Tűzveszély a jégvilágban

Rakonczay Gábor alig egy hete ért célba Grönlandon, hat külföldi társával keletről nyugatra haladva 29 nap alatt szelte át a jég birodalmát a Magyar Grönland Expedíció keretében. Ez idő alatt 650 kilométert tett meg, közben több mint 87 kilogrammnyi súlyt húzott magával a szánon, s az óceánátevezéskor is megedzett tájékozódási képességét kihasználva szinte ő vezette a csapatot. A kiváló sportember hosszan beszélt nekünk a különleges teljesítményről.

Hogy van az orra és a jobb füle, amely fagyási sérülést szenvedett?
Most már egész jól, már csak a jobb fülemen látszik, hogy valami gond van. Igazából nem is a hideg jelentette a legnagyobb problémát, hanem a szél. Úgy építettük fel a napunkat, hogy egy óra gyaloglás után tíz perc pihenőt tartottunk, ilyenkor általában ettünk, ehhez viszont le kellett venni az arcmaszkot, így védtelenné vált az orr és a fül. Szerencsére abban a stádiumban állt meg a fagyás, amely még nem jelent végleges károsodást. Más rosszabbul járt, német társamnnak a fél arca fekete lett, de sokak kezére nőtt fagyássérülést jelentő hólyag.

 

 

Utólag megnyugodhat, de korábban nem félt, hogy elveszíti a fülét?
Igazából észre se vettem a sérülést, mert az olykor mínusz húsz Celsius-fokos sátorban a hálózsákban sem vettem le a sapkát. Amikor a túlpartra értünk, akkor láttunk először tükröt. A többiek szörnyülködtek, hogy néznek ki, én viszont szinte fel voltam dobva. Mint amikor az ember látja a filmekben, hogy mutatja a szereplő, itt harapta meg cápa, vagy ott sebesítette meg a repeszdarab, én meg csak nézegettem: végre, egy fagyási sérülés! Amúgy még én jártam talán a legjobban, a többiek a harmadik-negyedik naptól vízhólyagoktól is küzdöttek, kegyetlen lehetett nekik úgy haladni, hogy szinte a vízhólyagon is vízhólyag nőtt. Engem az ultrafutás is megedzett, fizikailag szinte én bírtam a legjobban Grönland átszelését.

Feltételezem, az előbb említett pozitív mentalitás is kellett hozzá.
Abszolút. A legveszélyesebb, ha azon kezdünk agyalni, miért is vagyok itt, pláne önszántamból, mennyi van még hátra, milyen nehéz az egész. Előző útjaim során pontosan megtanultam, mi az a pont, amelynél tovább nem lehet menni, mert a negatív gondolatmenet rosszul hat rám. Élveztem a kalandot! Bár egészen hétpróbás volt a társaság, a többség a Mount Everestet is megmászta, sokan kérdezték, mégis, mire gondolok, hogy tudok pozitív lenni.

És mire gondolt?
A korábbi tapasztalatok alapján tényleg az a fontos, hogy az „itt és mostban” élj. A feladatra kell koncentrálni, mert nehéz a szán, veszélyes a gleccser, ha elkalandozik a gondolatod, netán elszomorodsz, az nem építő.

Volt mélypontja, holtpontja, amikor azt is megbánta, hogy elindult?
Egyszer sem. Persze a hideg elszívja az ember erejét, kifacsarja a szervezetet, több kilót fogyott mindenki, szóval akadtak holtpontok. Olykor nehéz volt, hogy egy-két társammal még mentem volna tovább, de a csapat mindig csak azzal a sebességgel haladhat, ahogyan a leglassabb tagja. Előfordultak nézeteltérések egymás között, amelyet a kívülállóknak gyorsan rendezni kellett, összebékíteni a feleket. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak az ingerszegény környezetben, ahol nincs külső információ, fontos, hogy jókedvű legyen a csapat. Kerülni kell minden problémát, amely veszélyezteti a kihívást.

 

Akadt olyan időjárási-fizikai akadály, amely veszélybe sodorta a cél elérését?
Belekerültünk egy háromnapos viharba, amely során ki sem jöttünk a sátorból. Persze előzetesen is számoltunk viharokkal, de ez nagyon nagy volt. A sátorban töltött időt később be kellett hozni. Harminc napra pakoltunk élelmet, és bár huszonhat nap alatt szerettünk volna célba érni, végül huszonkilenc nap és néhány óra alatt szeltük át Grönlandot. Utólag nézve szinte profin kicentiztük, ám közben azért sok mindenen elgondolkodtunk, mégis mi lesz, ha elfogy az élelmünk.
Önnek mi volt a legnagyobb kihívás?
Nehéz volt megtalálni a határt, hogy iszonyatosan elfáradva, kizsigerelve is mindig koncentráljunk. Mondok egy példát, miért fontos, hogy akkor se kövessünk el kis hibát sem, amikor már nem vagyunk eléggé éberek, amikor már nem gondolkodunk tökéletesen. Nap mint nap ötven-hatvan percet vett igénybe, hogy a jégből felmelegítsünk annyi vizet, hogy ételt főzzünk. Egyik este a sátortársam rosszul tette fel a benzinfőzőre az edényt. Fel is borult, kifolyt a víz, amely önmagában nem lenne probléma, legfeljebb annyi, hogy kezdhetjük elölről, és egy órával kevesebbet, hat helyett ötöt alszunk. Csakhogy az egyenetlen terepen felborult a benzinfőző is. Reflexből, bal kézzel elkaptam, visszaállítottam, nem volt gond, de ha nem kapom el, és tűzbe borul minden... Abszurd, hogy a jégvilág közepén ez a veszélyforrás, ám a ruhánk, a sátor műanyag, egy pillanat alatt tűzbe borult volna minden. Két évvel korábban egy átkelésen az egyik ember magukra gyújtotta a sátrat, rájuk is olvadt a ruha. Vagy a másik részlet: szerencsére kesztyűben voltam, mert éppen jöttem be kintről, így bár ráolvadt a benzinfőzőre, egyszerűen kibújtam belőle. Ha kicsit később történik, és reflexből puszta kézzel kapok érte, búcsút mondhattam volna az ujjaimnak... Szóval minden pillanatban észnél kellett lenni. A reggeli toalettnél figyelni kellett, mivel ha levettük a kesztyűt, nagyjából húsz másodpercig tökéletesen működtek az ujjak, öt másodperccel később már nem, három perc után pedig kezdődik a baj.

Ha jól olvastam, a ruhacsere hiányával megszenvedett...
A többség három ruhát vitt magával, de én ügyelni akartam a tisztaságra, mondván, úgysem nehéz, vittem négyet. Az első öt-hat napban nagyon szenvedtem, és bár a tervek szerint hetente cseréltem volna ruhát, a hatodik napnál nem bírtam tovább, aláöltözőt váltottam. Utána viszont nem kínlódtam annyit, így az út végéig nem öltöztem már át. Nyilván felfoghatatlan ez, hiszen ha itthon futok, utána rögtön zuhanyozom, de ott máshogy működött minden.

 

 

Akkor a célba érkezéskor rögtön a zuhany felé vette az irányt?
A csapat nagy része tényleg szinte berontott oda, de a norvég srác meg én bontottam egy sört, és még vagy három órán keresztül beszélgettünk.

Mi fut át az ember agyán, mi uralkodik el rajta, amikor majdnem egy hónap alatt megtesz hatszázötven kilométert egy több mint nyolcvan kilós szánnal a jég birodalmában?
Furcsa az egész, nehezen hasonlítható bármihez, nehezen önthető szavakba az érzés. Először is megéled, hogy visszaértél a civilizációba, ami nemcsak azt jelenti, hogy beszélhetsz másokkal, zuhanyozhatsz, tányérról ehetsz, hanem hogy biztonságban vagy. Száraz, tiszta ágyban alhatsz, és tudod, nagy baj elvileg nem érhet. Igazából nagyrészt ültünk és örültünk, hogy megcsináltuk. Olyan, mint egy ultrafutás után, csak ücsörögsz, mosolyogsz, és nem is nagyon beszélsz. Hatalmas kaland volt, a végén egzotikus volt a hangulata.

Meglepődnék, ha nem tudná máris, mi lesz a következő kihívás!
Mindig több terv jár a fejemben, szóval tényleg tudom, mi következik, de erről inkább a csütörtöki sajtótájékoztatón beszélek. Annyit azért elárulhatok, még egy szinttel feljebb lépek.