NE PÁNIKOLJ, SPORTOLJ! Öröm az önlegyőzés

Szurkoló eddig csak egyszer voltam futóversenyen, mindig inkább futok, de úgy látszik mindegy, részt veszek-e vagy szurkolok, mert mindkét esetben sírok. Nincs ugyanis még egy olyan tevékenység, mint a sport, amely ilyen mértékben viszi vissza az embert a legelemibb örömeihez.

A Spar-maratonin harminc kilométernél drukkoltam a maratonistáknak, majd a célban figyeltem őket, és vártam Janit, hűséges futótársamat.

Az arcok, amelyeket az utolsó métereken áthat az érzelem, bőven megérne egy témát valamelyik fotópályázaton. Ne haragudjatok, hogy erre kitérek, de számomra – „huszoniksz” év sportújságírás után – azért is értékesebb a tömegsport, mint a profi, mert ez még arról szól, amiért az egészet kitalálták. Itt nem doppinglaborok vetélkedését látjuk – tisztelet a kivételnek a profi sportban is –, hanem olyan hétköznapi emberek küzdelmeit, akik ugyanolyanok, mint mi. Pénteken még a munkában robotoltak, hétvégén meg már 42 kilométert futnak, hétfőn pedig újra várja őket a kötelesség. Ebben a monotonitásban jelent kiszakadást a sok edzés, aztán pedig az ünnep, maga a verseny.

Legszívesebben mindenkivel elbeszélgetnék a célban, érdekel, ki miért csinálja, kit mi motivál, kit mi terelt erre az útra. Roppant érdekes továbbá, ki milyen érzelmeket él meg a versenyen és a célban. Valaki végig mosolyog, másnak kiül az arcára a szenvedés, akadnak olyanok, akik kisgyerek módjára ugrándoznak a célban. Mindegyiket megsiratom, annyira beleélem magam abba a lelkiállapotba, ahogy a futók – mindennapi gondjukat hátrahagyva – átadják magukat az önlegyőzés örömének.

Mielőtt elvillamosoztam a 30 kilométeres ponttól a célig, lefotóztam pár kerekesszékes maratonistát. A villamoson aztán láttam két teljesen beállt, drogos fiatalt, s az összehasonlítás közepette eszembe jutott a kérdés: mi kell ahhoz a választáshoz, hogy minden körülményünk közepette boldogok legyünk?

Intelligencia?

Erő?

Akarat?

Kitartás?

Igényszint?

Helyes lelki beállítottság?

Leginkább csak egy döntés...

Noha Janit harmincnál még elcsíptem, de a célban – amilyen ügyetlen vagyok – elkerültük egymást, mégsem bántam meg, hogy ezúttal drukkerként voltam része ennek az ünnepnek. Aki pityeregni látott, ne ijedjen meg, csak a meghatottság könnyeivel küszködtem. Ennél is megnyugtatóbb azonban, hogy később beszéltem Janival, negyvenhét évesen egyéni csúcsot futott, három óra alá ment a maratoni idejével!