Maráz Zsuzsa: Japánban meg kell állni!

„Hogy miért éppen egy Japánban rendezett versenyt szemeltem ki? A 2018-ban megnyert Spartathlon után elgondolkodtam azon, milyen kihívást válasszak, amikor szembejött velem Simonyi Balázs, aki tavaly részt vett a Szakura Micsin, elolvastam a blogját a nagy futásról, és döntöttem, hogy az ő személyes ajánlásával nekem ott lehetne a helyem. Érdekes volt a verseny azért is, mert a hazaiakon kívül csak huszonöt külföldi nevezését fogadják el, és azért is, mert a japánok – Timothy Nisimura Spartathlon-élményei után – a görögországi versenyt igyekeztek megvalósítani hazájukban. A Szakura legendáját a cseresznyefa-virágzás köré szövik, ugyanakkor a jelenkori Japánban talán a legkevesebb, amit láthattam, az a virágzó cseresznyefa volt. Pedig az előzetes álmom az volt, hogy gyönyörű rózsaszín szirmokba borult ágak hajlanak fölém, ezen az úton futok, s tisztítom meg e gyönyörűséges tájon a lelkemet, ezzel szemben a rajt után ötven kilométeren át futottunk ki Nagojából, majd pedig az úton a legnagyobb próbatételt az jelentette, hogy rengeteg alagúton kellett áthaladnunk. Ezek között volt, amelyik nyolcezer méter hosszú is volt... Bevallom, féltem is, mert amikor egy-egy autó hatalmas sebességgel beért az alagútba, mintha robbant volna valami, ráadásul a kocsik mögöttem száguldottak, így folyamatos rettegésben voltam, csak el ne sodorjanak.

Ami európai futóként fura volt, hogy a Szakura Micsin nem volt forgalomkorlátozás, -terelés: a városban minden egyes zebránál, minden vasúti átjárónál meg kellett állni, és türelmesen kivárni, hogy átfuthassunk a túloldalra.

Kicsit előreszaladva az időben: a verseny végén például egy japán fiúval futottam – Kanazavában nem akartam eltévedni, mert a pálya jelölése nem volt mindig teljesen egyértelmű, habár a verseny színe a rózsaszín, de a japánok ezt az árnyalatot nagyon kedvelik, és elég sok hirdetőtáblán is használják, a feliratok alapján pedig nem igazodtam el –, és őt, szegényt. mindig sürgettem, menjünk, haladjunk. A fiú pedig jött velem és mellettem lelkesen még akkor is, amikor szíve szerint frissített, evett, ivott volna, de akkor döbbentem meg igazán, amikor kétszáz méterre a céltól megállt a piros lámpánál, és egy tapodtat sem ment előre, s engem sem engedett. Piros volt a lámpa, tehát meg kellett állnunk – mondom, karnyújtásnyira a céltól! Azt hittem, megőrülök. El is pityeredtem, de így legalább valamelyest megvolt már az az euforikus, könnyes érzés, ami a Spartathlont jellemzi, amikor megérkezünk Leónidász király szobrához.

A Szakura Micsin nem volt éljenző tömeg, nem voltak fanfárok, zene, amikor szabadra váltott a lámpa, csendben befutottam a célba...

Na, akkor ezek után vissza kezdetekhez... A Szakura annyira zárt verseny, hogy csak japán nyelvű honlapja van, volt is némi bonyodalom, mert az átutalt nevezési díjunk egyszer csak visszaérkezett – a nevezési idő lejárta után. A verseny főszervezője, Ogo Hirosi – aki amúgy a külföldi versenyzőket a saját birtokán látja vendégül, és aki nagyon aranyosan, öreges kedvességgel csak »európaiaknak« hívja azokat, akik széken ülve, magas asztalnál étkeznek, így neki az ausztrál és a mexikói futó is »európai volt« – nem ismeri olyan jól a számítógépes világot, így a nevezések kapcsán vannak fennakadások, mint ahogyan a mi esetünkben is történt, de végül csak sikerült tisztázni, hogy rajthoz állhassunk.

És aztán a rajt... Nem tömegben indítottak minket, hanem nagyon akkurátusan az időeredmények alapján csoportokban, és abban, amelyikben én is indultam, rajtam kívül csupán egy japán lány volt, gondoltam, ő lesz az, akire figyelnem kell, akivel lépést kell tartani és akit meg kell előznöm. Csakhogy a legjobb női futó egy másik csoportban rajtolt el, a rajtlistán szereplő japán neveken pedig lehetetlen volt eligazodni, úgyhogy végül körülbelül huszonöt perc különbséggel ő is győzött. A futásomról is essék néhány szó: a zebráknál és vasúti átkelőknél a néha több vonatot is kiváró, hosszú megállásokat, az alagútfutásokat leszámítva jó tempóban haladtam, az első tizenkét órában tudtam tartani az edzőm, Lőrincz Olivér által javasolt 5:30 perces tempót kilométerenként, a frissítés is nagyon jól bevált, a táv első részében fogyasztottam a normál táplálékot, szendvicseket, a frissítőpontokon a nagyon finom rizstekercseket, majd a végén használtam az energiazselét. Problémát az jelentett, hogy a verseny százkilencvenedik kilométerétől olyan gondjaim voltak, mintha felfázással küzdenék, gyakran kellett kiállnom rövidebb időre, és ez is időveszteség volt, illetve az éjszakai futás, pontosabban egy meredekebb emelkedős szakaszon való séta során életemben először elaludtam menet közben.

Nem fogyasztottam ugyanis koffeintablettát, és az agyam egyszer csak lekapcsolt: szemvillanás alatt elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy lepattantam egy útjelzőtábláról, és a fenekemre huppantam.

Az ébresztett fel, hogy lenéztem, és egy mély árokban rohanó vizet láttam, s ha abba a sodrásba zuhanok bele, lehet, nem is tudom folytatni a versenyt. A következő frissítőponton kávéztam egyet, és onnan már nem volt gond. Apropó, frissítőpontok: fantasztikus kínálat volt, de inkább csak a rizstekercseket ettem meg, az ismeretlen ételekbe nem kóstoltam bele futás közben, és ami rendkívül klassz volt, hogy a napközbeni hőségben az egyen rózsaszín szerelésbe öltözött pontőrök hideg, az éjszakai hűvösben pedig forró törülközőt adtak nekünk.

Az előzetes hírek arról szóltak, hogy a kétszázötven kilométer során a sík részeken napközben forró nyár, a hegycsúcsok közelében tél lesz, de ennyire szélsőséges hőmérséklet-ingadozások most nem voltak, ugyanakkor kicsit pórul jártam az előre küldött holmikkal. A Szakura Micsin ugyanis nincs egyéni kíséret, tehát előre el kell dönteni, hogy melyik váltóponton veszek fel melegebb öltözetet, míg azokat a ruhákat, amelyeket vissza szeretnék küldeni a kiindulóponthoz, csak meghatározott helyszíneken lehetett megtenni.

Így fordult elő, hogy néhány cuccom már „jött velem”, s jó pár kilométert úgy futottam le, s kénytelen voltam a célba is úgy érkezni, hogy egy, a váltóponton kapott nejlonszatyor volt a kezembe, mert már csak abban fértek el a levetett holmik.

Amikor éppen nem városokban, alagutakban vezetett az út, gyönyörű helyeken futottunk: hatalmas hegyek, zubogó vízesések, mesés tájak – ez a környezet rendkívül inspiráló volt, nem is ment rosszul a futás, és ha nincs a néha értelmezhetetlen jelzések miatti néhány eltévedés, ha nincs álldogálás a zebráknál, átkelőknél, akkor végig egyenletes, jó tempót lehetett volna menni, de az élmény így is rendkívüli, és örökké emlékezetes, mint ahogyan a japán cédrusból készült fára vésett oklevelem is, illetve, hogy a verseny másnapján mi, a Szakura versenyzői – köztük a férfiak között nagyszerű eredményt elérő, a harmadik helyen befutó Roskovics Miklós, valamint Büki Tivadar és Simonyi Balázs – a kihívás szellemiségét megihlető Rjódzsi Szato emlékére elültettünk egy cseresznyefát.

S persze emlékezetesek lesznek a célba érkezés utáni órák is: habár sokat kellett várni arra, hogy lezuhanyozhassunk, végül egy japán fürdőbe vittek bennünket, ahol tradicionális módon forró vízzel feltöltött öblökbe lehetett beülni, de a nagyon meleg víz ilyenkor nem a legszerencsésebb, úgyhogy inkább kiültem a picinyke paravánnal elkerített kád szélére, ott zuhanyoztam, és... Pityeregtem. Az egyik aranyos japán hölgy azt hitte, azért sírok, mert nem boldogulok a fürdőben, úgyhogy nagy komolyan egyesével megmutatta, melyik szelence mire való, miként kell használni, hogyan élvezhetem a japán fürdőt, pedig én csak az ilyenkor szokásos módon a verseny élményeit akkor éltem át, amikor már magamra maradtam, és kicsit egyedül lehettem.

S hogy mi jön most? Az ilyen nagy futások után picit kikapcsolódok: néhány hétig nem kérek edzéstervet, csak akkor és úgy futok, ahogyan nekem jólesik, de így is, úgy is eljön az a pillanat, amikor elkezdek gondolkodni azon, vajon melyik versenyen induljak el. Nos, most nem merengtem túl sokat: már eldöntöttem, szeptemberben ott a helyem a Spartathlonon. A görögországi versenyt képtelen vagyok elengedni.”