Az életben maradásért

Nemrég írtam már egy könyvajánlót a csupasport.hu-ra, olyan írásokat gyűjtöttem össze, amelyek nemrég, éppen a karácsonyi könyvszezon előtt jelentek meg (van, amelyik újra), és a sporttal kapcsolatosak. Most ezek közül kiemelném Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad című könyvét, amelynek újraolvasása döbbenetes élménnyel tett gazdagabbá.

A korábbi világhírű úszónő kultikus könyve több generációnak is bibliája, amely elképesztően sokat ad az embernek. Ám a mostani tapasztalatom azt mutatja, egyáltalán nem mindegy, milyen életkorban vesszük kezünkbe a könyvet.

Először kamaszként olvastam, majd fiatal felnőttként, amikor még nem voltam anya, és most, közel a negyvenhathoz egy majdnem felnőtt kamaszlány édesanyjaként.

Első olvasásra a ma már kilencvenegy esztendős úszó olimpiai bajnok történetében leginkább az az időszak ragadott meg, amikor tizenéves korában, az üldöztetés idején halált megvető bátorsággal küzdött az álmáért, az olimpiai aranyéremért. A védett ház lépcsőházában futkosott a lépcsőn, mert akkoriban nemhogy az úszóversenyeket és az úszóedzéseket nem látogathatta, de szó szerint az életben maradása volt a tét.

A védett ház több mint negyven lakójából alig tízen maradtak életben, a négyévnyi bujkálás és éhezés azonban nem hagyott nyomot Székely Éva lelkén, sőt, erősebbé tette, olyannyira, hogy a magyar sport háború utáni első országos csúcsát éppen ő érte el.

Fiatal felnőttként aztán az a mozzanat ragadott meg, amely arról szól, milyen nehéz is boldogulnia az embernek a nagyvilágban. Mennyi türelmet, alkalmazkodást és visszafojtott szót követel meg tőlünk, ha van egy célunk, amelyért hajlandóak vagyunk az átlagnál több áldozatot hozni. Mennyi konfrontálódás vár az emberre, ha kitűnik a többiek közül, mennyi hazugságot, sérelmet és bántást kell elviselnie, ha nem hajlandó letérni saját útjáról. A könyvből megtudhatjuk, hol van az a határ, amelyen már nem szabad átlépni akkor sem, ha az ember legelemibb megélhetése a cél.

Mert csak akkor nézhetünk este a tükörbe anélkül, hogy elfogna minket az undor.

S ami most leginkább megragadott, az Székely Éva anyai küzdelme. A lányom nem készül ugyan olimpiára, nem a sportban teljesíti ki magát, de neki is vannak álmai és céljai. A hajdani világsztárban felvetődött a gondolat, vajon a lánya, Gyarmati Andrea ambícióit nem ő növesztette-e, dolgozik benne a kétely, vajon Andrea nem az édesanyja álmaiért harcolt-e olyan elszántan.

Bárhogy is van, hála istennek, Andreából egészséges lelkületű, olimpiai ezüstérmes, boldog ember lett, aki a gyermekorvoslásban megtalálta élete hivatását.

Mindenesetre nekem óriási tanulság volt, hogy ugyanazt a könyvet három különböző életszakaszban három teljesen különböző olvasatban lehet értelmezni.

Egy valami nem változott: mindháromszor annyira tetszett, hogy egy nap alatt elolvastam!