sebességet.

Beszélgettem valakivel, aki 2001-ben lefutotta a London maratonit veleszületett szívproblémával, és rájöttem, hogy ha neki sikerült, akkor nekem is.

Hogy mit szeret a legjobban a sportban? Wellington elmondta, a kihívást, a határai átlépését, a harcot a versenytársakkal, a kemény munka eredményét, az utazást, az emberek motiválását. Szóval mindent!

Persze nem a semmiből lett világhírű triatlonista, nagyon sokat edzett.

„Napi négy–hat óra edzés és nyolc-kilenc óra versenyzés volt a heti penzum 2011-ig, öt évet szántam arra, hogy a lehető legjobb atléta legyek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhattam, amit szerettem, és a szenvedélyem lehetett a munkám is egyben. A visszavonulás után fizikailag és mentálisan is távolodnom kellett kicsit a sportolótól, aki voltam, mert ez nem lehetett örökké az életem. Most ott a családom, a munkám.

Napi egy órát próbálok edzeni, ami többnyire futás, de sokkal rugalmasabbnak kell lennem, és el kell fogadnom, hogy nem tarthatok ellenőrzés alatt mindent, mint régen – alvást, táplálkozást, erőedzést.

De nem csak tíz perce van a sportolásra, hiszen maradt a mozgásnál.

„A triatlon után az Alpokban többnapos biciklis versenyeken indultam. Három barátommal felfutottunk Wales, Anglia és Skócia legmagasabb csúcsaira, és 450 mérföldet bicikliztünk közben 47 óra alatt, mindezt jótékonysági célból. Lefutottam a London maratonit, és ultrát is futottam. Nem mellékesen pedig a parkrun népszerűsítésén dolgoztam, férjhez mentem, szültem, könyvet írtam. Ez mind kimerítőbb volt, mint hivatásos sportolónak lenni.”

Profiként számos dolgot megtanult – leginkább a kitartást, hiszen csaknem mindig megfordult a fejében, hogy feladja.

„Minden egyes Ironman-versenyemen ki akartam szállni. Azonban kitartottam, ismételgettem a mantrámat, dalokat énekeltem magamban, számoltam a pedálütemeket, a lépéseimet, felbontottam a versenyt kezelhető részekre, és visszaemlékeztem minden egyes olyan esetre, amikor felülkerekedtem a rossz érzéseimen. Megtanultam, hogy kövessem a vágyaimat, mindig kész legyek kipróbálni valamit, hogy szeressem magam, hogy többet tudok elérni annál, mint amit gondolok. Közben pedig még néha mosolygok is.”