A Kör háromszor

Háromszor teljesítette a Kört, egyszer egyedül is, amit a nők közül elsőként mondhat el magáról. Különleges érzés?

Takács Krisztiánnal, azaz Csipivel teljesítettem első nőként segítővel, majd első nőként segítő nélkül; de most már egyre többen futnak a lányok közül is – válaszolta szerényen Csernus Brigitta. – Emlékszem, amikor Csipivel mentünk, úgy éreztem, neki jobban számított, mint nekem, úgy indított el, hogy legyek én az első nő, aki teljesíti a Kört. Nekem nem a csúcsok miatt fontos a Kör, viszont imádom az útvonalat, sőt az egészben a felkészülést szeretem a legjobban. Olyankor több részletben bejárom az utat, lassabban megyek, rengeteg inger ér, ami aztán a verseny közben nem.

Azért ehhez kell egyfajta „kattanás”.

Biztosan így van. Már eleve ahhoz is kell, hogy egy nő egyedül kimerészkedjen az erdőbe, ahol eltölt csaknem harminc órát, de ahhoz is, hogy valaki szeretetből sportoljon, és a mindennapos edzést is úgy élje meg, hogy kell a szervezetének, ráadásul a teste is akarja a futást.

Meg lehet fogalmazni, hogy mit ad önnek a futás?

Élményt. Én ezért futok. Egyébként nem is olyan könnyű erre válaszolni, de alapvetően három részre osztanám a futáshoz kapcsolódó élményeimet. Az első a hétköznapi futás, amikor a munkából hazafutok. A második a versenyek, a harmadik pedig a kalandok, mint például amikor az egyik ultrafutóversenyen a dél-zalai dombokon futottam háromszáz kilométert. Mindegyik szegmenst másért szeretem. Abban is meg lehet találni a szépséget, amikor munka után hazafutok, még ha éppen nincs kedvem, vagy fáj a lábam. Nyilván a versenyeken az a cél, hogy kihozzam magamból a legjobbat, aztán meglátjuk, az mire elég, bár számomra a verseny adta élmény fontosabb, mint maga a konkrét helyezés. Különleges helyeken futhatok, különleges emberekkel találkozhatok. Csipivel is egy versenyen találkoztam először, és olyan barátság szövődött, amit nagyon sokra értékelek. S akkor ott vannak a kalandok. Most azok jelentik a csúcsot, amikor egyedül vagyok kint az erdőben, s magamra vagyok utalva. Ezekben a kalandokban benne van az élet: vagy nagyon magasan vagy, vagy nagyon mélyen, de minden helyzetből ki kell jönnöd, meg kell oldanod, akkor is, ha éppen nehéznek érzed.

Jól értettem, hogy a munkahelyéről futva jár haza?

Futva járok vagy futva jövök. Egyébként egy-egy fárasztó nap után nem is tudok jobbat elképzelni a futásnál, testileg és lelkileg is ellazít, sokkal jobban élvezem azt az egy órát, mintha tömegközlekedéssel utaznék. Nagyjából tíz kilométert szoktam futni, meg amennyi kanyart még beleteszek. A hétköznapokon ennél nem is futok többet, hétvégenként van kétórás futásom, az a leghosszabb, ezekből kell kihozni a versenyeket. Nem hiszek abban, hogy naponta húsz-harminc vagy akár negyven kilométert kellene futnom, nem hiszem, hogy attól bármi más lenne, sőt, lehet, hogy csak ártanék vele a szervezetemnek.

Hogyan kötött ki a futás mellett?

Régebben teljesítménytúráztam, mert abban az időben nem is voltak terepfutóversenyek, maximum egy-kettő. Persze a túrákon is előfordult, hogy a lejtőkön futottunk kicsit, de ennyi. Aztán az egyik túrán – már nem is emlékszem, hogy melyiken – terepfutók is indultak, és ahogy elhúztak mellettünk, néztem, milyen „bolondok”, milyen gyorsan haladnak, s utána kezdtem el egyre többet futni. Lejtőn, aztán kicsit síkon, majd elkezdtem készülni a futásra. Előtte persze voltak száz kilométeres túráim is, szóval nem a nulláról kezdtem. Az első terepfutásom a Mátrabérc Trail volt. Tudom, rögtön belecsaptam a jóba, de ott még hivatalosan a túrázók között indultam, igaz, a futókkal rajtoltam. Vittek magukkal, aztán két napig nem is tudtam lábra állni. Az ultrafutás azért is különleges, mert idősebb korban is elkezdheti az ember, és a sikereket nem helyezésekben és érmekben mérik, bármennyire is szépen mutatnak. Szerintem az a sikeres, aki a szívét-lelkét beleadva, önmagát és másokat tisztelve képes úgy fejlődni, hogy közben alázatos marad.

Melyek a kedvenc versenyei?

Első számú kedvenc az Ultra Trail Hungary, de nagyon szeretem a Dél-Zala Dombjai Ultra Trail 300-at, illetve a Dobogókői Hegyi Futóversenyt is.

A Körre újra meg újra vissza kell menni?

Szeretnék, de ahhoz kell, hogy újra bejárjam a pályát, újra elkapjon az a lendület, az a különleges állapot, amikor azt érzem, hogy senki és semmi sem állíthat meg.

Most mások a prioritások?

Igen, jelenleg más céljaim vannak, picit óvatosabb vagyok. Muszáj a testemnek pihenőt adni, különben visszaüt a terhelés, akkor is, ha abban a pillanatban jól érzem magam. Szóval, most kicsit lazábban veszem a futást.

Azért van konkrét célja?

Jelenleg nincs, inkább távlati cél, vagy nagy álomnak nevezném inkább. Szeretném futva teljesíteni az Országos Kéktúrát. Ez a családnak is fontos lenne, mert a férjem már tizenegyszer teljesítette a túrát, és szeretnék valami célt rendelni mellé, amivel segíthetek is. No de ehhez még sok mindennek kell teljesülnie.

Amikor először egyeztettük az interjút, azt mondta, éppen Németországban van a lánya atlétikai versenyén. Egyértelmű volt, hogy a gyermek is ezt a sportágat választja?

Úgy voltam vele, a lányomnak sportolnia kell valamit, de rábízom, hogy mit. Úszott, öttusázott, aztán a magasugrást választotta. Amikor versenyen vagyok, és beérek a célba, mindig mondja, hogy ő is szeretne futni. Annak ellenére is megfertőződött a futással, hogy az árnyoldalát is látja: amikor leszakad a körmöm, vagy éppen két órán keresztül hányok, mert rossz a gyomrom.

És mikor jöhet futni?

Azért ez még odébb van, szeretnék ezzel várni egy kicsit, mert még csak tizenhárom éves.

Esetleg később egy közös Kör?

Boldog lennék, ha egyszer az életben együtt futnánk le a Kört, talán majd úgy alakul, hogy ez a vágyam is teljesül.